Dunántúl, 1915. január (5. évfolyam, 1-25. szám)
1915-01-01 / 1. szám
Péntek. Január 1. DUNANTOL foglyokkal; még ellenségeit is tiszteségesen táplálja vagy eltemeti. A német gavallérosan megőrizte nemzeti szellemét és ezzel kivívta magának a jogot, hogy imádkozhassék az evangélium Istenéhez és hogy kereszténynek nevezze magát. Kié lett a győzelem? Aki bátrabb, aki igazabb, aki jobb. A németség diadala nemcsak az ágyuk győzelme lesz hanem az igazság, a szolidaritás, az erkölcs, a humanizmus diadala is. Az egész emberiség, tehát az ellenségnek is érdekében áll, hogy a német típus kerüljön ki diadallal ebből a világháborúból. — Németország a létért küzd, de bámulatos erényekkel: kollektív szellem, áldozatkészség, kötelességérzet. Ilyen erényeket nem lehet máról holnapig produkálni. A kitűnően szervezett szocializmus is — elvei ellenére példás rendben, ellenmondlás nélkül vonult a harcmezőre; a német lélek nagysága és ereje bámulatba ejtette a világot. Más. — A Revue des DeuxMondes azt tartja, hogy Oroszország szenved legkevesebbet közgazdaságilag a jelen háborúban. Ott u. i. annyi az ember, hogy az ismételt mobilizációk dacára elegen maradnak otthon földet művelni és ipart űzni. Megvizsgálva a kereskedelmet, kincstári és bankügyeket, megállapítja, hogy Oroszország gazdagsága és ellenálló képessége kimeríthetetlen, segélyforrásai kiapadhatatlanok, és ehhez képest fütyürészve folytathatja a háborút a végtelenségig. A Die Neue Zeit (Szocialista folyóirat) Írja: Az angol kormány állítja, hogy ők addig bírják a háborút, míg Németország meg nem semmisül, de nem meri ezt állítani Oroszországról. Oroszországnak a japán háború kezdetén volt 381 m. rubelje, Franciaországtól kapott 300, Németországtól 500 m. rubelt, 550 m. rubelt, belföldi kölcsönök révén szerzett. 1905-ben újra csináltak 210 miliárd adóságot. El lehet képzelni, mibe kerül nekik a mostani háború. 1903-ban volt O-nak 2031 milió rubel jövedelme. 1913-ban 3417 m. r., csakhogy a kiadás felszaporodott 1187 m .val. A jövedelem gyarapodása az adósrós eredménye lévén és a turkiadások nem befektetésekre, hanem a militarizmusra fordittatván, elég szomorú a helyzet. Oroszország már a béke idején felemésztette jövedelmét. Egy 8—10 hónapos háború legkevesebb 4—5 milliárdjába kerül. Valószínűleg a direkt adókat fogják emelni s legföljebb 200 milliót préselhetnek ki évenkínt. Azaz újabb kölcsönre szorul., s ilyet Anglián kívül csak otthon talál, ha talál, minthogy egy autokrata országban nem nagyon szívesen jegyezhetnek a polgárok. Minthogy pedig exportja jelenleg semmi, hogyan fizeti a kamatot Franciaországnak? Nem marad más hátra, mint szakadatlanul nyomatni az orosz bankjegyeket, ha akad, aki elfogadja. Azt tartja a francia közmondás, hogy az emberiség egyik fele arra való, hogy a másikat kinevesse. Ebben a szomorú világban aranyakat ér, ha az ember jó izűeket nevetgélhet. Én részemről köszönöm a franciáknak ezt a rövid derültséget. Dr. Veterán. Harctéri levél. — Egy huszárszázados élményei. — 1914. december 14. Tegnap volt reánk nézve a legnehezebb és legveszélyteljesebb nap ... öt nap óta volt ezredem fedezetben a muszkákkal szemben. Tegnap hajnalban kaptam én parancsot, hogy kisded századommal segítségükre menjek. Rögtön elindultam egy hegynek 27-ed magammal. Útközben pisztollyal és puskatussal kényszerítettem egy csapat, öreg fegyverrel ellátott keletgaliciai ruthén népfelkelőt arra, hogy velem jöjjenek. Vesztemre! A századommal rajvonalba fejlődtem, közrefogtam a népfölkelőket, igy indultam a támadásra. Egy házamban mentünk a hegy tetejéig és a legerősebb tűz dacára még nem volt veszteségem, mig 30 méterre nem jutottam egy elásott erős muszka rajvonalig. Itt „hurrá“-val támadtunk az oroszra és midőn 20 méterre vagyok a túlsúlyban lévő ellenségtől, veszem észre, hogy csak hatodmagammal vagyok. A köztünk és a század többi része között levő ruthén népfölkelők egy vízmosta árokban észrevétlenül megfutamodtak! Mit tegyünk? Lecsaptuk magunkat a földre minden fedezék nélkül, így tüzeltünk egymásra 40 percig. Eddig elesett egy emberem kettő megsebesült. Én a századomat utolérendő, hason, háton és oldalt csúsztam vagy 50 lépést és hirtelen oldalt futva, a legnagyobb tűzben elértem századomat. A két sebesültem és a három ép emberem holtnak tettetve magát, feküdt 20 lépésnyire az ellenségtől, reggel 7 órától este fél 5 óráig, amikor a sötétség leple alatt visszakúsztak a saját