Dunántúl, 1916. január (6. évfolyam, 1-24. szám)
1916-01-01 / 1. szám
2. oldal. Új esztendő A múlt évben, amikor a karácsonyfa apró gyertyái kigyultak, a háború borzalmaitól megriadt, boldogságra áhítozó lelkünk futva menekült édes sejtelmek és titkos vágyak útvesztőjébe. A szívünket átmelegítette egy gondolat. Egy boldogabb esztendő gazdag reményei ringattak álomba. Akkor, az új év küszöbén állva bizakodó lélekkel hittük, hogy a véres árnyékkal kisért 1914. örökre eltemetkezik és a siró anyák szerelme visszahozza fagyos mezőkről a magyar fiukat. Hittük, hogy győzelmek fényétől csillogó, harci dicsőségtől ragyogó békepalást borítja be a háborús esztendőt, hogy eltakarjon gyászt, fájdalmat és szenvedést. Hittük, hogy a vérfürdőből újjászületve a béke boldog korszakába lép a magyar nép. A múlt évben erősebb volt a békevágy, mely a lelkek mélyén elfojtva pihent. A múlt évben aggódó tekintetünk remegve fordult a Kárpátok felé, ahol véres rohamok ismétlődő sokaságától kellett féltenünk a magyar földet. A letaposott Galicia, az áttört magyar szorosok, megszállott, felperzselt magyar falvak rémképei mellett, köszöntött ránk akkor, az új esztendő- És mégis erős volt akkor is a mi bizodalmunk. Azóta újra egy esztendőt búcsúztatunk. Egy esztendőnek világot forgató eseményeit vonultatjuk fel emlékünkben. És keblünk dagad a boldogságtól. Körülöttünk a népmilliók mérkőzésében egy esztendő leforgása alatt megváltozott a világ. A háborús események győzelmi zajából kicsendült a nagy világba egy szó: a magyar. A magyar fiúk fegyvere új formát adott a véres harcoknak. A hazai földről elpusztult a feltartóztathatatlannak vélt orosz sereg, a letaposott Galicia is megtisztult az ellenségtől. A szövetséges fegyverek előtt sorba omlottak össze a leghatalmasabb orosz páncélvárak. Délen egy meghódított ország menekültjei fejtik ki végső ellenállásukat. Amerre a szem tekint, mindenütt diadal.Egy esztendő nagy győzelmeinek eredményei tárul elénk ma, amikor tekintetünk kíváncsian mered egy ismeretlen új esztendő titkos homályába. Ma már nyugodtak vagyunk. A szívek mélyén ott él a megingathatatlan biztos tudat a háború végső kifejtésében. Ma már az egymásba kapcsolódó nagy események, a harcterek állásai megadják a döntő választ a világháború végső győzelmes kifejlődésére. A háború sorsát már ismerjük, csak a határait nem. Az ágyuk szava ma még bömböl, a békegalambja még nem szállhat föl. A tomboló nagy vihar tovább dühöng, erdőzugása, madárcsattogása még nem jelzi a vég közeledtét. Ha a győzelmek fénye messze előre is veti világító sugarát, még nem láthatjuk meg a békét hozó időket. Nekünk tűrő megnyugvással és a győzelemben biztos, felemelő tudattal kell köszöntenünk az új esztendőt! Nincs mitől félnünk. Az a hit, amely olyan vak bizalommal és reménnyel töltött el veszedelmek láttára a múlt év zárókövénél, ma, amikor a győzelmek tetőpontján állunk, amikor az orosz, szerb ellenségeink rabláncra fűzött hordái véres fejjel szétszórva, összetiporva menekülnek az üldöző fegyverek elől, akkor kétszeres bizalommal, lelkünk minden hitével a győzelem biztos tudatában nyugodt türelmességgel várhatunk a késlekedő, de elmaradhatatlan békére. Az új esztendő szenvedésektől és csapásoktól megedzve talál már bennünket- Lemondásra, munkára s nemzeti jövőinkben való biztos hitre tanított meg a véres háború. Ezek a tanulságok kulcsoltatják imára kezünket, hogy teljes hittel, forró imádsággal forduljunk a népek és fegyverek sorsát