Dunántúl, 1915. szeptember (5. évfolyam, 200-225. szám)
1915-09-01 / 200. szám
Szerda.. Szeptember 1. .JOMÁNTÓL“ Az ifjú Székely kissé lecsillapodott: — Nem avatkozom az Úr Isten dolgába. Az öreg hangja egyre emelkedett: — Még farizeuskodol is? Hát érhetné-e azt a zsugori szivedet nagyobb öröm, mintha apádlat kiterítve látnád? Beszélj és ne tagadd. — Bizony, édesapám, ami igaz, az igaz, aki hatvan esztendős, az kivándorolhatna a másvilágra. — Becsülöm benned, hogy a szemembe mondod. Tán segíthetnél a bajodon magad is. Csináltass koporsót, fektess bele és temettess az édes anyád mellé. Annak porladozó szivében több a melegség, mint a sjedben. Ott jobb helyem lesz. — Ha tudnám, hogy föl nem akasztanának érte, én megtenném ezt sorban azokkal, akiknek mindenök megromlott, csak a bendőjük nem mondja föl a szolgálatot. — Az öreg félkért. — Fiam, én megbocsátok, mert nem tudod, mit beszélsz. Azonban ki tudja, hogy az igazságos Isten nem ezt határoztam el isiagában, hogy megfizet kegyes szándékodért, hozzá mennél későbben, annál busásabban? Meg is vigasztallak mindjárt azzal, hogy lemondok az orvosról. Székely Márton mégis befogott, mert a felesége mozdulatlanul bevert a padlón. Az orvos lekapta a tíz körméről a szégyenkező férjemuramat: — Kedvem lenne az ügyészségnél följelenteni, hiszen maga úgy megérdemelte a huszonöt botot a durvaságáért, mint Rózsa Sándor az akasztófát. gyalázatos fráter. Székely gazda csak a kalapját forgatta, dehogy merte szemét fölvetni az öreg méltatlankodó orvosra. Szépen megvetette az ágyát magának. Édesatyját, feleségét magára haragította, még az Isten házában sem talált megnyugvást. A sátánt, aki a szakadékon átcsalta, most odahúzta a széléhez, és lemutatott a sötét mélységbe és biztatta. Ugorj le, vesd végét ennek a megunt életnek. Odalent már nem fáj semmi. Nem sokat kellett volna már incselkednie, mikor utcahosszat felhangzott. ..Mindnyájunknak el kell mennie, éljen a haza.“ Harminchárom évével fegverre szólítják. Soha jobbkor! A bucsuzás kicsit kényszeredett volt. Mikor felhúzta a csukaszürke ruhát, szíve mód felett megnehezedett. Nem könnyebbült meg mindaddig, míg hoszú levélben nem biztosította a feleségét, hogy kimondhatatlanul szereti, és másik még hosszabb levélben nem kért bocsánatot édesatyjától azért az átkozott sértésért. Mindketten feleltek rá. A hitvesi gyöngédség és az atyai szeretet áradozása úgy megindította, hogy bajtársaitól félrevonult messze be az erdőbe, a két levelet a szívére szorította és sirt, mint a zápor, amelynek nyomán kivilágosodik a mező és tarkálik, mint a nehéz takaró az oltár lépcsőin. Lelke földerült, teste megkönnyebbült, hogy semmiféle viszontagság sem esett a terhére azontúl. Visegrádnál váratlanul támadtak a szebbek, hozzá túlerővel. A bekerítés veszedelme fenyegette a magyar dandárt. A jobbszárnyon néhány hegyi üteget vetettek a balra, pedig az összes géppuskákat. A szerbek követték a mozdulatokat, hogy megelőzzék az ellentámadást. A gépfegyverek fedezetére küldték ki azt a századot, amelyben Székely, mint szakaszvezető vitézkedett. Hatalmas bükkfa mellől várta a század legszélén Székely a rohamot. Az ágyúk a géppuskákat keresték. A gránátok vérfagyasztó zúgásai csaptak le a század háta mögött. Fölöttük ellenséges repülőgép kattogott, az irányította a szerb tüzérséget. A mi ágyúink sem tétlenkedtek. Hátul, az erdőn túl tizenöt centiméteresek