Dunaújvárosi Hírlap, 1966. július (11. évfolyam, 52-60. szám)

1966-07-01 / 52. szám

KISZ politikai oktatás a Vasműben A Vasmű KISZ Végrehajtó Bizott­sága június 28-i ülésén tárgyalta meg a KISZ politikai oktatás ered­ményeit és­­ hibáit. Az 1965—66-os oktatási évben 4 oktatási formában 28 kör indult 389 fővel. Ez a létszám 103 fővel több, mint az előző politikai oktatás in­dulási létszáma. A beiratkozottak között 45 KISZ-en kívüli fiatal volt. Az oktatási év indulása után ki­ütköztek azok a hibák, melyeket az alapszervezetek a jelentkezésekkor követték el. A kiadott szempontok ellenére nem beszélgettek el a fia­talokkal. Nem folyt széleskörű tuda­tos agitáció, hogy a fiatalokat meg­győzzék a politikai képzettség foko­zásának szükségességéről és fontos­ságáról. Néhány propagandista kivá­lasztása sem érte el a kívánt szín­vonalat. A fenti hiányosságok, a rossz szer­vezés és a politikai tevékenység el­hanyagolása következtében, az okta­tási év elején 4 kör megszűnt, mely 39 fő kiesését jelentette. Az ágit. prop. munkacsoport az ellenőrzéseket elhanyagolta,­ ennek következtében a mechanikában is megszűnt egy 10 fős csoport. Végeredményiben 23 kör 276 fővel eredményesen befejezte a KISZ po­litikai oktatást. A Végrehajtó Bizottság megállapí­totta, hogy javulás állt be az alap­szervezeteknél a végzett munka terü­letén. Javult a kapcsolat az ágit. prop. titkárokkal is. A kapcsolatot tovább kell javítani az oktatáson kí­vül a faliújságok színvonalának eme­lése és a­­ sajtóterjesztés felé is. A legjobb propagandistákat elismerő oklevéllel és könyvjutalommal fogja megajándékozni a Vasmű KISZ VB, míg a hanyagok rossz munkájáról ér­tesíteni fogja az illetékes pártalap­­szervezetet és kéri felelősségrevoná­­sukat. L. 3. * • Megkezdődnek szabadtéri vetítések A múlt év nyarán a város több pontján rendeztek szabadtéri vetí­téseket. Kezdeményező a Bartók Béla Művelődési Ház volt. A mai nap, június elsején ismét megkezdik a vetítéseket a Ságvári városrészben, a DX épületnél és a Barátság városrészben. De, ha a ve­títések iránt nagy lesz az érdeklő­dés, akkor a hét többi napján is rendeznek más-más helyeken. — Milyen filmeket láthatnak az érdeklődők? — Feladatunk az ismeretterjesz­tés — válaszol Gerendás Andor a Művelődési Ház művészeti előadó­ja, — de ha csak ezt nyújtanánk, lapossá, unalmassá merevednének műsoraink. Az a törekvésünk, hogy szórakoztatva tanítsunk. Ezért kí­sérőfilmként vidám kisfilmeket ik­tatunk be, és egy meglepetés: a vá­rosban működő amatőr filmklub filmjét is műsorra tűzzük. — S a vetítések helye? — Udvarokban. Például az Erkel­kertben. Főként áramforrások kö­zelében. Egy-egy városrész nem nagy s ha mi kivonulunk a beren­dezésekkel és működtetjük a hang­szórót, már meg is van a nézőtá­bor. 1 — Tehát, a szó szoros értelmében házhoz mennek. Ebben az évben már volt egy ve­títés. A színvakságról, a Balaton­ról... — Különösen a „Szabálytalan vá­rosnézés” című film — folytatja Gerendás Andor — és egy trüikk­­film nyerte meg a nézők tetszését. — Előzetes az esti filmekből? — A Városi Tanács forgatócso­portjának filmje a „Messziségek üzenete” címet viseli. A Római vá­rosrészben folyó ásatásokról szól. „A névtelen” című kisfilm egy mű­alkotás születését mutatja be, ezt követően néhány más vidám , szórakoztató film. Jó szórakozást! M. J. I­S Ünnepélyes tennévzáró a Marxizmus-Leninizmus Esti Egyetemen Szerdán délután a Párbizottság