Új Dunántúl, 1946. május (3. évfolyam, 98-121. szám)

1946-05-03 / 98. szám

fim letárja.. . ÚJ DUNÁNTÚL Rendezték az elbocsájtott baloldali munkások nyug­­díját — Linder Ernőt le­tartóztatták •— Megcáfoltá­k az adópengőről terjeszte­tt rémhíreket in. Évfolyam, 98. szám ARA: 1,000*000) PENGŐ Pécs, 1946 május 3. péntek Május elseje a munkásegység diadalmenete volt Pécsett Határtalanul lelkes hangulatban, Pécsett még nem látott tömegekben vonultak fel a dolgozók, hogy részt vegyenek a munka és a nemzetközi szolidaritás ünnepén Cvetkov tábornok is beszédet mondott a nagygyűlésen Szerdán reggel hét órakor több zenekar járta be Pécs utcáit, zenés ébresztővel emlékeztetve a lakos,­siget arra,ahogy ünnepnapra éb­redt. És valóban, az ünnepi han­gulat már reggel teljes mértékben érezhető volt az utcákon. A zász­lókkal, feliratokkal, fényképekkel/ virágokkal feldíszített házak kö­zött mindenfelé munkások tömegei gyülekeztek, hogy résztvegyene­k a felvonulásban, egy olyan felvo­nulásban, amelyhez hasonlókat Pécs városa még nem látott. A gyönyörűen feldíszített, Tildy köztársasági elnök, Rákosi és Sza­­k­asits elvtársai, képeivel ékesített, Széchenyi-téren csak fél tízkor kezdődött meg a zárt alakulatok felvonuló*,, de Glanc '‘.eke: a jár­dákat már megszállta az érdeklő­dők tömege és a rendezőségnek a beállított hang„.,éj.,kon keresztül többször is fel kellett szólítania a közönséget a tér elhagyására, mert az a helyzet fenyegetett, hogy a szervezett felvonulókat nem lehet elhelyezni kellőképpen, m­ert a kö­zönség már előre megtölti a szá­mukra fenntartott helyet. Csakha­mar megkezdődött a felvonulás­­is. Elől a munkáspártok, szakszerve­zetek és kerületek zászlóerdeje haladt és a ragyogó napsütésben színpolitpás háttérként helyezke­dett el az emelvény mögött. Majd a szakszervezetek és munkáspár­tok, a közhivatalok, a­ katonaság, rendőrség vezetői foglalták el he­lyüket, de igen szép számban je­lentek meg a felszabadító Vörös Hadsereg képviselői is. A felvo­nulás­ alatt két orosz repülőgép keringett a tér felett, vakmerő lé­giakrobatikával szórakoztatva a nézőket. Ezalatt pedig szakadatlan, véget­­érni nem akaró sorokban vonult a térre a munkásság. Többszáz jel­szavakkal és fényképekkel díszített tábla és transzparens emelkedett a fejek fölé. A felvonulók zenekarok ütemére és munkásdalokat éneklő együttesek ritmusára vonultak, a két munkáspárt rendezőgárdája pe­dig kitűnően gondoskodott arról, hogy minden felvonuló csoport azonnal és minden zavar nélkül megfelelő helyre juthasson. Több mint egy óra hosszat tar­tott az impozáns felvonulás. A he­lyüket már elfoglalt elvtársak a­ gyűlés megkezdéséig énekeltek és jelszavakat kiáltoztak, a hangulat percről-percre emelkedettebb lett, mintha csak most ébredtek volna igazán rá a tömegek, hogy végre teljesen szabadon és boldogan örülhetnek és vehetnek részt a munkásság nagy nemzetközi ünne­pében. Közben állandóan újabb és újabb felvonuló csapatok érkeztek, újabb és újabb tábláikat hozva, amelyeken testvéri közelségben helyezkedett el a csillagos vörös lobogó és a vöröskalapácsos em­ber, Rákosi és Szakasits elvtársak arcképe, a munkásegység megszi­lárdítását követelő jelszavak. Már zsúfolásig megtelt a Széchenyi-tér, talpalattnyi férőhely sem volt az Ira­lmasok temploma előtti terüle­ten sem, tömött sorokban foglal­ták el