Dunántúli Napló, 1984. december (41. évfolyam, 330-358. szám)
1984-12-01 / 330. szám
Az előző évadok méltó folytatása Manón Lescaut Puccini operája a pécsi jubileum előestéjén A Manón Lescaut felújítása — a pécsi opera negyedszázados jubileumának előestéjén — méltó folytatása az előző néhány évad sikeres bemutatóinak. A mű, mint a XIX. század operáinak többsége, nagy szenvedélyekkel áradó, tragikus végű zenei dráma. A kor (1893), úgy tűnik, még mindig kedvez a „kurrens" témának, a „tévedt nő" könnyfaksztóan romantikus sorsábrázolásának. S jóllehet a Manonok, Violetták nimbuszát kissé megtépázta már Daudet Sapho-ja vagy Zola Nana-ja, a téma nemcsak örökzöld marad, de Mérimée Carmenje, Murger bohémjei vagy ifjabb Dumas Kaméliás hölgye előbb-utóbb rendre fellépnek az operaszínpadra is — olykor több változatban. Ez történt a Manonnal is. Massenet operáját már évek óta sikerrel játsszák, amikor — miként Pernye András kitűnő tanulmányában megjegyzi: — Puccini a századvég közeledtével még egyszer és utoljára föllobbantja a kurtizán-romantikát, azaz „romantikus színpadra viszi a szerelmében és szenvedéseiben megtisztuló mindenki leányát — és mi ma is könnyezünk”. Már aki — tehetnénk hozzá, hiszen sírni azért nem kötelező. . . Ha viszont fölcsendül ez a muzsika, nehéz elképzelni, hogy bárki a hatása alá ne kerülne. Akár, ha először hallja is. Sokan elmondták, leírták már, hogy ezt az áradóan melodikus, csillogó és szerkesztettségében a szimfonikus költemény igényével fölhangzó muzsikát kivételes színpadi méretű alkotó teremtette. Olyan alkotó, aki társszerzője a librettónak, mestere a zenei dramaturgiának, akinek olyasmire is gondja van, hogy ez a néhány taktus szükséges ahhoz, amíg belép s eljut a szereplő a színpad közepéig . . . Puccini ezentúl a színpadi alakok tetteit mélyebben, lélektani okokkal is motiválja, amiket kifejezésre juttat a zenei szövetben, a hangszerelésben. Ebből is következik, hogy mind a négy felvonásnak sajátos atmoszférája van, amelynek a megteremtésében az első számú főszereplő maga a zenekar. Időnként olybá tűnt, hogy az Orchester méreteinek a kialakításakor, anno, nemigen gondoltak a tervezők arra, hogy itt egyszer Puccinit (ne adj' isten Wagnert) is játszik majd a színházi zenekar... Mintha — főképp az I. felvonás első részében — kisebb létszámban muzsikáltak volna a szükségesnél. Később megszűnt ez az érzésem. Nyilván magával ragadott a zenei dramaturgiának az a kivételes alkotói varázsa, amellyel Puccini lelkiállapotokat, emberi jellemeket ábrázol, vagy szituációk hangulatát érzékelteti. Rámutat valamire, sejtet vagy éppen visszautal valamire, mint például Manón haldoklásakor egy apró motívum a főhősnő „menüettbeli" életére. Mindez nagyon szép, igényes, árnyalt előadásban, stílusosan csendült fel a zenekar játékában, Breitner Tamás vezénylése nyomán. Bizonyára minden néző fölfigyelt rá, milyen megrendítő erővel szólalt meg előadásukban az Intermezzo III. felvonás előtti zenei szintézise, a közeledő tragédia fájdalmas hangvételével, amely minden szöveges utalás nélkül is ráhangolt bennünket a kikötő, a börtönrács képeire, a deportálás fejleményeire. A felcsattanó taps méltán dicsérte az együttes megkapó játékát. Kertész Gyula rendezése mértéktartó, hiteles, arányos. Teret ad a téma, a