ta­nácstermében rendezték meg a Mar­xizmus-Leninizmus Esti Egyetemé­nek ünnepélyes tanévzáróját. Az idei tanév eredményeit Hiller Ist­ván elvtárs, az MSZMP Városi Bi­zottságának propaganda és művelő­dési osztályvezetője méltatta. Június 20—26 között zajlottak le az évi végi beszámolók, amelyeken általában jó eredmények születtek. Az idén az első évfolyamot 88, a második évfo­lyamot 63­­ hallgató végezte el. A­­ tanévzárón első ízben búcsúz­tattak ünnepélyesen olyan végzős hallgatókat, akik az esti egyetem mindhárom évfolyamát Dunaújvá­rosban végezték el. A 65 végzős hall­gató közül nyolcan minden vizsgá­jukat jeles eredménnyel tették le a három év alatt. A végzős hallgatók a szerdai évzárón végbizonyítványu­kat is kézhez kapták. ,, Városaink testvéri kapcsolata a magyar-szovjet barátságot szimbolizálja " Munkatársunk felkereste a Duna­újvárosban tartózkodó kommu­narszki testvérvárosi küldöttség ve­zetőjét, D. F. Kolesznyoskov elvtársat, az SZKP kommunarszki bizottságának titkárát és arra kér­te, számoljon be lapunk olvasóinak Dunaújvárosiban­ és hazánkban szer­zett tapasztalataikról. — Elsősorban szeretném a Duna­újvárosi Hírlapon keresztül a kom­­munalszki dolgozók üdvözletét tol­mácsolni a dunaújvárosiaknak — kezdte Kolesznyikov elvtárs nyilat­kozatát, majd így folytatta: — Du­naújváros és Kommunarszk kapcso­latának már múltja van. 1963 óta a harmadik küldöttségünk látogat Du­naújvárosba, s ezt a dunaújvárosi­ak két turista csoportja viszonozta Kommunarszkban. De nem az egyetlen kapcsolat a két város lakói között. Kommunarszk dolgozói, üze­mi brigádjai dunaújvárosi munká­sokkal, brigádokkal leveleznek, ugyancsak leveleznek a dunaújvárosi iskolák úttörői kommunarszki pioní­rokkal. A Szovjetunióban Magyar­­országról szóló folyóirat jelenik meg, ennek a folyóiratnak Kommunarszk­­ban népes olvasótábora van. A vá­rosban a Magyar-Szovjet Baráti Tár­saságnak 14 alapszervezete működik, ami azt mutatja, hogy városunk la­kói élénken érdeklődnek a szocializ­must építő magyar nép sikerei, élete iránt. — Mostani küldöttségünk tagjai először járnak Magyarországon — mo­lytat­ta Kolesznyikov elvtárs — Ötünk célja az volt, hogy megis­merkedjünk Dunaújváros tömegszer­vezeti életével, megismerkedjünk a pártszervezetek, a Városi Tanács munkájával és általában a tömegek között folyó politikai munkával. Mi tetszett legjobban Dunaújvárosban és mit tudunk hasznosítani itteni tapasztalataink közül? A Vasműben járva nagyon tetszett a munka pon­tossága és szervezettsége az egyes üzemekben, a gyártott termékek jó minősége. Tetszett, hogy a vállalat vezetői nagy gondot fordítanak a gyártás gazdaságosságára üzemen­ként is. G. A. Makszjucsenko elv­társ, a kommunarszki nagyolvasztó Lenin-renddel kitüntetett főgázke­zelője, az ottani nagyolvasztó párt­titkára, külön meglátogatta a Du­nai Vasmű nagyolvasztó gyáregysé­gét. Azt tapasztalta, hogy itt az üzem esztétikai szépségére, tiszta­ságára és parkosítására is gondot fordítanak. Kommuniarszkban sem­mi zöld nincs az üzemek körül, s a testvérvárosi küldöttség javasolja majd, hogy telepítsenek parkokat a kohászati kombinátban. A kommunarszki testvérvárosi küldöttség járt az Épületelemgyár­ban is. — Megismerkedtünk az üzemben folyó szocialista brigád mozgalom­mal — mondja Kolesznyikov elv­­társ — sőt az egyik brigáddal, a női Zó­ja szocialista brigáddal kül­döttségünk építő brigádvezető tagja, P. P. Sztorozsemko