bömböltek, s az ellenséges ágyutűz lankadt. Annál kitartóbban dolgoztak a honvédtüzérek. Székely százada biztonságban érezte magát, elő- kerültek a pipák, de hamar zsebbe dugták, bántó süvöltés után mennydörgő recsegés támadt a közelékben, az óriási bükkfa kétfelé vált, a honvéd gránát ketté metszette és tovább repült. A löveg szele fölkapta Székelyt és a nyílásba sodorta, a megrepesztett fa néhány szempillantásig legyőzte a koro Ináljával magamagát,, aztán összecsapódott épen akkor, amikor Székelyt belegyömöszölte valami láthatatlan félelmetes erő. A legénység megdermedve nézte, mi történt.. A hasadékból szivárgott a vér, Székely jaj szó nélkül pusztult el az eleven koporsóban elevenen. Mikor megtudta halálhírét a naponkint misét hallgató édes atyja, lehajtotta ősz fejét a padon és úgy imádkozott sírva: — Légy izgalmas hozzá a másvilágon, s ne ítéld meg haragodban. Utas. Táborozás az erdőben. Délután három óra tájt kitelefonáltak a batallonból, estére felvált bennünket egy másik ezred, csend az egész vonalon, lehetőleg el kell kerülnie minden fölösleges lövöldözést, hogy a leváltás mindezt baj nélkül eshessék meg. Egyrészt örültünk ennek a telefonhírnek, de másrészt rosszul is esett, örültünk, mert hiszen harmadik hete, hogy ugyanabban az árokban vagyunk s a lövészárokbeli élet mindennek elmondható, csak változatosnak nem, de rosszul is esett, mert ezalatt a három hét alatt nagyszerűen berendezkedtünk, mindegyikünknek meg volt a maga vízmentes checkungja amit nagy szó itt hol örökösen esik az eső. Dehát parancs az parancs, összeszedelőzködtünk, besötétedés után minden kellemetlenség nélkül megtörtént a leváltás. R.-ben, hol a századok gyülekező helye volt, már várt bennünket a parancs: az ezréül a d.—i erdőbe marsol s ott tábort üt. Elő a térképekkel, megállapitódik, hogy d.i erdő innen jó 6 km, s mivel máris éjfél felé jár az idő, tekintélyes éjjeli marsra van kilátás. Éjjeli mars! Fent régen ezer meg ezer csillag ragyog, azután hosszan elnyúlva kígyózik végig az ezred, a máskor oly hangos és jókedvű baka társaság most szótlanul, álmosan ballag. Titokzatos fények robbannak fel, valahol messze világító rakétát engedtek fel, néha mintha egy fénysugár vibráló fénye is felvillanna egy-egy pillanatra, ott az orosz dolgozik fényszóróval. Egyszerre a távolból fegyverropogás hallatszik a sötét, csendes éjszakán át, majd belevegyül a gépfegyver kelepelése is, mi lehet ott? Valami tompa puffanás hallatszik — ak már az ágyúval dolgoznak ott — utána még kettő, azután lassan kint elhallgat a fegyverropogás és újra cserédl lesz. Keleten már szürkülni kezd az ég s még mindig megyünk, egészen kivilágosodik, mire odaérünk a dli erdőbe. Álmos, fáradt mindenki, nem sokat tűnődünk, az emberek levágják magukat, egy félóra múlva alszik az egész társaság. Hanem másnap. Egyrészt hosszabb ittmaradásra van kilátás, másrészt nem kell ahhoz nagy jóstehetség, hogy a fe. ember megjövendölje, itt mindennap fog esni az eső: két okból is érdemes tehát ..maradandó alkotásokat“ létrehozni. Nagy építkezés indul meg, anyag arc van bőven, a testet magánál hordja a baka, fát meg gyeptéglát ad az erdő. Mindenekelőtt kijelölik az egyes századok rajonján belül az utcákat, azután pedig egymás után épülnek fel a szebbnél szebb lombházak, a fegyerek számára sparmonként a felületi fegwertartók, az utcákat végig kipadlózzák, csinálnak azután