intéző Mindenhatóhoz, hogy az új esztendőben hozza meg számunkra a diadalmas békét, amelynek nyomában egy hitében megerősödött nemzet születik újjá és naggyá az alkotó munkában! DMNTUL Szombat 1916. január 1. A visszavándorlás kérdése A német kormánykörökben már régen foglalkoznak azon gondolattal, hogy miképen töltheti majd ki a német nép azokat a hézagokat, amelyeket a háború ütött soraiban; hogy miképen álhat majd újra bele a nemzetek nagy versenyébe, amely a háború után elölről kezdődik, ugyanolyan hadsereggel, ugyanannyi munkás kézzel, ugyanannyi emberi és gépi energiával, mint amilyen felkészültséggel a háború találta; hogy miképen jelenhetik majd meg a német ipar és kereskedelem a világpiacon — a nagy vér- és anyagi áldozatok dacára is — produktivitásának régi, töretlen, életerőtől feszülő képességével, hatalmával? A németség figyelme eme komoly és nagyjelentőségű hatalmi célok, nemzeti aspirációk, a hatalmas Németország zökkenés nélkül való tovább fejlődése érdekében, önkénytelenül is Amerikába szakadt testvéreire irányul. Rájuk gondol, mikor a munka kalapácsa, a földet túró ekeszarvú milliók kezéből kihullott, mert emezeknek sik álma— így szólaltatta meg Delbrück a német testvéri érzület mellett a jövőt kereső német lelket — csak akkor lehet csendes, nyugodt a Marne, Aisne, Visztula mellett és a Kárpátokban, ha folytatódik az a hatalmas munka, amely az ő kezökben megakadt, amelynek hitével, lendületével énekelték „Deutschland über alles“, amelynek szinte fanatizáló gondolatával fogadták a halált. Még benne állunk a világzivatarban, és a német nép már arra gondol, hogy mit tegyen majd a háború után, hogy hősei ne hiába haltak légyen meg a különböző csatatereken, hogy a német szellem a maga hatalmával, erejével, lendületével újra megjelenhessék ott, ahonnét önvédelmi célokból ideigmeddig el kellett vonnia erejét. A háborúban elveszett emberanyag pótlásának kérdése nálunk is aktuális lett. Mert sokat vesztettünk mi is az emberek quantitásában és qualitásában egyaránt. Csodálkozni ezen nem lehet, mikor a külföldi lapok megállapításai és megfigyelései szerint is, a magyarság olyan hősi elszántsággal és bátorsággal vetette magát a véres harcokba, mintha nem is győzelmi babért, hanem csak a halált kereste volna. Nálunk is sok műhely üresen fog maradni, sok gyártelepen számbelileg megtizedelve fog a munkásság újra munkához látni, a magyar föld sok-sok gazdáját hiába fogja várni. Sok magyar vér folyt el a harctereken, sok magyar kéz, és tehetség fekszik eltemetve a csataterek tömegsírjaiban. S ezen veszteségünk annál tragikusabb, annál vérzőbb sebet nyitott, minél komolyabban megfontoljuk, hogy a magyarság számban kicsiny, hogy hegemóniájáért és jövőjéért úgyszólván állandó harcot kénytelen folytatni a saját határain belül is más nyelvű, más nemzetiségű népfajokkal, néperőkkel szemben. Pótolni kell tehát a magyarság megritkított sorait is, a háborús vihar okozta veszteségeit. Hólmét? A legtermészetesebb forrásból a külföldön élő magyarságból. Ebből a forrásból kell pótolni a nagy vérveszteséget, belőle kell lekötni a háborúban páratlan vitézség és önfeláldozás árán szerzett és megérdemelt előnyök, jogok biztosítására, kamatoztatására szükséges erőt.. S mindezt ne éreznék, nem tudnák külföldre vándorolt véreink? Mi hinnők, mikor a magyarság jövőjének kérdését veti fel a történelem, mikor az Amerikába szakadt magyarság lelkében felébred jövő hivatásuknak szava és az amerikai magyar