Dunántúli Napló, 1977. május (34. évfolyam, 118-148. szám)
1977-05-15 / 132. szám
Hogy a tanulás sohasem lehet öncélú, meggyőződésem. Dánul, svédül, norvégül nem sokan tanulnak ma Magyarországon. Ha holnap elmondanám ismerőseimnek, hogy mondjuk észtül tanulok, megmosolyognának. Nem kevésbé látszott öncélúnak — csaknem két évtizeddel ezelőtt — a finn nyelvvel ismerkedő Szász Levente tanulása sem. Mi vonzotta őt ehhez a nyelvhez, kultúrához — kérdezgettem gyakorta magamban majdnem ugyanennyi idős ismeretségünk kezdetén. Aztán egyszercsak egy kis könyvecskével lepett meg: az Északi csillagok alatt című — finn irodalmat ajánló — bibliográfiát nyomta a kezembe. A közelmúltban pedig a Városi Könyvtár, amelynek tudományos munkatársa, „Jelet rakj az úton végig" címmel a finnek irodalmáról szóló könyvét jelentette meg. Nem kell hozzá különösebb szakértelem, hogy az ember megállapítsa, a könyv témáját tekintve úttörő munka — a finn irodalom története hazai könyvpiacunkon ismeretlen cikk. Most, hogy a kötet megjelenésének alkalmából a szerző finn irodalommal megrakott könyvespolcai között a magyar— finn kulturális kapcsolatokról, a testvérvárosok, Pécs és Lahti polgárainak kölcsönös baráti vonzalmáról beszélgetünk, a régi kérdést fogalmazom meg először. — Mi indította el a finn nyelvvel, a finn irodalommal való megismerkedés útján? — Azt hiszem, velem született érzésként beszélhetek a finnek szeretetéről. Olyan érzés ez, mint mondjuk, amikor az ember a testvérét szereti. Tizenéves fejjel olvastam el a Kalevalát, és annyira megragadott, hogy azután minden finnekről szóló, finn íróktól származó könyvet elolvastam. Később Kodolányi írásai olvastán vált tudatossá bennem ez a vonzalom, érdeklődés. Kodolányi, aki második hazájának nevezte Finnországot, anynyi szépet és jót közölt erről a népről, hogy ennek nyomán arra gondoltam, nem elég csak olvasni róla, oda kell utazni, és közelebbről is meg kell ismerkedni ezzel a néppel. Eleinte csak magyar és német nyelvű levelezéssel tudtam e célt megközelíteni, majd amikor a hatvanas évek elején megjelent Papp István finn nyelvkönyve, megvettem és elkezdtem finnül tanulni. Magával a nyelvvel és ezzel párhuzamosan a finn irodalommal körülbelül tizenöt éve foglalkozom komlyabban. — A két világháború között nagyfokú érdeklődés, zajos nosztalgia nyilvánult meg magyar részről a finnekkel való „rokonság" iránt. Az utóbbi években — különösen itt Pécs —Baranya térségében egy Szász Levente telet rak, az úton végig szemmel láthatóan magas ívelésű „új hullámról" beszélhetünk. Mik a kettő közötti lényeges különbségek? — Az első hullám nagy általánosságban tulajdonképpen faji alapokat hozott felszínre. Ez a faji egybetartozás hamis, nacionalista színezetű álöntudatával párosuló nosztalgikus rokonság-érzés hulláma volt. Arra irányult, hogy a két kis nép valóságos történelmi, társadalmi és politikai adottságainak semmibevételével egy hamis, történelmietlen, de történelminek látszó illúziót tartson fenn. A mostani „új hullámának a régihez természetesen semmi köze. Pécs és Lahti testvérvárosi kapcsolata több mint húszéves. Élő kapcsolat ez, amely a gyakori kulturális rendezvényeken keresztül városaink lakosainak ezreit mozgatta meg. A Hazafias Népfront Pécs városi Bizottsága finn—magyar baráti klubja rendezvényein ma is 80—100 klubtag vesz részt rendszeresen. Sokan járnak nyelvtanfolyamra, és egyre többen utaznak turistaként is Finnországba. Ez már inkább az ember és ember közötti vonzalom megnyilvánulása. A mostani kapcsolatot, kapcsolatokat az egymás megismerésének a vágya fűti. Ez a vágy pedig reális történelmi-politikai adottságokból táplálkozik. Nagy szerepet játszik ebben az, hogy a helsinki tanácskozás kezdeményezése magyar, megvalósítása pedig finn részről történt. Ezzel az emberek azt a felismerésüket látták beigazolódni, hogy a világbéke szempontjából a kis népek szava is történelmi jelentőséggel