mű gazdag érzelmességének, de ügyel a realista színjátszás apró részleteire, a színészi játék elhitető erejére, az együttmuzsikálás biztonságára. Tömegjelenetei azonban zsúfolt hatásúak. Vota Emil díszletei a II. és III. felvonulásban megfelelő keretet nyújtanak a cselekményhez; az I. felvonás fogadójának előtere viszont annyira szűk, hogy hovatovább a nézőnek is légszomja támad. Ám az is kétségtelen, hogy ez a színpadtér egyelőre akkora , amekkora ... Ez az est — előadói közül — elsősorban Németh Alice-é. Vivőerejű szopránja finom zeneiséggel és árnyalt színészi kvalitásokkal társul. Németh Alice korábbi teljesítményei mintegy kiteljesednek a Manón címszerepében. Áriáiban a legkomplikáltabb részletek is könnyed hajlékonysággal szólalnak meg, technikailag is, muzikalitásban is, csúcspontokat sejtető színvonalon. Des Grieux szerepében Albert Miklósnak is voltak nagyon szép áriái. Főképp a megrendültség, a szenvedélyek ábrázolásában érvényesült jól sajátos hangszíne. A magasabb hangok azonban nem mindig jönnek nála olyan könnyedén, ahogyan ezt a szerep megkövetelné. Tartása, színpadi mozgása is több oldottságot kívánna, különösképp a kettősökben. Vághelyi Gábor Lescaut őrmestere zeneileg-színészileg egyaránt élvezetes alakítás. Egyéniséget teremt. Fölényes, cinikus, magabiztos , és nagyon szép baritonja van. Marczis Demeter (Geront) hasonlóképp, a szerep lehetőségeit biztonsággal és művészi erővel aknázza ki. Kovács Attila kellemes lírai tenorként és megbízható színészi képességekkel debütált Edmond szerepében. Márk László lámpagyújtogató áriája remek kis karakteralakítás. Fogadósként Egri Sándor, Hajóskapitányként Tamás Endre nevét említhetjük. A két „beírt” szerepben Benei Katalin énekesnője és Wágner József táncmestere apró színfolt, de korrekt és muzikális előadásban. A kórust Károly Róbert karigazgató készítette elő. Ha némely kifogásokkal is, egészében a Manon Lescaut premierje méltó nyitánynak bizonyult a jubileumi sorozat élén. Wallinger Endre Albert Miklós és Németh Alice Fotó: Cseh László A pécsi városvédők kezdeményezése Megújul az obeliszk Helyreállítják Pécs első világi köztéri emlékművét Két pécsi muzsikus, Amtmann Prosper és Weidinger Imre emlékére emelték több mint százhúsz évvel ezelőtt Pécs első világi köztéri szobrát. A közadakozásból állított obeliszk ma is ott van a Sétatér Káptalan utca felé eső részén. Állapota most már alapos helyreállítás után kiált, és a Pécsi Városszépítő és Városvédő Egyesület műemléki és várostörténeti szakosztálya ezért indítványozta az emlékmű helyreállítását. A kezdeményezést Pécs város Tanácsa is támogatja. A régi Pécs zenei életének két kiemelkedő alakjáról pár éve Szkladányi Péter fuvolaművész tollából látott napvilágot cikk és tanulmány. Magának a szobornak történetét most Sonkoly Károly muzeológus, a Janus Pannonius Múzeum munkatársa kutatta fel. Amtmann Prosper halálakor, 1854-ben vetődik fel először az emlékmű terve, majd öt év múlva, Weidinger halálakor emlékbizottság alakul a pécsi Nemzeti Kaszinóban, Majláth György országbíró elnökletével, immár a kettős emlékmű felállítására. Évekkel később, 1866 novemberében leplezték le Amtmann Prosper fuvolaművész és zeneszerző, valamint Weidinger Imre fagottista obeliszkjét a város által adományozott helyen, ahol