felvette a kapcsolatot. Ezek után a kommunarszki párt­­bizottság titkára a város vezetői­vel folytatott megbeszélések ered­ményeire tért ki. — A Városi Pártbizottság és a Városi Tanács vezetői részletesen ismertették a társadalmi munka megszervezését, módszereit. Ezt a szervezetet igen magas fokúnak, hasznosnak és értékesnek tartjuk. Hazaérkezésünk után tanulmányozni fogjuk ezt a kérdést, hogy ennek a szervezeti formának egyes részeit átültessük a nálunk folyó társadal­mi munka szervezetébe. Dunaújvá­ros igen szép és modern város — folytatta Kolesznyikov elvtárs — küldöttségünk tagjainak nagyon tetszett a nagypaneles építészeti stílus és a gyönyörű Vidám Park. De legjobban a város vezetőinek és dolgozóinak szívélyessége ragadott meg minket. — Lehetővé tették számunkra, hogy az ország más városait is meg­tekinthessük, s bárhol jártunk, min­denütt tapasztaltuk az irántunk megnyilvánuló őszinte barátságot. Láttuk a Parlamentet Budapesten, ezt a csodálatos épületet a magyar nép kiemelkedő építészeti alkotá­sának tartjuk. Köszönetünket tol­mácsoljuk Vass Istvánná elvtárs­nak, az Országgyűlés elnökének, küldöttségünk meleg, baráti fogad­tatásáért a Parlamentben. Láttuk a magyar mezőgazdaságot, és fel­tűntek a jól szervezett gazdaságok, a gondosan megművelt földek. A régi építészeti alkotásokon, műem­lékeken kívül a magyar városokban mindenütt megtekintettük Magyar­­ország új alkotásait is mindez a magyar nép alkotó tehetségét, munkaszeretetét bizonyítja. Befejezésül D. F. Kolesznyikov elvtárs a következőket mondta: — Úgy gondoljuk, nagyon hasz­nos volt ez a látogatás, ennek az útnak a tapasztalatait hazaérkezé­sünk után fogjuk hasznosítani. Ak­kor kezdődik meg küldöttségünk igazi munkája. Tiszta szívből kö­szönjük Dunaújváros vezetőinek, dolgozóinak a meghívást, a meleg, baráti fogadtatást. Úgy véljük, Du­naújváros és Kommunarszk testvéri kapcsolata a magyar—szovjet ba­rátságot erősíti, ezt szimbolizálja. A város pártbizottságának és ta­nácsának vezetőit viszontlátogatás­­ra hívjuk meg, reméljük, ez a vi­­szontlátogatás ugyanolyan hasznos és felejthetetlen lesz számukra, mint amilyen a mi látogatásunk volt — fejezte be nyilatkozatát D. F. Ko­lesznyikov, az SZKP kommunarszki bizottságának titkára. * A kommunarszki testvérvárosi küldöttség kedden Székesfehérvárra látogatott, ahol megtekintette könnyűfémművet és a város neve­­­zetességeit. Délben Juhász János elvtárs, az MSZMP megyei Bizott­ságának első titkára ebédet adott a szovjet küldöttség tiszteletére. Az öttagú kommunarszki testvér­­városi küldöttség szerdán az esti órákban visszautazott a Szovjet­unióba. Zs. Cs. K­ét nap múlva ismét felkeres­tem Borost, hogy betöltötték-e már a kút helyét, mert az előtte való nap Sárközi azt mond­ta, hogy haladnak a kutásással és már 15 méteren vannak. Én azért mentem azonnal felháborodva, hogy azt gondoltam, hogy már abbahagy­ták a további munkákat, és amikor a kúthoz mentem, lenéztem az em­berekhez megkérdeztem, hány mé­ter mélyen vannak. 22 métert mond­tak, de a víznek még nyoma sem volt. Azonnal felhívtam az em­bereket a kútból, előkerestem Tár­nok Bélát és Borost, és megmond­tam, semmi körülmények között nem engedem meg a kútépítést, mert mindannyiunkat becsuknak, ha az emberekre rászakad a kút fala. Mikor elbontották a kút-csiga állványt és elrakták a pallókat, 3 méteren azonnal beszakadt a kút fala úgy, hogy azonnal be kellett te­metni a kútgödröt, mert ilyen nagy­kaliberű kútásás mnál nem lehet dú­col­ás nélkül dolgozni, így marad­tunk víz nélkül. A községből lajtokon hordtuk vizet. 