elvtársaink a Kossuth La­jos- és Pe­rczei-utcák torkolatát is és még mindig újabb felvonulók áradtait mindenfelől. De nemcsak a felvonult tömegek száma volt olyan, amilyenre Pé­csett még nem­ volt példa, a tünte­tők hangulata és fegyelmezettsége is példát mutató volt. A kommu­nista és szociáldemokrata elvtár­sak testvéri egyetértésben, egymás jelszavait átvéve tüntettek a mun­­kásegység­­mellett, éltették a szak­­szervezeteket, a két munkáspártot és annak vezetőit, Rákosi és Sza­kasits elvtársakat és csal, akkor terült csend a térre, amikor fel­hangzott az egyesített munkásda­lárda Marseillaise, jelezve a nagy­gyűlés kezdetét. De az emelkedett hangulat, a tömegeknek az ünnep­ségen való aktív részvétele ezután sem csökkent. Amikor Hajdú elv-­­társ az emel­vényre lépett, perce­­kig nem­ tudta elkezdeni ünnepi beszédét az éljenzéstől és úgy az f.r. múlt. a, többi ..sjáénokok béké­jét is m­indtuntalan megszaldtota a tömeg helyeslése, éljenzése és a lelkes közbekiáltások. Aki részt, vett ezen a május else­jei tüntetésen, minden érvelésnél, vagy propagandaszólamnál meg­győzőbb világosággal láthatta meg, mennyire vérévé vált a dolgozók­nak a munkásegység gondolata, mennyire megértették a munkás­pártokba tömörült elvtársak azt az igazságot, hogy Magyarországon lehet két minkás­­árt, de munkás­­osztály csak egy van és éppen ezért a két munkáspárt, akcióinak is el­­választhatatla­n egységbe kell forr­nia. De megláthatta és megérthette azt is mindenki — akár mellet­tünk, akár ellenünk van! —,­ hogy hiába is kísérli meg bárki ennek az egységnek a szétrobbantását, minden ilyen kísérlet hiábavaló. Az idei május elseje Pécsett is a­ munkásegység gondolatának nagy győzelme volt Azzá avatta a részt­vevő tömegek számbeli nagysága és lelkes hangulata. Az ifjúság fáklyás felvonulása Kedden este két csoport vo­nult végiig a városon zenével, dallal, lobogó fáklyákkal. Az if­júság köszöntötte május 1-t. A MaJDISz, a SzIM, a MKP központi pártiskolája és a két hetes bányász pártiskola­ hall­gatói a pécsújhegyi és a postás­zenekarral fáklyák­­alatt vonul­tak végig a főútvonalakon. A Széchenyi-téren az orosz pa­rancsnokság előtt megállt a me­net, a zenekar a magyar és orosz himnuszt játszotta, a kíváncsiak egyre jobban szaporodó tömege pedig csatlakozott a felvonuló fiatalsághoz. A­­ Szakisz­ervezettsi székház és a Szociáldemokrata Párt helyiségéhez való felvonu­lás után a menet a MKP szék­házához kanyarodott, ahol a Mar­seillesse és az Internacionálé eléneklése után szét­oszlottak. munkásság májusi ünnepének'' történetét, amikor is 1889-ben,, a szocialista munkásinternacionálé párizsi kongresszusán Lavigne francia kiküldött javasolta, hogy a munkásságnak a 8 órás mun­kaidőért vívott küzdelem emlé­kére minden évben e­gy bizo­nyos napon, május 1-én a világ összes munkássága vonuljon fel és tüntessen. Azóta ünnepe a május 1-e a világ proletariátu­sának. A m­agyar munkásság kétszer ünnepelhette eddig sza­badon a május ? -ét. 1919-ben, amikor az ellenforradalom feti­porta a munkásosztály 133 na­pos hősies szabadságküzdelmét és 1943-ben, most egy esztende­je, közvetlenül a fasizmus végső veresége előtt. A közbeeső 25 esztendőben a m­agyar mun­kásság csak titokban, bujkálva gyűlhetett össze. Mégis ünnepel­tek, mert tudták, hogy a re­ménytelennek látszó helyzetben, is helyt kell állniok