Új Dunántúl, 1946. június (3. évfolyam, 122-144. szám)

1946-06-16 / 134. szám

IMS© Vasórnép-foétfő, *én*?ö* fé-IT* R P O L L O ' A híres szegedi nótaköltő roman­tikus életregénye : Bankó Pista Jávor Pál, Simor Erzsi, Lukács Margit. P­ARKMOZI A tengeri háború legizgalmasabb napjai : Életre-halálra Clive Brook, John Clementas. U­RANIA Lermontov Örökbecsű műve: Álarcosbál Nikolaj Mordvinov, Tamara Makarova, M. Szadovszkij, Kodd-szerd’c, Pinto* 18-1?. A­POLLO Álarcosbál PARKMOZI Bankó Pista U­RÁNIA Életre-halálra Előadások :hétköznap vasárnap 6. 1 órakor 3. 5­7 órakor Vetetlen területek bejelentése Ez után is felhívjuk az összes Községi Termelési Bizottságokat, hogy legkésőbb 8 napon belül ná­lunk (Pécs, Rákóczi-út 67 szám) írásban jelentsék, kinek tulajdo­nában lévő,mekkora szántó terü­let maradt megműveletl­enül. Baranyavármegye Termelési Bi­zottsága, dr. Schuller Zoltán elnök. új puMpanzi | $ | Pesti piUoMtt M A Szabadság híd ... Jobbról és balról ezt figyeli most leg­nagyobb sóvárgással a pestiek szeme. A fasizmus rombolásai után úgyszólván a semmiből a legnagyobb erőfeszítéssel meg­teremtette a Kossuth-hidat a magyar demokrácia s mellette három pon­tolódon is lebonyo­lódik a lüktető és egy pilla­natra el nem lankadó gyalo­­gosforgalm, de a Szabadság-­ híd lesz az első, amelyen a pesti villamos is át fog menni. Nem kell leszállító szélben, vi­harban, égető nyári napsütés­ben, csikorgó téli fagyban, hogy átgyalogoljunk egyik bit­ a „ csibész kommunisták és a fiíK rí t­/»I í» nmuiLmn inni aih íi? a • . . . a partról a másikra, hanem az áldott sárga pesti villamos könnyedén átrobog majd ve­lünk a hídon. S amint renge­teg megpróbáltatásunk már enyhült, ez a pillanat is egyre jobban közeledik. Az egykori Ferenc József és most Szabad­ság híd mindkét oszlopa bü­sz­­­kén emeli égnek a Turul ma­darat, a budai oszlop is szál­­egyenesen áll s jobbról is bal-Magas, szikár, markáns arcú férfi. Kabátjáról hiányzik­ a rang­jelzés, de ettől függetlenül­­­ igyekszik elfeledtetni a látogató­val, hogy ő báró B­randen­­s­t­e­in Zoltán alezredes, aki arról hírhedt, hogy pécsi működése alatt autóbuszokat állíttatott meg, embe­reket szedetett le katonáival és veretett véresre. Sőt, hogy precí­zek legyünk, ő maga is részt vett a verekedésekben és kutyakor­­báccsal verte az embereket. Nem volt válogatós, ve­rt embereket hadnagytól lefelé. Megvert például egy hadnagyot, akinek felesége származása nem tetszett az alezre­des úrnak, de megkutyakorbi­­csolta Weisz M. Ferenc 50%-os hadirokkant kereskedőt és az autóbuszban talált munkások, akik előtte mind kommunistagyanusak voltak, sem menekültek meg az alezredes verésétől. Báró Bran­­denstein Zoltán azonban nemcsak Pécsett volt ilyen fenegyerek, ha­nem Mátészalkán is, ahol az utcán minden rosszabbul öltözött em­bert összefogott, és ezeket, mint kommunista kémgyanus szemé­lyeket lefogatta és véresre ve­rette. Köztük 8—10 éves gyer­mekeket is. Emlékezetes pécsi esetei közé tar­tozik az, amikor a laktanya udva­rán a katonákat felsorakoztatta és beszéde végén ezeket mondotta: „Mit érdemelnek