Új Dunántúl, 1946. június (3. évfolyam, 122-144. szám)
1946-06-16 / 134. szám
IMS© Vasórnép-foétfő, *én*?ö* fé-IT* R P O L L O ' A híres szegedi nótaköltő romantikus életregénye : Bankó Pista Jávor Pál, Simor Erzsi, Lukács Margit. PARKMOZI A tengeri háború legizgalmasabb napjai : Életre-halálra Clive Brook, John Clementas. URANIA Lermontov Örökbecsű műve: Álarcosbál Nikolaj Mordvinov, Tamara Makarova, M. Szadovszkij, Kodd-szerd’c, Pinto* 18-1?. APOLLO Álarcosbál PARKMOZI Bankó Pista URÁNIA Életre-halálra Előadások :hétköznap vasárnap 6. 1 órakor 3. 57 órakor Vetetlen területek bejelentése Ez után is felhívjuk az összes Községi Termelési Bizottságokat, hogy legkésőbb 8 napon belül nálunk (Pécs, Rákóczi-út 67 szám) írásban jelentsék, kinek tulajdonában lévő,mekkora szántó terület maradt megműveletlenül. Baranyavármegye Termelési Bizottsága, dr. Schuller Zoltán elnök. új puMpanzi | $ | Pesti piUoMtt M A Szabadság híd ... Jobbról és balról ezt figyeli most legnagyobb sóvárgással a pestiek szeme. A fasizmus rombolásai után úgyszólván a semmiből a legnagyobb erőfeszítéssel megteremtette a Kossuth-hidat a magyar demokrácia s mellette három pontolódon is lebonyolódik a lüktető és egy pillanatra el nem lankadó gyalogosforgalm, de a Szabadság- híd lesz az első, amelyen a pesti villamos is át fog menni. Nem kell leszállító szélben, viharban, égető nyári napsütésben, csikorgó téli fagyban, hogy átgyalogoljunk egyik bit a „ csibész kommunisták és a fiíK rí t/»I í» nmuiLmn inni aih íi? a • . . . a partról a másikra, hanem az áldott sárga pesti villamos könnyedén átrobog majd velünk a hídon. S amint rengeteg megpróbáltatásunk már enyhült, ez a pillanat is egyre jobban közeledik. Az egykori Ferenc József és most Szabadság híd mindkét oszlopa büszkén emeli égnek a Turul madarat, a budai oszlop is szálegyenesen áll s jobbról is bal-Magas, szikár, markáns arcú férfi. Kabátjáról hiányzik a rangjelzés, de ettől függetlenül igyekszik elfeledtetni a látogatóval, hogy ő báró Brandenstein Zoltán alezredes, aki arról hírhedt, hogy pécsi működése alatt autóbuszokat állíttatott meg, embereket szedetett le katonáival és veretett véresre. Sőt, hogy precízek legyünk, ő maga is részt vett a verekedésekben és kutyakorbáccsal verte az embereket. Nem volt válogatós, vert embereket hadnagytól lefelé. Megvert például egy hadnagyot, akinek felesége származása nem tetszett az alezredes úrnak, de megkutyakorbicsolta Weisz M. Ferenc 50%-os hadirokkant kereskedőt és az autóbuszban talált munkások, akik előtte mind kommunistagyanusak voltak, sem menekültek meg az alezredes verésétől. Báró Brandenstein Zoltán azonban nemcsak Pécsett volt ilyen fenegyerek, hanem Mátészalkán is, ahol az utcán minden rosszabbul öltözött embert összefogott, és ezeket, mint kommunista kémgyanus személyeket lefogatta és véresre verette. Köztük 8—10 éves gyermekeket is. Emlékezetes pécsi esetei közé tartozik az, amikor a laktanya udvarán a katonákat felsorakoztatta és beszéde végén ezeket mondotta: „Mit érdemelnek ezek a rothadt, velük szövetséges zsidók? ugye, kötelet!" A katonáknak pedig utánuk kellett mondaniuk: Kötelet. Most nagyon szelídnek igyekszik magát feltüntetni és minden második mondatát így kezdi: * — Mély tisztelettel.. Közbeszólunk, hogy hagyja ezt, hisz valószínű, ő épp úgy nem érez irántunk sem mély, sem kevésbé mély tiszteletet, mint ahogy jól is, hétről-hétre mind járt- mi sem érzünk semmi hasonlótban közeledik egymáshoz a híd két oldala. A középen üresen tátong a mélység, de két oldalról, mint egymás felé túrt karok, szinte vágyakozva nyúlnak egymás felé a híd egyre növekvő vastraverzei. A híd szerelőmunkásai (a bányászok mellett az újjáépülő Magyarország legnagyobb hősei) tátongó mélység fölött, minden állványzat nélkül dolgoznak s ez