20—25 méteres kutaknál nem a tudtuk felszívatni a vizet, mert nem volt hozzávaló eszköz, stb. De az építkezésnek mégis meg kellett kezdődni, mert Szöges azt mondta, hogy még márciusban meg kellett volna azokat kezdeni. Kínlódtunk egy­­ kis mészoltásnál, hogy honnan lehet egy kis vizet­­ kapni. A tanyai kutakból szereztünk és ez nagyon lassan ment? Megjöttek a meleg idők. Na­gyobb létszámmal dolgoztunk, több vízre volt szükség, tehát a vízhiány sok bajt, gondot okozott. Szöges gyorsan intézkedett és a víztorony­­állványt összeszerelve és kettő 12 hektós vizestartályt küldtek le Pest­ről. Azonnal nekifogtunk a vízto­rony felállításához. A jelenlegi Ko­hász u. 6. sz. ház végén lett­ fel­ál­lítva. Természetesen akkor még nyoma sem volt az építkezésnek. Két nap alatt felállítottuk a víz­toronyállványt és feltettük a víztar­tályt. Mikor el akartam menni munkáról, Boros művezetőnek fel­­­hívtam a figyelmét, hogy jól kösse ki az állvány négy sarkát, nehogy eldőljön. Az én komám kinevetett engem, hogy gondolnék olyant, hogy ilyen súly eldőlne. Mégis három sarkon a cölöpöket drótkötéllel meg­erősítették, közben besötétedett és a munkát abbahagyták. Akkor Pen­­telén még kocsma is volt, útközben betértek és ittak egy kicsit előre a róka bőrére, hogy ma már úgyis jó munkát végeztünk, holnap megkezd­hetjük a vízcsövek beszerelését és annyi víz lesz, hogy a Dunát­­ ki le­het majd önteni. M­ásnap reggel sötét köd volt, amikor kifelé mentem munkára. Elhatároztam, hogy a arra­felé veszem az utat a vízto­rony felé és megnézem, hogyan lett kierősítve drótkötéllel előző este. A sűrű ködben nem lehetett mes­­­sziről látni a víztornyot. Kezdtem képzelődni magamban, hogy bizto­san eltévedtem, mert letértem az útról. Mikor láttam, hogy a­­­ köd kissé felszáll, rémülten kerestem újra a víztornyot. Utóbb még azt is gondoltam, hogy nem lopta-e valaki el, de akkor megláttam a földön hosszában eldőlve. Ha nem, szégyen lettem volna reáborultam volna az összetört állványra, és sír­tam volna. Amikor elgondoltam, hogy napokba került a víztorony felállítása és a borzalmas vízhiány, percekig jártam körülötte,­ de hiába volt­­ minden. Szaladtam a munkásokhoz a mun­ka megindítása végett, és úgy sza­ladtam Boros művezetőt keresni, hogy értesítsem, hogy füstbe ment minden tervünk. A reggeli órák­ban Szöges és Tárnok jöttek és közösen megállapítottuk, hogy nem rendesen lett kikötve, ezen felül pe­dig az éjjel vihar is volt, ami ki­mozgatta a kikötő drótköteleket és ezért kellett hosszában eldőlnie. Három nap múlva ugyancsak állt újra a víztorony állvány, de már akkor az volt a legelső, hogy a fe­szítő drótköteleket gondosan leerő­sítsük, nem pedig a róka bőrére in­ni előre. Szorgos munkával sürgősen újra fel lett szerelve, a vízcsövek fel let­tek húzva,­­és a szivattyúmotor rá lett állítva, és végül mégis lett vi­zünk. A nagy hiba azon mutatkozott, hogy nem volt sem párt, sem szak­­szervezet. Min­t imét említettem, Oláh Lajos elvtárs, a mohácsi épít­kezésről jött Pentelére, de olyan kevesen voltunk. Olyan elvtársak, akik politikailag segíteni tudtak volna, alig voltak. Bár az a való­ság, hogy olyan hirtelen kellett az építkezéseket megkezdeni, hogy idő sem volt gondolkodásra, mert ahogy már említettem, Szöges