Dunántúl, 1915. augusztus (5. évfolyam, 175-199. szám)

1915-08-01 / 175. szám

Vasárnap. Augusztus 1. „DUNÁNTÚL“ folytonos változások közt, délután pedig a keletiek. Ellenben azon falsikok, a­melyek­nek ablaknyílásain a napsugár beözönlik, köztudomásúlag árnyékban vannak, sőt az erősen sugárzó ablakok felé nem is szeret az ember nézni, mert bántja szemét a fény és különben is az ablak melletti részeken úgy sem lát semmit. Az épület alaprajzi elrende­zése csak annyiban tér el a jellegzetes falusi templomtípustól, hogy a hosszúkás négy­­szögű hajót nem követi egy hosszúkás, d­e keskenyebb szentély, hanem csak egy félkör­­íves fülke, az apsis, mely a főoltárt zárja magába. Már a felépítésben különösségek jelentkeznek. A két főfalat lapos faloszlopok tagozzák, de nem egyenlő távolságban, ha­nem rhitmus nélküli elosztásban, a­minek következménye az egyenlőtlen mezők kelet­kezése. A mennyezet meg épen szokatlan elrendezésű. Két hatalmast vízszintes vasge­renda három négyzetre osztja. Ezekre borul a mértékelt magasságú rabitz-boltsüveg. A vízszintes gerendák elvágják a boltsüvegekbe való perspektívát; csak akkor tekinthetünk azokra, ha közvetlenül alájuk állunk. Szükségesnek tartottam e részleteknek felemlítését, hogy fogalmat nyerhessünk a hatásos kifejtés elé tornyosuló nehézségekről és így annál jobban értékelhessük a nehéz­ségek elhárítását célzó meggondolásokat, a tervezés munkáját és a sikeres megoldás ér­demeit. A mennyezetet nem lehetett a hatás alaptényezőjévé avatni, mert amit egyszerre látni nem lehet egy interieurban, az elveszett a művészet minden erőlködése ellenére is. Tehát maradt a két főfal, mert bár azokat egyenetlenekké teszik a pilaszterek, d­e e ba­jon lehet segíteni, arra valók a festés vonalai és színfoltjai, hogy a zavarba nyugalmat hozzanak, az egyenetlenségeket elsimítsák, az építészeti tökéletlenségeket eltüntessék, sőt a hibából erényt kovácsoljanak. A falfes­tésnek ugyanis elsőrendű hivatása az adott tér dekorálása, de úgy, hogy a teret emelje, hatását fokozza és ne csak önmagának éljen, mert ha ide siklik, akkor önmagát öli meg. Vagyis a falfestés, mint a németek mondják, kiválóan „Raumkunst“. Ámde az egyházi művészetben ez még nem minden. Hiábavaló minden dekoráló ügyeskedés, ha a templom erkölcsi célja eltikkad a művészet legbrilli­­ánsabb, de csak önmagukra állított, hatás­keltő tényezőiben. A templomi képnek be­szélni kell, de nemcsak a vonalak és színek szépségeiről, hanem a vallás szépségeiről is. A nemzedékek, melyek a templom csarno­kába térnek, nem keresnek, elsősorban szé­pészeti gyönyöröket, hisz jó részük nem is tudja azokat öntudatosan keresni, hanem ta­­­nulságokat, megnyugvást, ösztönzéseket és más efféle erkölcsi hatásokat. A művészet könnyebben megtalálhatókká, az érzelmek megközelíthetőkké s talán mélyebbekké, har­­monikusabbakká varázsolja ezeket. A litur­gia cselekvényeit, az élőszó tanító erejét kö­rülövezi, kíséri, színesebbé teszi az egyházi művészet. És e téren óriási súllyal, mázsás tekintéllyel lép az alkotó művész elé, a száza­dos hagyomány, az a tiszteletreméltó hagyo­mány, melynek ősnemesi fáján a legnagyobb mesterek az ágak, a levetek, a vi­rágok és gyümölcsök. Ez a hagyomány, mely a köz­tudatba átment formákat termeli, minden­esetre korlát a művészi szabadság csapon­­gásának, de semmiesetre olyan, a­mely ki­zárná az egyéniség érvényesülését. Bizonyos fokú alkalmazkodást követel, a­mi azonban nem baj, sőt az erők megfeszítésének legjobb hajtókereke, hiszen épen a falfestésben a pusztán technikai téren sincs korlátlan sza­badság, mint fem­ láttuk. Erős térdekoráló tehetség és az egyéniség kifejtése a hagyo­mányokhoz és a cél által vont korlátokon belül, tehát a templomi festés alapvető kö­vetelm­­én­ye. Művészünk e követelményeknek em­berül megfelelt. A két főfalra egy-egy 25 méter hosszú, képszallagot festett. A szó szoros értelmében képszallagot, egységeset, bár