ezek a rothadt, velük szövetséges zsidók? ugye, kötelet!" A katonáknak pedig utánuk kel­­lett mondaniuk: Kötelet. Most nagyon szelídnek igyekszik magát feltüntetni és minden má­sodik mondatát így kezdi: * — Mély tisztelettel.. Közbeszólunk, hogy hagyja ezt, hisz valószínű, ő épp úgy nem érez irántunk sem mély, sem ke­vésbé mély tiszteletet, mint ahogy jól is, hétről-h­étre mind járt-­ mi sem érzünk semmi hasonlót­ban közeledik egymáshoz a híd két oldala. A középen üre­sen tátong a mélység, de két oldalról, mint egymás felé túrt karok, szinte vágyakozva nyúl­nak egymás felé a híd egyre növekvő vastraverzei. A híd szerelőmunkásai (a bányászok­ mellett az­ újjáépülő Magyar­­ország legnagyobb hősei) tá­tongó mélység fölött, minden állványzat nélkül dolgoznak s ez a híd úgy nő, valósággal szervesen, mintha emberi test lenne. Valahol már láthatatla­nul készül az egymás felé nyúló két oldal közepe is, ezt egy adott pillanatban hajókra szer­elik s nem sok idő múlva bevontatják az uszályokat a Szabadság-híd közepén tátongó ürességbe s akkor elkövetke­zik az idő, amikor a budai és a pesti partról egymás felé nyúló ágakat egybekapcsolják, az ölelő karok megtalálják egymást. És augusztus végén már megnyitják a hidat s éj­b­ől feldübörögnek rajta a vil­lamos kerekei. Meg­lesz a má­sodik híd. A történelem leg­sötétebb rémének pusztítása utáni második évben a máso­dik híd a demokratikus Ma­gyarországon. Igenis újjáépít­jük az országot, de magunk­nak építjük újjá, iránta. Egyébként ártatlannak vallja magát. — Nem emlékszem — hajtogatja egyre. — Az autóbuszesetekre sem em­lékszik alezredes úr? — kérdjük. — Nem, kizárt dolog, hogy én ilyent elkövethettem volna — vé­dekezik. Én nekem különben is voltak zsidó barátaim. Figyelmez­tetük, hogy ez nem zsidó ügy, hisz az alezredes mun­kásokat is megveretett és zsidógyűlöleténél csak kom­mu­nistagyűlölete volt nagyobb. — Hát a kommunistákat nem szerettem, de nem is bántottam őket­­— jegyzi meg. — Kutyakorbáccsal sem? — Csak lovaglóostorom volt. — Dr. Szabó főhadnagyra em­lékszik-e? — Igen, derék jó ember volt. Felvilágosítjuk, hogy akkoriban más véleménye volt róla, mert nem tetszett feleségének szárma­zása. Zavartan hallgat, erre sem akar visszaemlékezni. •­­ A Váci­ utcában pimaszul, hivalkodóra áll a csemegeüzlet kirakata, fényesen, ragyogón. Közepén pirosan mosolyognak­ a narancsuk, sárgán kínálgat­­ják magukat a citromok. Két széltől gúnyos vígy­orral so­rakoznak a katéliás üvegek, bennük a legfinomabb külföldi és belföldi borokkal. Középen ott trónol ezüst­­­ruhájában a csokoládé. Soroljam még to­vább? Fölösleges. A kirakat előtt persze mindig akad bá­mészkodó elég, a szemeken látszik, hogy szinte nyalják az üvegen keresztül a mézet, a torkokon nagy nyelések csúsznak le. A? árak beívelt számok, maguk az árak pedig a sarokban egy szinte­ látha­tatlan pici cédulán húzódnak meg. Ha látni akarod őket, az orrodat egészen hozzá kell nyomni a kirakatüveghez. De fölösleges lenne ez a művelet, hiszen ezek a számok nem milliárdokról, nem is a billiók­ról, hanem már trilliókról