Dunántúli Napló, 1988. február (45. évfolyam, 31-59. szám)
1988-02-01 / 31. szám
1988. február 1., hétfő Dunántúli napló Siklósról Ausztráliába Bender József a kenguruk földjén Melbourne-ben rendezték a VII. veterán atlérikai világbajnokságot Valamennyiünk kezébe a biztos megélhetést jelentő hentes szakmát adót apám, aki rettenetesen haragudott, hogy vasgolyók dobálásával töltöm szabadidőmet és „hiábavalósággal" fecsérlem erőmet, aki csak kitelepítés elkerülése miatt volt kénytelen eltűrni katonaidőm alatt, hogy annak az országnak a címeres mezében versenyezzek a nemzet dicsőségéért, amelyik — a hozzánk hasonló többi német anyanyelvű családdal együtt — éppen akkor akart útilaput kötni talpunk alá; nos jóapám minden bizonnyal hatalmas tenyereivel térített volna viszsza elbitangolt eszemhez, ha kiejtettem volna előtte: „Apám, eljutok én még ezzel a mihaszna bolondériámmal a kenguruk földjére is..." Márpedig ez történt velem. Jóllehet, már december közepe óta járom ismét Siklós utcáit, néha még most is azon kapom magamat, hogy gondolataim ott matatnak Ausztráliában. Nem mindennapi megrázkódtatást okozott, amikor Melbourne-ben a ránk váró Rákóczi Ferenc Magyar Kulturális Központ vezetőjét kérve, hogy a kezemben lévő adressz alapján segítsen kapcsolatot teremteni a háború alatt kivándorolt osztálytársammal, a következőket mondta: — Ismerem Kovács Ferencet! — Ugyan honnan? - csodálkoztam. — Siklósról ... — volt a válasz. Biz’isten megfordult velem e föld. — Hova valósi maga? — nyögtem. — Mauret Sándor vagyok, Gyűdről . .. mutatkozott be. S, mindez történt az első órában. A világ minden kincséért nem cserélném fel Siklóst, nagyon szeretem hazómat, de ott tudtam meg — többezer kilométerre enyéimtől, mit számít nekem, hogy magyarnak vallhatom magamat. Ha ezt mondom, harmincnégyünket a tenyerükön hordtak az ottani magyarok, akkor semmit sem érzékeltettem abból, amit velünk, értünk tettek. Köszönöm családom áldozatvállalását, akik a római és a malmöi világbajnokságok után, szinte kényszerítettek, hogy 66 évesen is ott legyek a melbourne-i olimpiai stadionban, hiszen hogyan szedtem volna össze azt a sok forintot, amelyik ugyan 36-tal indult, majd 54-re emelkedett, hogy végülis az útiköltség a 80 ezer közelében állapodjon meg Már-már visszamondtam a részvételt, amikor nem a zsebébe nyúlt: „Itt van 10 ezer, papa!” — mondta, és ugyanennyit tett le melléje a fiam is. Feleségem csak annyit mondott: „El kell menned!” Nézze, nem vagyok lelkiző típus, de elgyöngültem . . . Sajnos ez kint is megesett velem. Nagyszerűen bírtam a Budapest—Róma—Bombay-Singapore— Melbourne, és vissza a Melbourne—Colombo—Abu Dhaiba—Amszterdam—Frankfurt —Budapest repülőutakat. Az Ausztráliában tartott edzéseken azonban megfáztam és ha a versenyszámom nem az utolsó napon van, bizony indulni sem tudtam volna. Négy kilót fogytam, gyenge voltam, a bemelegítéskor mégis 45 méter fölött dobáltam. Ezzel vígan enyém lett volna az aranyérem. A verseny előtt azonban elkezdett rezegni a lábam, így csak 43 méter sikerült. Még azzal is bronzérmes lehettem volna, de az utolsó sorozatban ketten még túldobtak, így végeztem, az 5. helyen. Szegény jóapám aligha hitte volna, hogy a hajdani budapesti, bécsi és prágai válogatottságaim után, immár közelebb a hetvenhez, mint a hatvanhoz, megjárom Róma, Malmö és Melbourne stadionjait. A meggypiros melegítőt és mezt a nemzetiszinti szalagokkal, persze ott hagytam. Mivel viszonozhattam volna mással azoknak a szívességét, akik között olyan is volt, aki eladva vendéglőjét, egy hónapon át terülj-terülj asztalkámat varázsolt elénk reggeltől estig! Mivel viszonozhattam volna azt a figyelmességet, minek következtében az ottani magyarok egy 500 kilométeres sugarú körben bemutatták otthonukat? Elvittek bennünket a Twin Lakes vadrezervátumba, ahol kenguruk, emuk, koalák és egzotikus vízimadarak vannak, a Cape Wooama-i pingvinrezervátumba, a mészkősziklás part Apostolok-szirtjeihez (képünkön), a Sydney opera látványával