tíz-tíz önálló jelenet van rajtuk és mint említettem, a faloszlopok egyenetlen mező­ket vágnak a falba, ennélfogva a szallag meg­­szakítódásának veszélye két okból is meg­volt. És ime a tekintetünk mégis akadályta­lanul siklik végig a falak hosszában a szen­tély diadalíve felé, sehol nincs fennakadás, a hosszant húzódó tér egységes hátán meg­maradt, sőt fokozódott. Mi ennek a nyitja? Olyan fogásoknak alkalmazása, a melyeket a régi falfestők drága örökségkép hagytak ránk és a melyeket Gebauer pompásan elsajátított Székely Bertalannak, hazánk L­o­t­z Károlyon kívül talán első muralistá­jának kitűnő iskolájában. Egyik az, hogy a fallat nem szabad mély tájképű hátterekkel megbontani, vannak itt ugyan tájképi rész­letek, de épen csak annyi, a­mennyi a jele­net megértésére az alakoknak térbe állítá­sára szükséges. Azután e tájkép egyes vona­lai és színfoltjai több jeleneten is áthúzódnak s összekapcsolják azokat. De még ennél is több történt. A tu­lajdonképeni háttér nem is a tájkép, hanem egy meleg sárga alapszínű, apró szemcsés mintájú szőnyeg, mely végig­vonul a képsoron, útját állja szemünk mély­be való csapongásának, mindent összefoglal, mindent közömbösít. Ez azonban még min­dig nem volna elég, ha az egyes jelenetek alakjai rajzban és színben­ elütnének egymás­tól. Igen, a jelenetek tartalmának előadása önálló feltételeket szab mindegyiknek: az angyali üdvözlet előadása bizonyára más lesz, mint a keresztrefeszítésé és mégis a vo­nalak rhitmikus játéka, a színfoltok vissza­térő, egymást kiegészítő elosztása csodás egységet, összhangot teremthet végig az egész soron, a jelenetek nagy tarkaságában. Ez a tér dekoráló művészet. Ez különbözeti meg a művészt a mesterembertől, ez a ma­­gyarázata a kellemes, megnyugtató hangulat­nak, mely meglep minket csöndes szemlélő­désünk alatt úgy, hogy sokszor számot sem tudunk adni okáról. Mennyi gondjába, töp­rengésébe, próbájába került ez a művész­nek, a­mit olyan természetesnek és egyszerű­nek tart a be nem avatott, a­ki­ nem érti föl a szellemi munkának fenségét a puszta techni­kai szolidság fölött, a művészetben. A szorosan vett díszítő részletek tá­mogatják az így kivívott egységes hatást. A két képszalag alatt felirati sáv húzódik vé­gig, amelynek két erőteljes kontúrja hangsú­lyozza a képek folyamatos előrehömpölygé­­sét. Viszont a kép nélküli nagy síkok vörös mintájú szürke szőnyege a maga közömbös­ségével nem veszélyezteti a képek hatását, a­mi pedig a lényeg, a szentély fülkéjében ugyan az erősebb szövetű mintás szembe­szökik, de a templom szívében az helyén van és különben is nem bontja meg a nagy egé­szet, az oltárt pedig eléggé kiemeli. A mennyezet — mint mondtam­ — nem tehetett ez esetben a festés sikerének hord­o­­zója a zavaró térbeli helyzetek miatt. Diszí­­tetlenül még sem maradhatott. A művész te­hát ismét alkalmazkodott a körülményekhez, a középső boltmezőt szőnyegszerűen elosz­tott csillagokkal népesíti be, a két oldalsóba pedig nagy koszorút helyez. Mind a három­ban a még látható alsó­ boltozati részekre helyezi aztán a képd­íszt, de nem nagy jele­neteket, a­melyeknek érvényesüléséhez a mindenünnen való akadálytalan láthatás a föltétel, hanem kisebb kerek medailionokat szentelt alakjaival s a középső mezőben ti­zenkét jelvénnyel. Ha a néző az oszlopalak képei stílusával betelt, akkor odaállhat az egyes boltozati mezők alá s körben mozogva könnyen megszemlélheti az egyes medhaillo­­nokat. Színben is nagy a mérséklet a meny­­nyezeten: fehér alap s tompa tónusok a ké­peken. Lapos hátterek, csekély plasztika még fokozzák azon érzésünket, hogy nem a pla­­fondé itt a vezető hang. A helyes művészeti ökonómia kívánta így. A nagy egyházi művészeti hagyomá­nyok tisztelete a képtárgyak megválasztá­sában, gondolati egységbe foglalásában, a je­lenetek felfogásában, viszont az egyéni mű­vészet a kidolgozásban és alakításban nyil­vánul meg. A két képszaklag nem