be­szélnek. Van ebben a kirakat­ban minden, csak a dolgozók­nak sincs semmi. Dehát ak­kor minek a kiránt? Azért, hogy a munkás félrefordított fejjel ökölbeszorított kézzel menjen tovább, ha véletlenül elhalad előtte? — Lehetetlen, tagadom. Szemébe mondjuk, hogy erre dr. Ernőházy Emil volt főhadnagy a tanú. Nem jön zavarba, csak hallgat. —­ Miért verte meg Mátészalkán a gyerekeket és a munkásokat? —­ Tagadom, hisz­ ezt fel sem le­het rólam tételezni. Megnyugtatjuk, hogy a tanuk vallomásai után mi egyebeket is feltételezünk róla. Aztán megkér­dezzük, hogy nem szégyenli-e ma­gát? Nem tud mást felhozni vé­delmére, minthogy nem emlékszik semmire, amikor vagy nyolcvan lany vádolja! Gondolkozik pár percig, aztán halkan válaszol:’ — Kérem, én mindig vérmes ember voltam, lehet, hogy egy-két emberrel, izraelitával és kereszténnyel egyaránt volt, afférém­, de hang­súlyozom, mindig egyenlő fegy­­verekkel küzdöttem. Ezt a szemtelenséget még tőle is soknak találjuk. — ön, alezredes úr egyenlő fegyvernek nevezi azt, hogy alá­rendelt katonákat, gyerekeket, munkásokat, üldözötteket, akiket most olyan finoman izraelitáknak nevez, katonákkal elfogat és kutya- vagy nem bánom lovagló­­korbáccsal véresre veret. Mondjon nekem egy alezredest, akit ön megvert, mert lássa az egyenlő fegyver lenne. Vagy mit szólna ön ahhoz, hogy­ha itt a D-osztályon valaki kutya­­korbáccsal megverné önt, aki fo­goly. Ugye ,ezt nem tartaná egyenlő fegyvernek. Mélyen hallgat, nem válaszol. Az ellenállási mozgalom „hete“ Cigarettára gyújtunk, kér egyet, megkínáljuk. Az első szippantás után beszédesebb lesz. Valami za­varos históriába kezd, amiből azt szeretné velünk elhitetni, hogy ő aktíven részt vett az ellenállási mozgalomban és katonáival néme­teket öletet­t meg. Elnevetjük magunkat. — Na alezredes úr, ezt maga sem hiszi ugye el? Csökönyösen kitart azonban ő igenis részt vett az ellenállási mozgalomban, míg végül kiderül, hogy két-három hordó benzint lopa­­tott el a német raktárból, mert különben nem tudtak volna gép­kocsival tovább menni. Szinte kár, hogy le van tartóz­tatva némi kegyetlenkedések miatt, egyébként ajánlottuk volna, hogy folyamodjon talán érdemei alapján a szabadságrendért. . . — Bűnösnek érzi-e magát — kérdjük végül. — Miért? Hisz és nem követtem el semmit. —­ A nyilasoknak sem volt tag­ja? — Én, soha — feleli büszkén. — Mégis mit tud védelmére fel­hozni? — Kérem, én a vörös hadsereg­ben is szolgáltam — vágja ki, min, aki ezzel mindent jóvá tett volna — Letette az esküt a tanács­­köztársaságra. — Hogyne. A Károlyi-palotában vannak a svédek. A kapu előtt állan­dóan ott tolong egy sereg top­­rongyos, éhező szegény pesti proletár. A könyöradományra várnak, a segítségre. Körös­körül a tengernyi rom és a tengernyi nyomor. Itt egy cseppnyi segítségsziget. De mennyivel több kellene! * Kanyarban áll meg a vonat. Pestről indult és Pécs felé m­egyen. Kinézek az­ ablakon. Künn ragyog a­ júniusi nap, derűs verőfélyben fürslenek a vetések. Éjszaka eső volt. — Horthyra is lelte? —■ Természetesen. — Szálasira? Habozik a válasszal, aztán kény­szeredetten