lapok „Menjünk vagy maradjunk“ c. állandó rovatot nyitnak annak megvitatására, hogy tömegesen jöjjenek-e majd vissza vagy sem, hogy akkor a menés vagy maradás kérdése az idegenbe szakadt magyar néplélek tépelődésének, határozni nem tudásnak kifejezőjevolna, hogy az amerikai magyarok ne tudnák kötelességüket, amikor a haza a vérveszteség enyhítésére, a szociális és gazdasági bajok orvoslására , az elhagyott tűzhely köré hívja őket; nem hinnék, hogy ne tudnák, ne éreznék, hogy kötelességük a becsületes munka verejtékét hullatni arra a rögre, amelyért annyi millió ember vérzett, amit tőlük a sors megtagadott? Kétségtelen, hogy a külföldre vándorolt magyarok értik lelkiismeretük szavát, érzik jövő feladataik súlyát és tudják, hogy dicső dolog nemcsak vérezni a hazáért, hanem érte élni és dolgozni is, hogy a rögöket áztató magyar vérből szabadság és hazaszeretet fog éledni, az ő becsületes munkájuk lehulló verejtékcseppjeiből pedig áldásnak és boldogságnak kell kiáradnia. A punktum saliens nem is itt van, mikor a külföldön élő magyarok hazahívásáról, hazavárásáról esik szó. Hanem igenis ott van, hogy mennyit tudjuk majd nekik megadni azokat az életfeltételeket, amelyek hiányában kénytelenek voltak a vándorbot után nyúlni. Önkénytelenül kínálkozik ezen megállapítás, ha meggondoljuk azt, hogy Magyarországban a politikai, kormányzati és gazdasági rendszer volt az, amely a népeltartási és boldogulási feltételeket olyan hiányosan és hibásan szabta meg, hogy a kenyérért, megélhetésért vívott élet-halálharc tömegesen hajózta be a kivándorlók szerencsétlen csapatait. Közhely, hogy a kisemberekkel főkép a kis és törpe birtokosokkal, a mezőgazdasági munkásokkal — »femtörődöttség, gazdasági és megélhetési viszonyaink teljes elhanyagolása — táplálta nálunk a kivándorlás veszedelmét. S mivel a vérveszteség és a nemzetfenntartó őstermelő osztályban volt a legnagyobb, azért a kivándorlás nemzeti veszedelemmé súlyosbodott. Egy kis történeti visszapillantás bőségesen kommentálja a mondottakat. Az 1867:XVI. törvénycikk éktelen individualizmussal, a szabad gazdálkodás, kereskedelem és ipar által rászabadította a magyar földbirtokra a spekulációt, a spekulációval azokat, akik a nemzetnek a múlt emlékeiből tápláékos reményeit nem tették magukévá soha. Ezek hálójába kerültek a kormánypolitika intéző körei. S mi lett az eredmény? az hogy el lett hanyagolva az ingatlan védelme, hogy évről-évre növekedtek a magyar földuzsora terhei, a gazdasági életet megtermékenyítő hitel biztosítására, a magas kamatokkal megterhelt föld újabb tehermentesítésére semmi sem történt. A földbirtok óriásilag meg van terhelve a birtokváltozások száma pedig horribilis. A statisztikai adatok összevetéséből — a magyarországi kötött birtoktestek, amelyek úgyszólván tehermentesek és gazdát ritkán cserélnek, leszámításával — megállapítható, hogy a magyar földbirtok terhét csaknem kizárólag a közép és kisbirtok viseli s a birtokváltozások óriási száma túlnyomóan ezekre a birtoktestekre esni. A mezőgazdasági hitel teljes rendezetlensége akuttá tette a bajt. A magyar mezőgazdaság fellélegzeni nem tud, mert a rajta fekvő kamatterhek miatt produktív mezőgazdasági célokat elérni, kamatozó befektetéseket tenni nem képes. A pusztulás folyamata természetes: a pénz urainak, a bankoknak és részvényeseknek haszonleső érdekszférájába kerül, ahol a kétes pénzügyi manőverek tömegesen koldusbotra juttatják a segítség nélkül álló kisbirtokos osztályt. Gon-