a nemzet­közi szocialista front magyaror­szági szakaszán. Most harmadszor ünnepli Ma­gyarország szabadon a dolgozók harcos ünnepét. Együtt ünnepelünk a Szovjet­unió, Anglia,­­Amerika és min­den ország dolgozóival és min­den magyar dolgozó tudja, hogy nincs egyedül. Ebben a testvéri szellemben kö­szöntöm a szovjet harcos mun­­kás­testvéreket és a Szovjetunió itt megjelent képviselőit. A nagygyűlést megnyitó be­széd után a Magyar Kommu­nista Párt részéről dr. Hajdú Gyula nemzetgyűlési képviselő elvtárs emelkedett szólásra. Megnyitó beszéd A Marseillaisse tagjai után, amelyet a munkáspártok egye­sített dalárdája adott elő, Vid­o­­lovits Nándor elvtárs, a Szak­szervezetek elnöke nyitotta meg a nagygyűlést. Tömörítette a Hajdu emvtars a cet elétesenek három akadálya?át Leszérfe elején dr. Hajdú elv­­társ visszapillantást vetett a­.. el.. múlt május elsejékre, amikor az­­■íők • mélyén jött «*sze a munkás­ság,’ hogy ünnepeljen és­ a ’paá-.r utcákon ma­rd lap­ozás­sei verték szét az összegyűlt ünneplő töme­get. A kaszárnyákban vészjelzés­sel állították készenlétbe a kato­­náikat, a rendőrök felsorakoztak beavatkozásra készen, mert úgy tartották, hogy május 1-e a zen­dülés napja és készek voltak min­den pillanatban velünk, mint zen­­dülőkkel elbánni. Megtehették ezt, mert Magyarországon csak az számított, aki szavazó volt, a mun­kásságnak pedig nem volt válasz­tójoga. A munkásság nem volt ember, hanem hazátlan bitang, kitaszí­tott jognélküli pária. A világ azóta megváltozott. A rendőrség, a katonaság ma is itt van, de azért, hogy velünk együtt isnné­­­­peljen. Azt jelenti ez, hogy elértük azt, amiért kardlapozás, börtön és nem egyszer akasztófa várt az elvtár­sakra? Elértük a célt? Nem, még távol vagyunk, nagyon távol a céltól. Azt kérdezzük, mik az aka­dályai, a nehézségei annak, hogy a célnál érezzük érezzük magun­kat? Az első akadálya ennek­­ az or­szág közállapotai. A demokrácia útján megindult a magyar nép, de ebben az országban ínség van, nyomor van, munka nélkül álla­náll a dolgozni akaró kezek tíz­es százezrei. Ebben az országban nincs kellősképpen kielégítve a dolgozó és nincs üldözve a dolog­­talan. Ko­rrupció van, az emberek por­tékának tartják a hatalmat, amit az ország kezükb­e adott és visszaélnek ezze. Ez a korrupció gyökerénél rágja az országot. Azt kérdezzük, nincs itt kiút? Igenis van, de ezt az utat nem megkeresni, hanem meg­csinálni kell. Az első akadálya a közállapotok, de a második akadály mi vagyunk marjunk. Az eredményt, a célt nem le­het másként elérni, scsak akkor, ha a proletárok, a dolgozók szö­­mege egységes, egy táborban van. Amíg ez be nem következik, a célhoz közeledni nem tudunk. Néhány nappal ezelőtt Rákosi Mátyás­­ZOktasn­­, Árpád elvtár­sai, a kommunista és szociál­demokrata vanul­ások jelenlétében közös gyűlésen határoztak a mun­­k­ás­egység érdekében. Ezen a gyű­lésen elhangzott, hogy a kérdés, amely annak idején elválasztotta a két munkáspártot, tulajdonkép­pen már nem is kérdés. Ez a kér­dés pedig az volt: Weimar, vagy Moszkva? A kérdés az volt, hogy azt az utat, amit az orosz elvtár­sak a szocializmus megvalósítása, a munkásosztály felemelése érde­kében választottak, helyes-e vagy nem. Ez a kérdés a háború folya­mán eldőlt. Ma nem kérdezheti senki, hogy az orosz elvtársak jó úton jártak-e, mert az eredmény bizonyít. Nincs