a híd úgy nő, valósággal szervesen, mintha emberi test lenne. Valahol már láthatatlanul készül az egymás felé nyúló két oldal közepe is, ezt egy adott pillanatban hajókra szerelik s nem sok idő múlva bevontatják az uszályokat a Szabadság-híd közepén tátongó ürességbe s akkor elkövetkezik az idő, amikor a budai és a pesti partról egymás felé nyúló ágakat egybekapcsolják, az ölelő karok megtalálják egymást. És augusztus végén már megnyitják a hidat s éjből feldübörögnek rajta a villamos kerekei. Meglesz a második híd. A történelem legsötétebb rémének pusztítása utáni második évben a második híd a demokratikus Magyarországon. Igenis újjáépítjük az országot, de magunknak építjük újjá, iránta. Egyébként ártatlannak vallja magát. — Nem emlékszem — hajtogatja egyre. — Az autóbuszesetekre sem emlékszik alezredes úr? — kérdjük. — Nem, kizárt dolog, hogy én ilyent elkövethettem volna — védekezik. Én nekem különben is voltak zsidó barátaim. Figyelmeztetük, hogy ez nem zsidó ügy, hisz az alezredes munkásokat is megveretett és zsidógyűlöleténél csak kommunistagyűlölete volt nagyobb. — Hát a kommunistákat nem szerettem, de nem is bántottam őket— jegyzi meg. — Kutyakorbáccsal sem? — Csak lovaglóostorom volt. — Dr. Szabó főhadnagyra emlékszik-e? — Igen, derék jó ember volt. Felvilágosítjuk, hogy akkoriban más véleménye volt róla, mert nem tetszett feleségének származása. Zavartan hallgat, erre sem akar visszaemlékezni. • A Váci utcában pimaszul, hivalkodóra áll a csemegeüzlet kirakata, fényesen, ragyogón. Közepén pirosan mosolyognak a narancsuk, sárgán kínálgatják magukat a citromok. Két széltől gúnyos vígyorral sorakoznak a katéliás üvegek, bennük a legfinomabb külföldi és belföldi borokkal. Középen ott trónol ezüstruhájában a csokoládé. Soroljam még tovább? Fölösleges. A kirakat előtt persze mindig akad bámészkodó elég, a szemeken látszik, hogy szinte nyalják az üvegen keresztül a mézet, a torkokon nagy nyelések csúsznak le. A? árak beívelt számok, maguk az árak pedig a sarokban egy szinte láthatatlan pici cédulán húzódnak meg. Ha látni akarod őket, az orrodat egészen hozzá kell nyomni a kirakatüveghez. De fölösleges lenne ez a művelet, hiszen ezek a számok nem milliárdokról, nem is a billiókról, hanem már trilliókról beszélnek. Van ebben a kirakatban minden, csak a dolgozóknak sincs semmi. Dehát akkor minek a kiránt? Azért, hogy a munkás félrefordított fejjel ökölbeszorított kézzel menjen tovább, ha véletlenül elhalad előtte? — Lehetetlen, tagadom. Szemébe mondjuk, hogy erre dr. Ernőházy Emil volt főhadnagy a tanú. Nem jön zavarba, csak hallgat. — Miért verte meg Mátészalkán a gyerekeket és a munkásokat? — Tagadom, hisz ezt fel sem lehet rólam tételezni. Megnyugtatjuk, hogy a tanuk vallomásai után mi egyebeket is feltételezünk róla. Aztán megkérdezzük, hogy nem szégyenli-e magát? Nem tud mást felhozni védelmére, minthogy nem emlékszik semmire, amikor vagy nyolcvan lany vádolja! Gondolkozik pár percig, aztán halkan válaszol:’ — Kérem, én mindig vérmes ember voltam, lehet, hogy egy-két emberrel, izraelitával és kereszténnyel egyaránt volt, afférém, de hangsúlyozom, mindig egyenlő fegyverekkel küzdöttem. Ezt a szemtelenséget még tőle is soknak találjuk. — ön, alezredes úr egyenlő fegyvernek nevezi azt, hogy alárendelt katonákat, gyerekeket, munkásokat, üldözötteket, akiket most olyan finoman izraelitáknak nevez, katonákkal elfogat és kutya- vagy nem bánom lovaglókorbáccsal véresre veret. Mondjon nekem egy alezredest, akit ön megvert, mert lássa az egyenlő fegyver lenne. Vagy mit szólna ön ahhoz, hogyha itt a D-osztályon valaki kutyakorbáccsal megverné önt, aki fogoly. Ugye ,ezt nem tartaná egyenlő fegyvernek. Mélyen hallgat, nem válaszol. Az ellenállási mozgalom „hete“ Cigarettára gyújtunk, kér