lugasokat, üdülőket, valósáéval versenyeznek egymással az egyes századok, ki tud szebbet, ki tud jobbat produkálni. Dolgoznak, dolgoznak, munka közben át-át pislantanak a másik századhoz, mit csinálnak, hogyan csinálják azok___ És minden csak úgy ragyog a tisztaságtól. Hogyne, hiszen a szeme sülne ki a bakának, ha egy másik századbeli komája, látogatóba járván errefelé, valami rendetlenséget fedezne fel. Tisztogatnak, sepernek egész nap, de megnézheti akárki is ám a tábort! Csendes idillikus élet folyik itt, szinte azt is elfelejtjük, hogy háborúban vagyunk. Kézrőlkézre jár a népszerű Hier tiszthelyettesnek tábori lapja, seregestül jönnek hazulról a csomagok, a levelek, a menázsi kitűnő, kell-e még egyéb? Nos és azután itt van a 69-es zenekar, néha szinte úgy tetszik az embernek, hogy álmodunk, talán semmi sem igaz az átélt rettenetes, véres napokból, talán ujjai odahaza, a sétatér nagy fái alatt játszik a banda... Néha azután üinnepi alkalmak is adatnak elő, mint pl. Őfelsége születésnapja. Micsoda tervezgetések, micsoda készülődések indulnak meg ilyenkor. Arról aztán igazán senki sem tehet, hogy ezeket a szép terveket elmossa az eső. Eesténként azután felcsendül a táborban a nóta. A magyar nóta! Hogy micsoda varázsa van a magyar nótának, csak az tudja igazán, megérteni, ki hónapokon át tapodja idegen ország földjét, ki hónapokon át él távol szeretteitől, falujától. Beleöntik a fiuk bánatukat, keservüket, s a nóta szárnyán szállnak, szállnak valamerre szép Magyarországfelé... Ó hogy emlegetik azt a „ „barna kis lányt, ki nem hitte el soha, de soha, hogy háborúba el is megy a szegény katona“, miatta halványsárga most a legény, mint a „nyárfa levele“, hiszen elhagyta az a hűtlen barna, piros kis lány. Nótaszóval vigasztalják az otthon hagyott édesanyát, sose sírjon balra fia után, hisz „lesz még neki rózsás sírja valahol az orosz határon.“ Nos és azután kidicsérik a „neumundzechzig“-et, hisz az a „hadseregben a legelső, azt vezeti őfelsége legelői“ S ha „meglátja az orosz nemzediczig mozog, fehér kendőt lobogtatja.“ Nótáznak, nótáznak, azután lassankint elcsendesedik, elpihen a tábor. Az égen miriád csillag ragyog s a jó Isten őrködik harcos magyar fiai álma felett... Neusiedler Jenő. Augusztus 29. — A mohácsi csata évfordulója. — Az volt a nagy tűz . Elégett benne minden. (Az állam, melyet bölcsesség teremtett És megvédett a harcoló vitézség, Világirtó rohamokat kivédett S volt benne művelt, haladásra készség. Csak másfélórás zavart küzdelemben Halottam feküdt füstös sírvereimben. És ezt gyászoltuk mindig csak azóta. Ezt gyógyították harcok és a nóta. S hiába folyt el minden küzdelem. Úgy jártunk, mint az átkozott szegény, Ki sziklát cipelt hegy meredeken. Már-már fölér... és lenn van, újra lenn. Fölöttünk járt el minden, zivatar. Műkor kelet friss emberáradatra Pusztítva zúdult tespedő nyugatra. Nálunk szakadt meg mindig újra-újra Török hódító büszke, fényes útja. Mert olyan volt ez a mohácsi vesztünk, Hogy magunknak menthetetlenül elvesztünk. De lettünk másnak sajtoló igazság. Mirajtunk tört meg nemzetirtó vadság. Voltunk nyelv a történet mérlegén. Mely jelezte, hogy útja merre men. Így lettünk másnak pajzsa vagy segéde. Amint harc volt vagy jött a munkás béke. Nem lett a miénk a megnyert győzelem És munkánk bére nem nekünk terem. Nem tett szolgává a balsors verése. De szabaddá nem tudtunk lenni mégse. I- 3. oldal.