felel. . — Nem teljesen szabályosan .. . Több kérdésre nem felel. Nem is kell. Ez a három eskü megvilá­gítja­ ezt az embert, aki elmond­hatja magáról, hogy „Horthy Mik­lós katonája vagyok, legszebb ka­­tonája .. ." (i) most minden csupa szín és bíztató pompa a természetben. Itt-ott már sárgul a rozs, fiai h lányz,öl­sen szökken a búza­­vetés, két felé hajló leveleivel szinte repes a nap felé a ku­korica: fényt, fényt és erőt! S végignézek a vonaton, egy pillanatra optikai csalódás fog el, mintha m­ár mély béke lenne. Az emberek ott állnak az ablakban, a tetőn immár senki, jórészt a lépcsők is sza­badok, eltűnt a­ pokoli utazá­sok rettentő víziója. Ha nem akarom, nem látom, hogy egyetlen ablaküveg sincs meg a vonaton, de minek is az most, hisz úgyis minden ab­lakot leeresztettek, hadd jöj­jön be a nyári levegő, a reg­geli kósza üdítő szellő. A mel­létünk haladó sínpáron most robog el a szembejövő pécsi gyors. Mondom, mintha mély­béke lene. Lassan, nehezen, de mégis csak felemeljük a fe­jünket és haladunk. Felépít­jük az­ új, a demokratikus, az annyiszor megálmodott szép és igazi Magyarországot. (cs. z.) Négyszemközt báró Brimdenstein alezredes úrral, aki „csak lovaglóostorral“ verte a kommunistákat, „nem teljesen szabályosan“ esküdött fel Szálasics és különben is „ellenállási mozgalmista“ volt Egyenlő fegyverekkel... Mint ahogy semmire sem em­lékszik vissza, ami terhelő lenne rá nézve. Megkérdjük, hogy em­lékszik-e arra, hogy a borbélynál kijelentette, hogy: zsidók kifelé. A rannai tiszti a legmagasabb napi áron Hatschek Gyön ékszerész, Városháza u. 2. Telefon: 23-91. Munkáskultúra, magyarság, színvonal A közelmúltban lezajlott kultu­rális napok sok tekintetben vol­tak tanulságosak, így többek kö­zött rávilágítottak munkáskultú­­ránk helyi hiányaira s az elköve­tett hibákra. A meghívott Kassák Lajos elvtárs, a magyar munkás­irodalom büszkesége, előadást tar­tott, amelyben erős kritikával illette a Munkás Kultúrszövetsé­­get. Kifogásolta színpadának dí­­szítését és az ünnepi estnek mű­sorát, zenében és irodalomban egyaránt. A szavak keményen ko­­­pogtak. A helyi viszonyok beha­tóbb ismerete talán enyhébb fo­galmazást kívántak volna meg. Mi tudjuk, hogy a színpad egy áldo­zatkész iparos munkája, hogy egyik dalárdánk karmestere súlyos betegségében is vállalkozott az énekesek kioktatására, hogy az éneklők kemény munka után fog­hatnak csak bele az előkészületbe. De mindez nem menti a színvonal hiányosságait. Ha már színpadot készíttetünk, díszíttessük szépen, ha novellát írunk, ne az legyen a büszkeségünk, hogy milyen rö­vid idő alatt készült el, hanem hogy mennyire művészi,­­ ha már áldozatot hozunk, éneklünk és kórust vezetünk, akkor azt éne­keljük, ami az alkalomra kívána­tos. És itt felvetődik az M. K. P. dalkör válaszának kérdése. A dal­kör igazságtalannak érezte a kri­tikát és egy kis védőiratba is fo­gott a német kultúra ügyében. Hi­vatkozott Beethovenre, Mozartra. Sajnos, azonban éppen nem ezeket az óriásokat kifogásolták. Ha hi­bát éreztünk a kritikában, akkor abban láttuk, hogy nem a min­ő­ségről