valaha a cserépvásárakat tartották. A málló homokkőből készült obeliszk elfelejtett, kevéssé értékelt pécsi mester, Bartalits Mihály munkája. Ő faragta a Székesegyház első apostolszobrait és más, főleg egyházi emlékeket. Az obeliszken elhelyezte a két muzsikus domborművű mellképét, és márványba faragta a nevüket. A márványtáblák ma is eredetiek. A két mellképnek hosszú időre nyoma veszett, most azonban ismét megvannak. A Fünfkirchner Zeitung 1881-ben már az emlékmű romos állapotáról tudósít, és újra hosszú évek telnek el, mire 1908-ban arról ír a Pécsi Napló, hogy közadakozásból helyreállítják az obeliszket. Ekkor kerül le onnan a két dombormű, bronzból szeretnék kiönteni a pécsi polgárok, erre azonban anyagi okokból nem kerül sor. Most időtállóbb anyagból, kemény mészkőből szeretnék újrafaragtatni az obeliszket, annak igen tönkrement talapzati részeit, továbbá a két mellképet. Készítőjük Oláh Szilveszter, a Sallai utcai és a Flórián téri Flórián-szobrok megújítója. Gállos Orsolya Hangversenykrónika Mozart — modernek — múzeum A zenei eseményekben bővelkedő, ám alkalmas helyszínekkel kevésbé szerencsés Pécs mostanában új koncertteremmel gazdagodott: a Csontváry Múzeum nagytermével, a baranyai múzeumi igazgatóság jóvoltából. Nyár óta havonta, kéthetente rendeznek hangversenyeket itt, s a más-más alkalommal más-más együtteseket kipróbáló teremről mostanra derült ki, hogy triónak, vonósnégyesnek vagy kis létszámú együttesnek aligha lehet jobbat találni. Az elmúlt vasárnap például nagyszerűen szólt itt a Kircsi László vezette oboanégyes, Földessy Csaba (hegedű), Horváth Csaba (brácsa) és Kemény Krisztina (cselló) közreműködésével. Bár — tudtommal - először játszottak együtt nagyobb nyilvánosság előtt, őszintén remélem, hogy együtt is maradnak, mert ideális kamarapartnerek valamennyien, hangszerük avatott művészei, a kölcsönös alkalmazkodás képességével. Mozart remek F-dúr Oboanégyese előtt játszották el a később őt utánzó Krommer, a hajdani pécsi egyházi főzeneigazgató hasonló hangnemű négyesét, majd egy A. Cook- és egy Britten-mű következett — ezek is ugyanerre az együttesre. Négy ilyen, viszonylag hosszú művet oboán eljátszani: példás teljesítmény, amelyhez mindvégig méltó volt a zenei formálás plasztikussága, színes érzékenysége, meggyőző ereje. A koncert sikerét az oboaművész hangversenyrendezői ötlete is segítette: egykori, Mozartot elítélő (!) kritikákból Sípos László, a Pécsi Nemzeti Színház művésze olvasott fel; ez nemcsak visszafelé, hanem előre is „nevelt”, hatott: mintegy előkészített — a szünetet kitöltve — az impresszionista Cook és a vaskosabban modern Britten befogadására. Másfajta, ugyancsak elsőrangú fúvósteljesítmények álltak a Pécsi Szimfonikus Zenekar hétfő esti, orvosegyetemi koncertjének középpontjában: a Mozart Esz-dúr sinfonia concertante-ját (K. 297/b.) tolmácsoló Mecsek Fúvósötösét fuvolaszólam híján, Szkladányi Péter nélkül. A Varázsfuvolanyitány biztató kezdete után a Deák Árpád (oboa), Paláncz Tamás (klarinét), Tolnay Gábor (kürt), Várnagy Attila (fagott) négyes a versenymű minden szépségét bemutatta. Az e hangszereket különösen kedvelő Mozart zsenialitása épp úgy tündökölt előadásukban, mint a szerző opera-kvartettjeit idéző szellemes hangszer-párbeszédek, a középtétel merengése, a