más, mint egy úgy nevezett „szegények bibliája”, a középkori dómok falfestéseinek, a pécsi székesegyház kripta-lejárati plasztikájának és a miniaturáknak legjobb értelmében. A szentírás ószövetségi történeteiből tíz, s az újszövetségiekből ugyancsak tíz van kivá­lasztva olykép, hogy a legfőbb vallási igaz­ságok szemléltessenek s az ó- és újszövet­ség történeteinek egymásra való vonatko­zása, az előkép és teljesedés gondolata, az úgy­nevezett typologia kifejezésére jusson. Érdemes itt kissé körültekinteni. A kórus alatt belépőtől jobbra az első képen Ádám és Éva kiűzése a paradicsom­ból látható, balra az angyali üdvözlet. Ott a lángpaillost, a földre támasztó angyal maga is csupa tűz, csupa erély, még a ruhájának vö­rös és sárga színe is osztozik a tüzes hatás, a fájidlalmas hangulat fölkeltésében. Ádám mereven maga elé borong, Éva, a nő, kíván­csian visszanéz az angyalra. Itt csupa báj, csupa harmatos gyengédség. A térdelő Szűz Mária leányos szemérmetessége, a Szentlélek galambjára mutató angyal örömtől sugárzó, könnyed lendülete, a térkitöltő liliom és füg­göny zsánerszerű beállítása annyi intimitást varázsolnak a szűk térbe mesterien bele­­komponált képre, hogy nem tudunk egyha­mar megválni tőle. Áron kivirágzott vesszeje előképe Krisztus születésének. Előbbinél két mezőt foglalt össze a művész, hogy a jelenetet fel­építhesse. A két mezőt ugyan egy faloszloop metszi át, de azért egységes maradt a kép. A sátor nagy vörös drapériája, mely mindkét mezőre kiterjed, fogja össze. A sátor belse­jében két kandeláber előtt térdel Áron és felajánlja az Urnák vesszejét. Lila ruhája ha­talmas kontraszt a vörös sátorihoz, melyet a sok sárga szín hidal át. A sátoron kívül egy tipikusan keleti arcú öreg férfi áll s a sátor­ba mutat. Kéklő hegyek és pálmafák viszik a vonalakat. Krisztus születése rendkívüli szí­nes jelenet. Az iskolában ül a Szűz ölében az isteni gyermekkel. Sz József fogadja a bejá­ratnál a vállán bárányt hozó pásztort és a három napkeleti királyt. Minthogy itt ismét két mezőt kellett összefoglalni, a csodálatos csillag sugárkévéi vonulnak végig az egész képen. Az arcok és mozdulatok élnek, a dra­périák gazdagok, a színek a mosolygók. 11 'Mózesi vízfakasztásáhialki Krisztus Tróe­­reszteltetése felel meg. Hatalmas, vezéri alak Mózes; a vizet mohón szürcsölő alakok ki­tűnően vannak jellemezve. Krisztus keresz­­teltetés­e a hagyományos formák közt mo­zog: a folyóban álló Krisztus fejére kagyló­ból önti a vizet a féltérdre ereszkedő Szent János. Az aranyborjú körül táncoló zsidókkal szemben Krisztus megkisértetése van meg­festve. A koszorúra és koronára mutató sá­tán hízelgő hajlongása és arcának pokoli vinnyogása s ezzel szemben Krisztus gyö­nyörű fejének méltóságos, nyugod­t kifeje­zése rendkívül hatásosan érvényesül a jel­lemzés ellenvetésénél fogva. Majd egyfelől Mózes veszi át a tízpa­­rancsolat két kőtábláját, másfelől szent Péter lelki hatalmának kulcsait. Az ülő Mózes Michelangelo világhíres szobrának utánér­zése, de a festő sajátos eszközeivel kifejezve. Villámok cikáznak a nagy vezér indulattól mozgalmas testformái­­körül, mögötte szik­lapiramis emeli a kép fenségre törekvő ha­tását. Szent Péter ellenben csupa odaadás és alázat, fejét meghajtva, térdelve veszi át Mesterétől a kulcsokat. A háttérben sziklán a Szent Péter-temp­lom silhonetje, a sziklát haragvó hullámok nyaldossák. Melkisedek áldozatának megfelel az utolsó vacsora. Mindkét kép sok alakos nagy kompozíció. Melkisedek és Ábraillám kísére­tükkel egymással szemben vannak felállítva, az egymásra törő két vízszintes szerkezeti vonalat az áldozati kenyerekkel és ampforák­­kal foglalatoskodó két ifjú által adott hajla­dozó vonalmenet köti össze. E két ifjú annyi szerető elmélyedéssel van megrajzolva, hogy külön kép volna belőlük kiker­ekíthető. Az utolsó vacsora kompozíciója a hagyomá­nyok rengeteg tömegében is tudott egyénies 3. oldal.

Next