csapatunkig. Ezen idő alatt s a következő események miatt nem mertek a muszkák előbújni a fedezékből. Századomból 7 embert és két más ezredbeli huszárt utolértem. Többi emberem más küzdelmekbe jutott. Ezekkel és egy 20-as honvéd szakasszal támadtuk a jól fedett muszka társaságot — rohammal. Elfogtunk egy tisztet, 20 embert és vagy negyvenet megöltünk. Hej, látta volna a mi derék huszárjainkat, hogy verték a muszkát karabélytussal. Ha ezek az emberek könynyebb csizmával és szuronnyal volnának ellátva, nincs az a gyalogság, ki velük a versenyt felvehetné. Hasonló bátorsággal küzdöttek a honvédszakasz és szomszédunkban a 9. és 13-as huszárok. A roham után elváltam a derék honvédektől, kiknek a parancsnoka, egy szakaszvezető, alighanem arany vitézségi érmet kap relációm alapján. Közben saját tüzérségünk tüzébe jutottunk. Később egyszerre négy oldalról lőnek ránk. Kétfelőli saját csapatunk, két ódásóli ellenség. Persze egy vízmosásba kellett, hogy lebújjunk, így kódorogtunk folytonos tűzben délután 5 óráig, míg csapatunkhoz jutottam. 27 emberem közül 1 halott, 5 súlyos, 1 könnyű sebesült. Nagy veszteség, de kevés ahhoz, hogy egy nap kétszer rohamozzunk. Holtra fáradtan kerültem este szalmára. A nyomorult muszkálik kivétel nélkül „einschusspatron“-nal lőnek, melynek dumdum hatása van. Szegény trombitásomnak karját roncsolta szét a golyó, derék jó huszáromnak a fejébe, a másiknak a szájába ment. Az utóbbi életben maradt. 60 év után. Nemcsak Rómában és Olaszországban, idle azt lehet mondani, hogy az egész világon megünnepelték, a most uralkodó szentséges atya, XV. Benedek pápa 60-ik születése napját. Egy különös, mondhatni gondviselésszerű találkozása az időknek, hogy a szentatya születési éve szorosan összefügg a szent Péter székére való felmagasztaltatásakével. Tényleg ő az évben születet, melyben megkezdődött a háborúk ama sorozata, melyek előkészítik azt a nagy háborút, mely kitört az évben, midőn ő pápa lett. Mint mindenki előtt ismeretes 1854-ben Franciaország angolországgal a szövetségben, háborút viselt Oroszország ellen, amelynek vége az lett, hogy Sebastopol elesett. Ezt követte 1859-ben azon hadjárat, melyet Franciaország, Piemonttal szövetkezve indított Ausztria ellen. E háború Lombardia siságain folyt le és véget ért a solferinói döntő győzelemmel, melyet a szövetségesek nyertek meg. Azután következet 1866-ban azon háború, melyet Poroszország szent meg Ausztriának, melynek végét vetette a poroszok által Sadlovánál kivivott győzelem. Mindezeket messze felülmúlta az a nagy háború, mely 1870-ben francia- és németország közt folyt le, mely a Sedani nagy vereséggel fejeződött be és melyben III. Napóleon szabadságával együtt trónját is elvesztette. A háború sérelmetes fáklyája azonban — lehet mondani — nem volt igazában kioltva e két nemzet között. Franciaországban nem gondoltak másra, mint révanchera és Németország készült, hogy ezt minden áron megakadályozza. Ebben a most folyó háborúban —gy látszik — egész Európa két része van oszolva, az egyik francia, a másik Németország ellen egyesül. Végre is ezekkel az óriási eseményekkel szemben, a hit és szív minden embere azt óhajtja, hogy a szent atyának, aki látta ennek a nagy háborúnak kezdetét és érzhetlen borzasztóságát, lehessen meg az a vigasztalása, hogy láthassa mielőbb mindennek a végét, és mint az összes emberek és népek atyja velünk együtt örvendhessen annak a békének, melyet egyedül az Isten adhat és melyet egyedül azoknak az embereknek ad, kik jó akarattal vannak. Olaszból. 1 A „Vera Roma“ után. Frahwirth Géza. 3. oldal. Az „Siet.“ Van Bröklinnek egy nagyon mély képe. Hervadó, őszi tájban, hideg csillogású víz mellett áll egy fiatal leány. Alakja nyugodt, komoly; a fiatalság derűsen hullámzó mozgásának, a kacagó könnyedségnek rajta semmi nyoma. Szemefényének máskor talán pajkos villanását borúsra tompítja az a sötét szomorúság, amellyel belemereng, szinte hozzásimul a pusztulás elhagyatott világához. S az egész táj hideg tónusával mintha átborongna azon a két szomorúan elmerengő szemen, s rálehelné a maga nagy, fáradt komorságait arra a fiatal lélekre, amely fölött talán zord zivatarok játszottak, amelyeknek emléke az a mindenen szétmosódó s mégis önmagához visszatérő melancholia. Igazi ez a nőalak? Megvan benne a szomorú lélek teljessége? A lélek mélyén meghúzódó melegségnek, fénynek nincsen kinyárzó enyhítő ereje? Miért nem fejeződnek ezek is ki ab-