bír. — Szász Levente nemcsak tollával szolgálja e kapcsolatok fejlődését. Tolmácsol, tarit, előadásokat tart itthon és Finnországban a finn és a magyar kultúráról, a finn és a magyar kultúráról, irodalomról, a finn és a magyar életről. Szép, de nyilván nem könnyű feladat. Mik a nehézségei? — Sajnos minden a közhelyeknél kezdődik. Szélesebb körben a magyarságról a puszta, a csikós és a népviselet, esetleg a tokaji bor jut az emberek eszébe. Nálunk is ismeretes három bűvös szó, amit mindenki tud a finnekről: Kalevala, szauna, Nurmi... Jó volna, ha a nyolc általánost végzett gyerek legalább három finn írót, művészt meg tudna nevezni. Ha az ember a kölcsönös megismerés ápolására adja a fejét, kénytelen alapfokú ismeretek tisztázásával kezdeni tevékenységét. De komoly gondok vannak az ilyen jellegű kiadványokkal is. Szinte lehetetlen hozzájutni a finn —magyar kapcsolatok történetét dokumentáló adatokhoz. Ezeket úgy látszik, sehol sem gyűjtik. Amiből pedig lehetne tájékozódni: az eddig megjelent művek tele vannak filológiai hibákkal. De a finn irodalmat nálunk bemutató válogatások is problematikusak. A magyarul megjelenő könyvek között akad persze kiemelkedő munka is, mint például Verne Linna: A sarkcsillag alatt című műve, amely jelentős alkotás. — Így tehát a „Jelet rakj az úton végig" című irodalomtörténet hézagpótló jelentősége is nyilvánvaló... — Én magam bicskával való hályogkovácsi működésnek tekintem ezt a könyvecskét... Jóllehet, tény, hogy az egyetlen magyar nyelvű finn irodalomtörténet 1926-ban jelent meg. Úgy éreztem, ezek után az a feladatom, hogy minél több oldottan, olvasmányosan előadott ismeretet közöljek. — Mint szakírónak, mik a további tervei? — Rendszeresen gyűjtöm a finn—magyar kapcsolatok történetére vonatkozó adatokat. Legfőbb vágyam az, hogy a most megjelent, meglehetősen szűk keresztmetszetű irodalomtörténetet egyszer egy komolyabb formátumban, a mostaninál jóval alaposabb ismeretanyaggal és elemzésekkel kibővítetten megírjam. Amikor a kapuban elbúcsúzunk, Szász Levente kiüríti postaládáját. A napi postában szereplő legfontosabb örömhír: októberben Sik Ferenc rendezésében bemutatják Lahtiban Illyés Gyula Dániel az övéi között című darabját — Szász Levente fordításában. Bebesi Károly Tavaszy Noémi grafikája. A művésznek a lengyel—magyar hét alkalmából a Volán klubjában megnyílt kiállításából. Ötvenéves az „Éneklő Ifjúság" pécsi koncertsorozata 1927. május 15 — vasárnap. A Pécsi Nemzeti Színház zsúfolásig megtelt nép- és középiskolás fiatalokkal. A Pécsi Dalárda európai hírű tenoristájának és díszkarmesterének, Hoffer Károlynak emlékére 12 iskolai énekkar részvételével ifjúsági dalosünnepet tartottak. „Ez az ifjúság nem ismerte már Hoffer Károlyt, de igyekezett szereplésével méltóvá lenni a nagy énekes emlékéhez. A műsor egyes számai szíveslelket gyönyörködtető harmóniát varázsoltak elénk és éreztük, hogy igazi nevelő, lelkesítő hatása van a fogékony ifjú lelkekre az ilyen dalos ünnepélyeknek. Méltán illeti dicséret és elismerés a Pécsi Dalárda vezetőségét, hogy e téren az úttörő lépést megtette.” A Dunántúl című napilap, 1927. májusi számából, ötven évvel ezelőtt ezzel az ifjúsági dalostalálkozóval a Dalárda egy nagy jelentőségű mozgalomnak az „Éneklő Ifjúságnak" vetette meg alapját Pécsett. „Szeretettel köszöntötte a közönség a Pius főgimnázium népszerű énekeseit, akik ezúttal egy nehéz Liszt- és Schumann-darabot adtak elő precíz finomsággal. Karnagyuk Horváth Mihály, mint mindig, úgy ezúttal is kiválót nyújtott” — írta a Dunántúl című napilap. A kezdetről, a „hőskorról” beszélgetünk Horváth Mihály nyugalmazott zeneiskolai igazgatóval. — Meg kellett küzdeni az értetlenséggel. Mert mit is énekeltek a dalárdák abban az időben? Még nemigen ismerték az igazi magyar népdalokat; amit népdal címén énekeltek, azoknak a legnagyobb része magyarnóta, műdal volt. Ezeket a műdalokat a század „Liedertafel” stílusában „összhangosították" és ez lett a dalárdák fő tápláléka. A kórusművek legnagyobb része, bár helyenként hatásos, de zeneileg értéktelen, rossz volt Az új értékes kórusmuzsika térhódítását nehezítette, hogy a dalárdák a tradíció gondos ápolása mellett elöregedtek. Nem korban, hanem szellemiségben. Pedig ekkor már megszülettek az „új idők új dalai” Bartók és Kodály kóruszenéjének szép darabjai... — Igen, csakhogy akkor, amikor fehér holló volt a madrigál is, és Bach, Händel mintha nem is éltek volna a dalárdák számára — elképzelhető, hogy lelkes apostolokra volt szükség, akik utat nyitnak Pécsett is a szép művészi karének felé. A huszonöt-harmincas években kezdődött meg Pécsett a zenei erjedés. Onnét indult, ahol nem akadályozták öreg hagyományok, megkötöttségek, néhány iskolából. Az iskolai énekkarok műsorán hamarosan sok helyütt csak értékes „tiszta forrásból" táplálkozó üde muzsika csendült fel. „A kereskedelmi fiúiskola majd a Zrínyi reálnevelő intézet karát Agócsy László vezette szép készültséggel és komoly tudással. Az ifjú énekesek nagyon figyelemre méltót produkáltak.” (A Dunántúl című napilapból.) — Valójában Kodály Zoltán indította el a mozgalmat, ő volt szellemi előkészítője — mondja Agócsy László ny. főiskolai tanár, karnagy. — Gondolati kidolgozója, megvalósítója Bárdos Lajos volt. Hivatalosan ilyen névvel 1932-ben indult útjára az „Éneklő Ifjúság” mozgalom, melynek célja az, hogy komoly művek kerüljenek előadásra és a hangversenyeket közös éneklés zárja. 1934 májusában a pécsi ifjúsági dalosünnep már mint „Éneklő Ifjúság” hangverseny került megrendezésre.. Hét pécsi középiskola már jórészt Kodály, Bárdos, Vásárhelyi műveit adta elő. Beérett a vetés. Csupa jó zene, közös kánonok öröme. — És a közös zenehallgatásé, zenetanulásé is. Hiszen lehet talán úgy fogalmazni, hogy az éneklő ifjúságból nőtt ki a zenélő ifjúság is... — Az ifjúság zenei nevelésének előmozdítása volt a célunk Horváth Mihállyal és Nyolczas Ipollyal. 1942-ben elindítottuk a zenélő ifjúság hangversenysorozatát. Ezeken a hangversenyeken a legjobb muzsika a legtökéletesebb előadásban került az ifjúság elé. A műsorszámokat rövid, szakszerű bevezető előzte meg. A hangversenyekre a bérlők (a pécsi ifjúság köréből közel nyolcszázan) részletes kottapéldákkal illusztrált műsort kaptak kézhez. És minden hangverseny befejező akkordja a résztvevők közös éneke volt. Miközben beszélgetünk, előkerülnek a relikviák is. Egy Apolló-szobor, amelyet a Pécsi Dalárda ajándékozott a résztvevőknek az 1927-es májusi koncerten, Kodály levelei Agócsy Lászlóhoz és egy partitúra a következő ajánlással: „Agócsy Lászlónak, a pécsi „Éneklő Ifjúság vezérének — Kodály Zoltán." — A Kodály-módszer kiteljesedését jelenti, hogy ma enynyi ifjúsági énekkar van. Akik ma énekelnek, s már azt is mondhatnám tanítanak — mondja elgondolkodva Agócsy László — már mind a kodályi alapokon nevelődtek. Aki Kodály-hagyományokon nevelkedve diákként, tanárként, kórusvezetőként egyaránt résztvett az „Éneklő Ifjúság” koncertjein: Kertész Attila énekszakfelügyelő a pécsi Dobó utcai gimnázium Bartók Kamarakórusának vezetője. — Jó lenne, ha a jövőben a kórusok többször is meghallgathatnák egymást, hiszen így nagyon sokat lehet tanulni. Az összkart, az együtténeklést is tovább kellene erősíteni. Ahogy Bárdos Lajos mondta, csak akkor beszélhetünk éneklő ifjúságról, ha van közös éneklés is. Ma este a Liszt Ferenc hangversenyteremben a jubileumi koncert is közös énekléssel zárul. Az énekkarok Berzsenyi—Kodály „A magyarokhoz” című művét éneklik együtt. Eltelt ötven év. De vajon még mennyinek kell eltelnie ahhoz, hogy teljes egészében megvalósuljon a kodályi gondolat? „Nem sokat ér, ha magunknak dalolunk. Szebb, ha ketten összedalolnak, aztán mind többen, százan, ezren, míg megszólal a nagy Harmónia, amiben mind egyek lehetünk.” Varga Ágnes A Pécsi Dalárda ajándéka, az Apolló-szobor.