Dunántúl, 1911. december (1. évfolyam, 201-225. szám)

1911-12-01 / 201. szám

* 11Hl DB 1 2 M I. évfolyam 13­. szám. Előfizetési ár­a Egész évre . . . 24.— Félévre.....................12.— Negyedévre . . . 6.— Egy hóra .... 2.— Egy szám ára 8 fillér. Kiadóhivatal Lyceum­ utca 4. sz. Kiadó telefonja: 222. Megjelenik naponkint reggel. Péntek./Pécs 1911. december 1. Szerkesztőség: Lyceum­ utca 4. hu Felelős szerkesztő: KÉSM­ÁRKY ISTVÁN úr Szerkesztőség telefonja: 650. szám. Kéziratokat nem adunk vissza. ■ Hirdetések díjszabás szerint: WBIWPWi . December 1. Egy dátum, egy nap mindössze, épen olyan szürke, olyan hideg, mint a többi és mégis mihelyst az első szám leíródik, már fontossá, már kifejező fogalom­má lesz és fizetést jelent. Fizetést annak, aki kapja, fizetést annak, aki adja, szóval min­denkinek. Ez a felkiáltójel alakú elseje az a kegyetlen szám, amely fizetést parancsol a szabónak, a suszternak, a fűszeresnek, a szol­gálónak, az inasnak, még a lap előfizetőjé­nek is, hogy legalább utólag fizessen. Ez az elseje az, amelyet már másodikán epedve várnak, amely a legnehezebben jön és a leg­gyorsabban megy el. Ez az elseje a legjobb és legrosszabb nap! A papoknak a világi hívő­iét váró mentelmé. Divattá lett újabban a Szentszék min­dennemű intézkedéseit a legutszélibb, a leg­pökhendibb hangon tárgyalni. A dologhoz még csak nem is konyitó emberek feljogo­sítva és hivatva érzik magukat a pápai ren­deletek felett kritikát gyakorolni, mely ellen nincs felebbezés, sajnálkozni, gúnyolódni, hasábos cikkeket írni az egyház ellen, mely ime az állam ellen tör, annak jogrendjét, tör­vényeit megsemmisíteni, akarja. Szakasztott ilyen formában volt a legújabb mot­ u prop­­rióval, mely a papoknak a világi biró illető­ségétől való mentelmével, az u. n. privilé­gium sori­val foglalkozik. Akiknél rosszakaratból származnak az ilyen gáncsoskodások, azokat ugyan meg nem győzi semmi felvilágosítás. Lehetnek azonban sokan, akiknél tájékozatlanságból ered a nyugtalanság. Ilyeneknek vannak szánva e sorok. Az egyház kezdettől fogva rosszalta tagjainak civódásait, pörösködését. De ha elkerülhetetlenül szükséges, hogy valaki igazságot tegyen köztük, sz. Pál rendelete szerint nem a hitetlen, pogány bíróhoz, ha­nem az egyházi elöljárókhoz kellett fordul­­niuk. Annál inkább tiltotta az egyház, hogy a hívek a papokat vonják a világi bíró elé. Az egyház tehát a maga területén, a maga erejével, a maga eszközeivel megteremtette a privilégium sorit. Nem az államhoz fordult, mert hiába is fordult volna, hiszen az első 3 században az állam ellenséges magatartást tanúsított az egyházzal szemben. Hanem for­dult saját híveihez s megtiltotta nekik, hogy a papokat a világi törvényszék elé állítsák. A Nagy Konstantin után kereszténnyé lett római állam sokáig nem vette figyelem­be az egyház óhaját s nem mentesítette a papokat a világi bíróság illetősége alól. De a privilégium soks­a régi alakjában megvolt, mert a híveknek most sem volt szabad a papok elleni ügyeikkel a világi bíróság elé menni s a hithűségnek ama napjaiban az egyház óhaja meg is valósult. Justinián császár (a VI. században) végre törvénybe igtatta a papoknak a világi bírótól való mentelmét s a világiak most már ha akarták volna sem állíthatták a papo­kat a világi biró elé. Létrejött a privilégium téri állami közreműködéssel. A római jogból átment a germán né­pek jogéletébe is s fennállt az egész közép­koron át s az újkorban is mindaddig, míg az állam keresztény volt. A kersztény állam méltatlannak látta, hogy a hívek atyja és tanítója ugyanazon hívek által ítéltessék. Bajnak tartotta, ha egyik-másik szolgája hi­báinak a világi bíróság előtt való tárgyalása miatt a vallás csorbát szenved, az egyház­nak az embereket jóravezető tevékenysége megbénul. Épen ezért azt a privilégium solint, melyet az egyház a maga erejéből is biztosított papjainak már a legősibb idők­ben, az állammal való mindenféle összeköt­tetése előtt, a két­ állam a maga részéről is megadta. Amióta az állam megszűnt keresztény­nek lenni, kezdi figyelmen kívül hagyni a privilégium fori­t. Sok helyütt az államhata­lom egyenesen kijelentette a pápának, hogy a változott viszonyok miatt, az egyház meg­becsülésének megfogyatkozása folytán a régi kiváltságok fentartása nem lehetséges. A pápa az ilyen országok számára kifejezet­ten megengedte, hogy a papok a világi bíró­ságok elé állíttassanak. Így történt 1885. évi osztrák konkordátumban. Más országok egyoldalúan szakítottak az egyházzal