ám egyetlen munkás,a­kik ne tekintene büszkeséggel azok­ra ,az eredményekre, amelyek a Szovjetuniót felemelték. Miért kell akkor mégis munkás­­egységről beszélnünk, mik­or lát­szólag megvan a munkásegység? Nézzünk magunkba, megtet­­tünk-e mindent, a munkásegység érdekében. Ha önkritikával nézzük szavainkat, tetteinket, be­vallhat­ják, a bűnösök vagyunk mi kom­munisták, szociáldemokraták, mert a munkásegység érdekében nem tettük meg, amit meg kellett volna tenni. A „munkás érdeke, ugyanaz. A dolgozó nem tekinti és nem te­kintheti ellenségének a másikat, mert egy másik, de testvér párt­hoz tartozik. Nem­ a dolgozókon múlik tehát a munkásegység, hanem múlik a betolakodottakon, akiknek a munkásérdekhez semmi közük sincsen. Akik oda menekültek egyik vagy másik párt árnyékába és azon ke­resztül akarják bőrüket menteni, régi reakciós politikájukat új lo­bogó alat folytatni. Múlik azokon, ak­ik a párt tüzérnél akarják a magus, kis pecsenyéjüket meg­sütni. De a mi tűzünk nem erre való. Gondoskodjunk tehát arról, hogy távol tartsuk ezeket ma­gunktól. Nézzük meg jól, hogy mit csinálunk. A nagy elhatáro­zások idején hátrafelé tekintgetők nem a mi sorainkba valók. De nemcsak az bűnös, aki beto­lakszik, vagy karriert akar csi­nálni, de bűnösek azok is, akik pártolják ezt a tevékenységet az­­által, hogy idejekorán ki nem ope­rálják a munkáspártok testéből. Egyforma m­unkásérdek, hogy ket­tős sorokban felzárkózva halad­junk a magunk zárt oszlopában és ügyeljünk arra, hogy oda a hoz­zánk nem tartozó, elemek betörni ne tudjanak­. Ha ezt­ tesszük, ak­kor nem azéll kételked­nünk abban a jövőben, amelynek képéből tisz­tán láthatjuk: vagy együtt győzünk, vagy egy­más ellen küzdve mindketten elbukunk. Értsük meg a pillanat szavát és ezt megértve cselekedjünk annak értelmében. A kérdésben világosan és tisz­tán kell­ látni. Mi köztünk nem lehet intrika, csak munkásérdek. •Kövessük­ ezt a jelszót: szociál­demokraták balra arc, kommu­nisták lépést tarts! (Tomboló, percekig tartó taps.) Van egy harmadik nagy akadály a cél elérésében és ez a reakció mesterkedése. A letűnt rendszer emberei még nem­ adtál­ fel a re­ményt, hogy újra felüthetik fejü­ket. A dezorganizált közigazgatás, szétzüllött gazdálkodásunk még nagyobb lezüllesztése: ez az ő re­ményük, mert a reakciónak szö­vetségese a nyomor. Tehát, hogy ezt a reakciót leküzdhes­­sü­k, végleg, lehetetlenné tehes­sük, meg kell szüntetnünk, meg kell oldanunk a nyomor és zül­­löttség kérdését A demokrácia ebben a percben éppen annak a programnak meg­valósításán dolgozik, amellyel ezt leküzdeni, végrehajtani akarják. Most állítják össze az úgynevezett B-listákat. A dezorganizált köz­igazgatást hozzuk rendbe azzal, hogy kiüszöböljük a hivatalokból a demokrácia ellenségeit. Rendbe­hozzuk az ország pénzügyeit azzal, hogy nem fizetünk több tisztvise­lőt, mint akinek munkája az or­szág szempontjából feltétlenül szük­séges. Nem lehet, hogy Magyaországon minden negyedik ember közter­hekből éljen akkor, amikor az Egyesült Államokban csak min­den 46. ember közhivatalnok. Itt rendet kell csinálni. De a nyo­mort is meg­szüntetni a gazdasági programm végrehajtásával. Nem lehet dolgozni, nem lehet építeni addig, amíg az országnak egészsé­ges, becsületes pénze nincs. Végre kell tehát hajtani a legsürgőseb­ben a gazdasági programot, ame-

Next