vetélkedő, új melbourne-i művelődési központba. Haza csak az ötkilós kalapácsgolyót hoztam. No és azt a mérhetetlen tesvéri szereteted amit a Kisalföldről elszármazott Unka Mártonék csomagoltak szívünkbe, a kivándorolt és a már ott született gyerekek magyarságtudat-táplálásával, az egész Kárpátmedence magyar kultúrkincsének ápolásával. Nem lehetett könnyek nélkül nézni és hallgatni az általuk — fogadásunkra és búcsúztatásunkra - bemutatott kalocsai, széki, zoborvidéki és drávaszögi táncokat és dalokat, amiket a Kossuthnótára eljárt toborzóval zártak a fiatalok. Mi, 34-én, a magyar küldöttség tagjai december közepén érkeztünk vissza. Az Ausztráliában született fiatalok ötvenfős csoportja majd csak a nyáron jön először haza, Magyarországra. A visszaemlékezést lejegyezte: Kapu László Bender József az Apostolok szirtjeinél 7 Olimpiai sarok Calgary kivágja a rezet Mintha már megkezdődtek volna a XV. téli olimpiai játékok Február 13-án, a téli olimpiai játékok színpompásnak ígérkező megnyitójára ugyan még két hetet kell várni, de Calgaryban máris minden erre a nagy eseményre hívja fel a városba érkezők figyelmét. Mintha már szélsebesen száguldanának a lesiklás a nakiskai pályákon felállított kapuk között, mintha már repülne a korong a hokimeccseken, mintha már élvezhetnénk a világ legjobb piruett-királynőinek perdüléseit... Nem kell sokat várnunk, hogy felhúzzák a függönyt. Szándékosan említjük itt a színházi függönyöket, mert voltaképpen velük kezdődött Calgaryban minden. Immár egy hete kezdetét vette az olimpiai művészeti fesztivál - egy olyan nagy vállalkozás, amilyenre eddig a kanadaiak még gondolni sem mertek. A montreáli nyári olimpiát sem előzte meg a különféle rendezvényeknek ilyen sokasága. S ha ehhez még a teljesebb információ kedvéért hozzátesszük, hogy valamennyi világszínvonalú, akkor már kezdjük felfogni, miért is tart ez az előkészület több mint négy éve. Az olimpia sportjellegű műsorát már véglegesítették, megteremtettek minden feltételt ahhoz, hogy Calgaryban épült fel a világ legnagyobb sportcsarnoka. Ott a síugróknak sem kell kimenniük a hegyekbe, a természet adta sáncokhoz. A calgaryak ezeket a sáncokat maguk teremtették meg városuk egyik legtágasabb parkjában, ami a Kanadai Olimpiai Park nevet kapta. Ott lesznek a bobbozók és szánkózók is a városban. Ott lesznek továbbá a jégkoronaozók, a műkorcsolyázók és a gyorskorcsolyázók is. Csak az északi számokban szereplőknek és az alpesi síversenyzőknek kell kiruccanniuk a városból. Az északiaknak a camorei központba — ez 55 kilométerre van a várostól — az alpesieknek pedig a nakiskai központban — ez 50 kilométerre van — kell menniük. Mindkét központ felé a transzkanadai autópálya vezet, ezek szerint félórás az út. De térjünk vissza a szórakozáshoz, ahhoz, amivel a kanadaiak a küzdelmek szüneteiben akarják meglepni vendégeiket. Calgaryban szinte minden meglepetésszerű lesz. Nyilván már az is, hogy a modern felhőkarcolók között — a kanadai kőolajipar központjában — az emberek többnyire múlt századbeli viseletben szeretnék fogadni vendégeiket. Ha valaki belép egy bankba, a tolóablak mögött indián népviseletbe öltözött nőket és férfiakat talál. Sokan viselnek majd parókát, amely a környékben élő indiánokhoz hasonlóvá teszi őket, sokan a vadnyugati filmekből ismert cowboyok viseletében fognak feszíteni. A város néhány utcájában lovas fogatokat láthatnak majd, sokan lovagolnak és nem hiányoznak majd az öszvérek sem. Mielőtt megkezdődnének az olimpiai játékok, a küzdelmek színhelyére érkező turisták a világ legjobban megszervezett rodeóit láthatják. Calgaryban szervezik meg immár több mint hetven éve minden nyáron a világ legrangosabb rodeóját. Már őrzik azokat a füvespályákat, amelyeken a világ legjobbjai mutatják be ügyességüket. Lesznek, akik megnyergelt lovakon, mások pedig a lovak csupasz hátán lovagolva ejtik bámulatba a nézőket. Még nehezebb és veszélyesebb számokat mutatnak be azok, akik a tiiókkal birkóznak, igyekeznek őket „két vállra