egyet, megkínáljuk. Az első szippantás után beszédesebb lesz. Valami zavaros históriába kezd, amiből azt szeretné velünk elhitetni, hogy ő aktíven részt vett az ellenállási mozgalomban és katonáival németeket öletett meg. Elnevetjük magunkat. — Na alezredes úr, ezt maga sem hiszi ugye el? Csökönyösen kitart azonban ő igenis részt vett az ellenállási mozgalomban, míg végül kiderül, hogy két-három hordó benzint lopatott el a német raktárból, mert különben nem tudtak volna gépkocsival tovább menni. Szinte kár, hogy le van tartóztatva némi kegyetlenkedések miatt, egyébként ajánlottuk volna, hogy folyamodjon talán érdemei alapján a szabadságrendért. . . — Bűnösnek érzi-e magát — kérdjük végül. — Miért? Hisz és nem követtem el semmit. — A nyilasoknak sem volt tagja? — Én, soha — feleli büszkén. — Mégis mit tud védelmére felhozni? — Kérem, én a vörös hadseregben is szolgáltam — vágja ki, min, aki ezzel mindent jóvá tett volna — Letette az esküt a tanácsköztársaságra. — Hogyne. A Károlyi-palotában vannak a svédek. A kapu előtt állandóan ott tolong egy sereg toprongyos, éhező szegény pesti proletár. A könyöradományra várnak, a segítségre. Köröskörül a tengernyi rom és a tengernyi nyomor. Itt egy cseppnyi segítségsziget. De mennyivel több kellene! * Kanyarban áll meg a vonat. Pestről indult és Pécs felé megyen. Kinézek az ablakon. Künn ragyog a júniusi nap, derűs verőfélyben fürslenek a vetések. Éjszaka eső volt. — Horthyra is lelte? —■ Természetesen. — Szálasira? Habozik a válasszal, aztán kényszeredetten felel. . — Nem teljesen szabályosan .. . Több kérdésre nem felel. Nem is kell. Ez a három eskü megvilágítja ezt az embert, aki elmondhatja magáról, hogy „Horthy Miklós katonája vagyok, legszebb katonája .. ." (i) most minden csupa szín és bíztató pompa a természetben. Itt-ott már sárgul a rozs, fiai h lányz,ölsen szökken a búzavetés, két felé hajló leveleivel szinte repes a nap felé a kukorica: fényt, fényt és erőt! S végignézek a vonaton, egy pillanatra optikai csalódás fog el, mintha már mély béke lenne. Az emberek ott állnak az ablakban, a tetőn immár senki, jórészt a lépcsők is szabadok, eltűnt a pokoli utazások rettentő víziója. Ha nem akarom, nem látom, hogy egyetlen ablaküveg sincs meg a vonaton, de minek is az most, hisz úgyis minden ablakot leeresztettek, hadd jöjjön be a nyári levegő, a reggeli kósza üdítő szellő. A mellétünk haladó sínpáron most robog el a szembejövő pécsi gyors. Mondom, mintha mélybéke lene. Lassan, nehezen, de mégis csak felemeljük a fejünket és haladunk. Felépítjük az új, a demokratikus, az annyiszor megálmodott szép és igazi Magyarországot. (cs. z.) Négyszemközt báró Brimdenstein alezredes úrral, aki „csak lovaglóostorral“ verte a kommunistákat, „nem teljesen szabályosan“ esküdött fel Szálasics és különben is „ellenállási mozgalmista“ volt Egyenlő fegyverekkel... Mint ahogy semmire sem emlékszik vissza, ami terhelő lenne rá nézve. Megkérdjük, hogy emlékszik-e arra, hogy a borbélynál kijelentette, hogy: zsidók kifelé. A rannai tiszti a legmagasabb napi áron Hatschek Gyön ékszerész, Városháza u. 2. Telefon: 23-91. Munkáskultúra, magyarság, színvonal A közelmúltban lezajlott kulturális napok sok tekintetben voltak tanulságosak, így többek között rávilágítottak munkáskultúránk helyi hiányaira s az elkövetett hibákra. A meghívott Kassák Lajos elvtárs, a magyar munkásirodalom büszkesége, előadást tartott, amelyben erős kritikával illette a Munkás Kultúrszövetséget. Kifogásolta színpadának díszítését és az ünnepi estnek műsorát, zenében és irodalomban egyaránt. A szavak keményen kopogtak. A helyi viszonyok behatóbb ismerete talán enyhébb fogalmazást kívántak volna meg. Mi tudjuk, hogy a színpad egy áldozatkész iparos munkája, hogy egyik dalárdánk karmestere súlyos betegségében is