s megkérdezése nélkül vontak vissza minden kedvezményt, melyet előző­leg számára engedélyeztek. Az egyház­ meg­tud élni az állammal való minden szorosabb összeköttetés nélkül is. Példa rá Észak- Amerika. Mindamellett a történeti fejlődés folyamán összefonódott két társaságnak erőszakos szétválasztását veszedelmes ope­rációnak tartja, melyben az egyház is, de az állam is óriási vérveszteséget szenved. Erre meg Franciaország a példa, melyet erkölcs­ben, polgári erényekben, hazafiasságban megbecsülhetetlen károk érték. Épen azért nem egyezik bele a maga részéről az ilyen szétválasztásba. Ragaszkodik a privilégium­­ok­hoz, mint szerzett joghoz. Korlátozását büntetendő cselekménynek minősíti s az 1869. évben kiadott büntetőtörvénykönyvé­be egy paragrafust vett be, mely szerint ott, ahol a szentszék engedményt nem adott, mindazok, kik a napokat a világi biró elé vonják, kiközösítésbe esnek. Persze hogy e törvényszakasz megva­lósítása elég nehézséggel járt. Az egyház­ A tfiz meséi... Alaktalan árnyak suhannak a falra. Ablakomon benéz az unott, szürke tél, Nyitottszemü parázs mered vissza rája. — Jobban besimulok a karszék homályába, Alkonyati érzés ... Csend ... A tűz mesél... Dünnyögve, nyögve csap ki a lángra S a szőnyegre fényes csikót csinál, Kócosan, lustán a vasrácsot méri — S mig kezem a karszék karját becézi, Lelkembe lágyan belemuzsikál. Szépre színezve szürke meséjét: Volt egy lány — halvány, bus, zárkózott, Sötét szemében mély tüzek égtek — S bármit beszélt s bárhova lépett, Sehol se hagyott semmi nyomot. Hiába indult nagy cél elébe, Megállították már a félúton — így a meséje — s elsugja százszor, Mig kezem lesiklik a szék karjáról S az álmos szőnyegre lassan lecsúszom. Gyöngyös Mara. A fehér rabszolgák Irja: Zádorfalvi. Úgyszólván érthetetlen valami a femin­i­nisták azon törekvése, mely őket a férfivilág, mint férj fölénye alól való felszabadításra ösztönzi. Tisztában kell lennünk a házasság lényegével. A házasság: két egymást szerető szív egybekelése. Szerintem csak a szereteten alapuló frigy: házasság. Az azt nélkülöző kö­tés csak üzlet, melyből hiányzik a lényeg: a szeretet. Ha pedig két egyén szeretetből egyesül, nem lehet szó fölényről, a férjnek a nő fölötti uralmáról, mert sokkal nemesebb volt az érzés, melyben a két szív összeforrt, minthogy az egyik vagy másik félre oly ter­heket rakna, melyet az önmagára nézve te­hernek tartana s mint ilyentől megszabadulni óhajtana. Ahol a szeretet honol, ott a legne­hezebb teher is könnyű, örömteli és édes. Más szóval: a szeretet nem ismer ter­heket, sem leküzdhetetlen akadályokat. Ki­nek a férje terhére van, az nem szereti azt, annak kár volt férjhez menni és a párjából ki­vetkezni. Ha a férj uralma a nő felett terhes volna, akkor az egész nővilág nem igyekez­nék férjhez menni, s a nőemancipációt nem­csak mint mentsvárat aknázná ki, hanem egyedüli céljául a nő önállósítását és felsza­badítását tűzné ki, mint a reá nézve legked­vezőbb, legkellemesebb s rendeltetésének leg­megfelelőbb pozíciót. De nem ezt bizonyítja a tapasztalat, hanem épp az ellenkezőt. A nő szívesen fordul meg mindazon helyeken, hol a férfival kellemesen szórakozhatik. Sőt — teljesen szabad, korlátlan állapotában is — akaratát szívesen aláveti a férfi akaratának, csakhogy ezáltal a férfi kegyét elnyerhesse és nála magát behízeleghesse. Tehát szívesen előlegezi a férfivel szem­ben azon eljárást, melyet a célnál, mint femi­nista, magára nézve szubordinált állapotnak minősít. Ezen eljárásával a nő beigazolja, hogy a jóért, az élvezetekért, az igazi földi boldogságért szívesen elviseli ama bizonyos kínzó férjuralmat. Hisz éppen ezen körül­mény teszi az örömöket még nagyobb öröm­mé, mert nagyobb az élvezet, mihez bizo­nyos önmegtagadás árán juthattunk. Midőn tehát a nő akaratát férje akara­tának alárendeli, az még nem rabszolgaság. A nő azon eljárásával a predestináció alap­ján csak hivatásának él és természetes ren­deltetését, mint a nő egyedüli és legszentebb célját, követi. Ha a nő törekvésében, a min­den tekintetben kifogástalan és minta feleség­gé és anyává igyekszik lenni, ezen tényke­dése őt az emberi méltóság legmagasabb pie­­desztáljára helyezi. Hanem midőn a nő le akarja vetkezni nő voltát és férfivá akar átvedleni, mi több, kiművelésében a feleség és anyaság problé­májának megfejtését figyelmen kívül hagyja és magát önállósítva, tisztviselőnek akarja kiképezni, akkor veszi magára a legnagyobb terhet és ha erotikus hajlamainak akar hódol­

Next