fektetni”. A műsort mindennap a fogatok zárják káprázatos mutatványokkal. Ott vannak már Calgaryban Kanada legjobb filharmonikus zenekarai, fellépnek a híres kórusok is. Lesz balett, opera, operett — és mindaz, amit az észak-amerikaiak szeretnek. A kiállításoknak se szeri, se száma. Külön szólunk arról, amely az eddigi olimpiai plakátokat mutatja be. Ott lesz Calgaryban a világ ötven legtöbbet fordított írója is. Az építészek három olimpiai műalkotást mutatnak be. És a végén — s ez lesz a téli olimpia eleje — február 13-án az olimpiai falu közelében felépített stadionban felhangzanak a fanfárok: megtartják az olimpiát megnyitó ünnepséget, utána pedig a 15 napig tartó heves olimpiai küzdelmeket havon és jégen. Az „Olimpic Saddledome". A 19 ezer nézőt befogadó fedett stadion a jégkorongozók és a műkorcsolyázók otthona. Új játékosok a PMSC női csapatában A közelmúltban lezárult átigazolási időszak alatt két új játékos érkezett az NB I-be feljutott PMSC női kézilabdacsapatába. A két új játékost már láthatták a nézők a január eleje óta folyó MNK, Kner Kupa és a Dunántúli Napló Kupa mérkőzésein. Ezúttal őket kívánjuk bemutatni. Szanyi Rita Kiskunhalasról indult. Abban, a Szilágyi Áron nevét viselő gimnáziumban ismerkedett meg a kézilabdával, amelyik országos hírnevet vívott ki magának a középiskolás kupák megrendezésével. A balkezes átlövőre , illetve elmondása alapján volt beállás is — csakhamar felfigyeltek a társadalmi egyesületek, és így került előbb a halasi, majd a jánoshalmai NB 11-es együttesbe. Rita azonban szeretett volna belekóstolni a magasabb osztály küzdelmeibe, így igazolt egy évvel ezelőtt Békéscsabára, az NB 1-es Előre Spartacushoz. Mivel ott, a már kialakult csapat miatt kevés lehetőséget kapott, gondolt egyet, és jelentkezett az NB I-be felkerült PMSC-hez. Pécsett örömmel fogadták, annál is inkább, mivel nagyon lecsökkent a csapat játékoskerete, ráadásul Körmendiné szülési szabadsága miatt állandóan kiadott hely volt a jobb átlövői poszt. Rita szerint — beleszámítva ebbe a bal keze teremtette előnyét — minden támogatást megkapott ahhoz, hogy beilleszkedjen az együttesbe, és valóban hasznos tagjává váljon a csapatnak. — Barátságosan fogadtak, és nagy bizalommal vannak irántam. A hallatlan emberi kedvesség mellett ugyancsak sokat jelent számomra, hogy megfelelő játéklehetőséget is biztosítottak. Bár az az igazság, hogy a játékban még nagyon gátol az erőnléthiányom, no, és az együttes játékstílusának nem ismerése. Mindent megteszek, hogy a legrövidebb idő alatt pótoljam a hiányosságokat. Gereguly Gizella. Amíg Szanyi Rita az Alföldről, addig Gereguly Gizella az ország északi hegyes vidékéről, Borsodból indulva Tatán át érkezett Pécsre. A Tolcsván született játékos Kazincbarcikán, a gimnáziumban kötött barátságot a sportággal. Játékos pályafutása során a Borsodi Bányász után a Tatai AC NB II-es együttese következett. Mivel Pécsre járt — levelezőn — főiskolára, úgy gondolta, hogy sok időt és pénzt spórolhat meg, ha nem Tatáról, hanem helyből jár az előadásokra. Előbb az NB II-es pécsi csapatokat kereste meg, de javasolták neki, hogy jelentkezzen előbb a most NB I-be került PMSC-nél. A PMSC-nél bíztatást kapva írta alá a piros-feketékhez az átigazoló lapját. Bal átlövő és irányító posztokon játszott eddig, és ezen feladatokkal próbálkozik most új csapatában is. — Tisztában vagyok vele, hogy már csak alkatom miatt is, mivel alacsony vagyok, sokat kell dolgoznom. Annál is inkább, mert akárcsak Ritának, nekem is sok a fizikai pótolnivalóm. Mindez nem riaszt vissza, hiszen biológiatestnevelés szakos vagyok, tehát tudom, mit kell kibírni az NB I-ben. Nagyobb gond a csapat játékstílusának megismerése. Bizony, minden igyekezetünk ellenére még idegenül mozgunk a pályán. Szerencsére nagyon megértő, önbizalmunkat erősítő emberek közé kerültünk, így az ő segítségükkel, minden bizonnyal rövidebb idő alatt átállhatunk a hullámhosszukra, és hasznára lehetünk a csapatnak. K. L. Szanyi Rita Gereguly Gizella