kadenciák, vagy a zárórész finom humora. A Jupiter-szimfónia előadása, ha lehet, még jobban sikerült, köszönhetően elsősorban — mint végig — Breitner Tamás lényegretörő, nagyvonalú irányításának. Ebben a produkcióban minden a helyén volt; karmester és együttese kifogástalan, a legapróbb részletekig pontosan, korrekten kidolgozott, a bécsi klasszika szabatos, érzékletes nyelvén megszólaló munkát végzett. Varga J. Andersen meséjét hozták Finn bábosok Baranyában Mindig különös izgalommal ülök be a nézőtérre, ha külföldi színtársulat szerepel. Az általános érdeklődésen túl elsősorban az izgat, hogyan tudja feloldani a nyelvi korlátokat a vendégszereplő együttes. Amíg a zenével, tánccal, pantomimmel kapcsolatban ilyen gondjaink nincsenek, a beszédre alapozó műfajokban bizony a nyelvek nemzeti jellegének „gondjaival" is meg kell küzdeni. De hogy ez mennyire nem megoldhatatlan, azt az egyre sokasodó nemzetközi színházi találkozók, vendégjátékok bizonyítják. Pécsett, az elmúlt napokban finn bábjátékosok szerepeltek Lahtiból. A „finn tóvidék kapuját" hovatovább jobban ismerjük, mint például Kazincbarcikát, annyira élénk a két város közötti kapcsolat. S ez nagyon jól van így. Az együttesek közti csere eredményeként számtalan személyes barátság szövődött a két város polgárai között, s ennek úttörői közé most belépett a Repülő Szőnyeg elnevezésű lahti amatőr bábegyüttes is. A szimpatikus fiatalokból - elsősorban óvónőkből és zenészekből — álló csoport A kis hableány című Andersen-mese adaptációjával mutatkozott be a Bóbita Bábszínházban. Az együttes nyolc éve alakult, s az első években főleg a gyermekintézményekben lépett fel. Jelenleg a lahti városi színház ad otthont az Ulla Railahalme által vezetett ifjúsági és felnőtt csoportnak. Nyolc esztendő nem kevés idő egy amatőr együttes életében. Műsorukat látva meg kell állapítanunk, hogy a kis társulat képes a bábművészet legszebb erényeit megcsillogtatni. Igaz, A kis hableány feldolgozása nem volt a legszerencsésebb vállalkozás. Andersen gyönyörű meséje annyira sok áttételt tartalmaz, annyira a szóhoz kötődik, hogy hiába mesélte el nekünk tartalmát magyarul a narrátor, a játék, a mozgás nem tudta teljes értékűen tolmácsolni a finn nyelven elhangzó történetet. A közönség — amely nem érti a hosszas párbeszédeket — az első húsz perc végén már tűkön ülve figyeli az előadást, amelybe a dramaturg-rendező, Ulla Railahalme még egy szünetet is beiktatott. A produkció vontatottságáért kétségtelenül a dramaturgiát kell hibáztatnunk. Ettől eltekintve azonban már csak dicséret illeti az együttes munkáját: nagyon szépek, kifejezőek a marionett-figurák, a mozgatásuk pedig egyenesen illúziót keltő. Szép és stílusos a díszlet, szellemesek a helyszínváltások, ízléses a fényjáték. A finn nyelvet nem ismerők is megállapíthatják, hogy kitűnő előadói vannak a mesének. (Természetesen ez a finn nyelv pécsi ismerőinek szerezte a legnagyobb örömet.) Az előadás hangulatához jól illeszkedik Ari Niskanen muzsikája, és Tapani Hirvonen hangeffektus-repertoárja. A látottak alapján tehetséges társulatról van szó, amely szerencsésebb műsorválasztószással a mostaninál is nagyobb sikerre számíthat Magyarországon. H. J. Andersen meséje nyomán megelevenedik a tenger mélyének világa. Fotó: Lauer Györgyi