nyiat­kozott az előadó, ha­nem általában csak a dalok német voltáról. Ugyanis a szóbanforgó dalok zeneileg vajmi keveset ér­nek. S ezen még az sem változtat, hogy a Munkás Dalosszövetség el­fogadta sőt kötelezővé tette. A szocialista munkásmozgalom ugyanis nemzetközi s úgy kívánja a munkásosztály szolidaritása, hogy a német, francia, orosz és angol munkásság híres indulóit itt is ismerjék. Ez azonban nem je­lenti, hogy ilyen ünnepi est alkal­mával ezekből énekeljünk, még­hozzá nem is a legszebbeket és éppen németeket. Ugyanis nem­csak német forradalmi dalok van­nak, hanem magyarok is. Volt egy olyan népi forradalmunk,­­amely hatalmas népköltészetet ho­­zott létre: kurucköltészet a neve, volt egy szabadságharcunk, amely ugyancsak nagy emlékeket ha­­gyott népies zeneirodalmunkban. Vannak vad, elkeseredett paraszt­dalaink, vannak tehetséges szo­­cialista zeneköltőink. Hol voltak ezek a hangok és hol vannak? A munkásságnak, mely magya­rul beszél, a magyar zenei ábécét kell alapul vallania. Mint ahogy a magyar irodalmat, ezt a nagy­­részben forradalmi hangulatú, népi erőkből táplálkozó hatalmas mű­vészetet kell irodalmi műveltségé­nek alapjául elfogadnia. Ugyan­csak furcsán néznének reánk orosz elvtársaink, ha azt kívánnánk tő­lük, hogy az irodalom elemeit ne Puskintól, Tolsztojtól, Dosztojev­szkijtől tanulják, zenében ne az orosz népi zene annyiszor forra­dalmi hangjaira hallgassanak. Még súlyosabb kérdés a színvo­nal kérdése. Sokan úgy vélik, hogy a Munkás Kultúrszövetség műkedvelők egyesülete célja: mű­kedvelő éneklés, műkedvelő szín­játszás, műkedvelő irodalom. Van azután olyan tendencia, amely vendég­művészekkel­ igyekszik olyan kultúrát adni, amely elvont­ságával már nem is tud kellő ér­deklődést kelteni. Ezt gyakran látjuk a Munkás Kultúrszövetség rádióműsorában. Végül van egy harmadik irányzat, amelyik a leg­veszedelmesebb és a munkásság művelődési lezüllését vonhatja maga után. E szerint eleget dol­goztunk napközben, ilyenkor mi pihenni akarunk, jó békebeli ope­rettet, főhadnaggyal, földesúrral, érzelmes művésznővel, cigánnyal és kreténekkel, mulatságos jazzt és édesbús műdalokat, rossz al­kalmi verseket és alkalmi színda­rabokat kívánunk. Mindegy, hogy mit, csak „könnyű" legyen. A vi­lágért sem pezsgőt, inkább málna­szörpöt, krachedlit és hasonlót. És mindezt abban az időpontban ami­kor a hangversenytermekben, az irodalmi délutánokon, a színházban és a mozikban a középosztály sze­repét a munkásságnak kellene át­vennie. Soha ilyen válságban nem volt a magyar művészet, soha így cserben nem hagyták. Középosztá­lyunk tekintélyes része ugyanezen hibában lefedzett. Most még duz­zog is. Az a része eddig, amely, ál­dozna és szeretné az új Magyar­­ország kultúráját, az kétségbeejtő anyagi helyzetben van. A mun­kásságot pedig nem szoktatják bölcsen és módszeresen a jóra, de két kézzel dobálják a selejtest. El­hanyagolják a kultúra gyakorlati megszervezését a nagy tömegek érdekében. Erről azonban a legkö­zelebbi alkalommal. Kardos Tibor dr. SZERKESZTŐSÉGI ÜGYBEN SZÍVESKEDJÉK TÁRCSÁZNI A 29-49 TELEFONSZÁMOT.

Next