vállalkozott az énekesek kioktatására, hogy az éneklők kemény munka után foghatnak csak bele az előkészületbe. De mindez nem menti a színvonal hiányosságait. Ha már színpadot készíttetünk, díszíttessük szépen, ha novellát írunk, ne az legyen a büszkeségünk, hogy milyen rövid idő alatt készült el, hanem hogy mennyire művészi, ha már áldozatot hozunk, éneklünk és kórust vezetünk, akkor azt énekeljük, ami az alkalomra kívánatos. És itt felvetődik az M. K. P. dalkör válaszának kérdése. A dalkör igazságtalannak érezte a kritikát és egy kis védőiratba is fogott a német kultúra ügyében. Hivatkozott Beethovenre, Mozartra. Sajnos, azonban éppen nem ezeket az óriásokat kifogásolták. Ha hibát éreztünk a kritikában, akkor abban láttuk, hogy nem a minőségről nyiatkozott az előadó, hanem általában csak a dalok német voltáról. Ugyanis a szóbanforgó dalok zeneileg vajmi keveset érnek. S ezen még az sem változtat, hogy a Munkás Dalosszövetség elfogadta sőt kötelezővé tette. A szocialista munkásmozgalom ugyanis nemzetközi s úgy kívánja a munkásosztály szolidaritása, hogy a német, francia, orosz és angol munkásság híres indulóit itt is ismerjék. Ez azonban nem jelenti, hogy ilyen ünnepi est alkalmával ezekből énekeljünk, méghozzá nem is a legszebbeket és éppen németeket. Ugyanis nemcsak német forradalmi dalok vannak, hanem magyarok is. Volt egy olyan népi forradalmunk,amely hatalmas népköltészetet hozott létre: kurucköltészet a neve, volt egy szabadságharcunk, amely ugyancsak nagy emlékeket hagyott népies zeneirodalmunkban. Vannak vad, elkeseredett parasztdalaink, vannak tehetséges szocialista zeneköltőink. Hol voltak ezek a hangok és hol vannak? A munkásságnak, mely magyarul beszél, a magyar zenei ábécét kell alapul vallania. Mint ahogy a magyar irodalmat, ezt a nagyrészben forradalmi hangulatú, népi erőkből táplálkozó hatalmas művészetet kell irodalmi műveltségének alapjául elfogadnia. Ugyancsak furcsán néznének reánk orosz elvtársaink, ha azt kívánnánk tőlük, hogy az irodalom elemeit ne Puskintól, Tolsztojtól, Dosztojevszkijtől tanulják, zenében ne az orosz népi zene annyiszor forradalmi hangjaira hallgassanak. Még súlyosabb kérdés a színvonal kérdése. Sokan úgy vélik, hogy a Munkás Kultúrszövetség műkedvelők egyesülete célja: műkedvelő éneklés, műkedvelő színjátszás, műkedvelő irodalom. Van azután olyan tendencia, amely vendégművészekkel igyekszik olyan kultúrát adni, amely elvontságával már nem is tud kellő érdeklődést kelteni. Ezt gyakran látjuk a Munkás Kultúrszövetség rádióműsorában. Végül van egy harmadik irányzat, amelyik a legveszedelmesebb és a munkásság művelődési lezüllését vonhatja maga után. E szerint eleget dolgoztunk napközben, ilyenkor mi pihenni akarunk, jó békebeli operettet, főhadnaggyal, földesúrral, érzelmes művésznővel, cigánnyal és kreténekkel, mulatságos jazzt és édesbús műdalokat, rossz alkalmi verseket és alkalmi színdarabokat kívánunk. Mindegy, hogy mit, csak „könnyű" legyen. A világért sem pezsgőt, inkább málnaszörpöt, krachedlit és hasonlót. És mindezt abban az időpontban amikor a hangversenytermekben, az irodalmi délutánokon, a színházban és a mozikban a középosztály szerepét a munkásságnak kellene átvennie. Soha ilyen válságban nem volt a magyar művészet, soha így cserben nem hagyták. Középosztályunk tekintélyes része ugyanezen hibában lefedzett. Most még duzzog is. Az a része eddig, amely, áldozna és szeretné az új Magyarország kultúráját, az kétségbeejtő anyagi helyzetben van. A munkásságot pedig nem szoktatják bölcsen és módszeresen a jóra, de két kézzel dobálják a selejtest. Elhanyagolják a kultúra gyakorlati megszervezését a nagy tömegek érdekében. Erről azonban a legközelebbi alkalommal. Kardos Tibor dr. SZERKESZTŐSÉGI ÜGYBEN SZÍVESKEDJÉK TÁRCSÁZNI A 29-49 TELEFONSZÁMOT.