közölte, hogy már márciusban kellett volna megkezdeni az építkezéseket. Nagy hiba volt továbbá az akkori pente­­lei pártszervezet tájékozatlansága, mert nagyobb részben falusi pa­rasztemberek voltak, és nem volt semmiről tudomásuk. Amikor tu­d­­omásinfóra jutott, hogy a város és a gyár építéséhez nagyobb földeket sajátítunk ki, ezekkel nem értettek egyet, mert valószínűleg nem vol­tak tájékoztatva a készülő nagy műről. Említettem, hogy szinte örültem, hogy ebben a­­ szervezetlen munká­ban, vagy nem pontosan megszer­vezett munkában alig voltak bal­esetek. Talán nekem lett volna egy komolyabb balesetem, hogyha nem fanatikusan bízom abban, hogy ne­kem fel kell építeni a siklót, és az­­ iparvágányokat úgy a gyár, mint a város területén ki kell építeni gyor­san, mert anélkül mozogni sem le­het. Most már reá­jöttem, hogyha ott kellett volna pusztulnom is, a város és a gyár akkor is felépült volna. Mikor a sikló földi mun­kálatai már befejezéshez közeledtek úgy, hogy a két végét már elvégeztük, s kö­zepén megmaradt 70—80­ méter és körülbelül 15—20 méter mélység, amit fel kellett tölteni. Elhatároz­tam, hogy hordozható iparvágányt rakok le, mert a töltés előtt és munkagödrök között körülbelül 120 a —150 méter­­ távolság volt. Taligá­val túl messze volt, nem volt kifi­zető, mert abban az időben még semmi gépesítésünk nem volt, és nem is lehetett volna a földmunka végzésénél más eszközökkel dol­gozni. T­ehát azért folyamodtam a kisvasút felszereléséhez, hogy a munka gyorsabban menjen, hogy össze tudjuk kötni a pálya két vé­gét. A­kkor történt, hogy négy csillét felhozattam a rakpartról és megmagyaráztam az embe­reknek, hogy nagyon óvatosan és csúsztató fákkal megpróbáljuk en­gedni a megrakott csilléket. Az em­berek azt akarták, hogy ők enge­dik saját csilléjüket, de én nem en­gedtem meg és újból megmagyaráz­tam nekik, hogy ez veszélyes és én magam sem bízom benne, mert egy 6 százalékos esésnél kézifékkel, ha megszalad a csille kereke, lehetet­len megállapítani, de mégis úgy gon­doltam, hogy sikerülni fog. 4 csille volt összeakasztva. Az egyik ember véletlenül korábban kiütötte­­ a csil­letámasztó éket, mint­­ kellett volna, mire a csillék megmozdultak és mindig gyorsabban, kezdek lefelé rohanni.­ Az emberek nem mertek hozzányúlni. Én egyedül akartam a fékeket még szorosabbra szorítani, de a csillék oly nagy erővel és se­bességgel rohantak lefelé, hogy a közbe eső nagyobb darab fékező fa, amit a pályatesten keresztbe tet­tem, a súrlódástól­­ tüzet kapott és lánggal égett. Én az utolsó csillé­re ugrottam és láttam, hogy a csil­lék menthetetlenek, de annyira észen voltam, és nyugodt voltam, hogy tudtam, hogy csak akkor ugorhatok le, amikor a szakadék előtt egy méterre vagyok, és végig kellett néznem ezt a rohanást, és már láttam az első csilléket, ami­kor lezuhantak a mélységbe, és amikor úgy éreztem, hogy az utolsó csille is zuhanni készül­, abban pillanatban ugrottam le, és a töm­­­tés szélén hasra vágódtam. Ezt azért kellett megtennem, mert­­ az utolsó percig a csillén kellett maradnom, mert kidöntött fatörzsek voltak pálya mentén és attól tartottam, a­hogy a nagy rohanásban nekivágó­­dok egy fatörzsnek, és akkor ment­hetetlenül végem van. Ez pillanatok alatt történt. A csil­lék lezuhantak a mélységbe, borzal­mas port felkavarva. Mindenki jaj­gatva menekült a munkahelyéről. Komorik mérnök a szemét eltakar­ta, hogy ne lássa. Nagyon sokan el­fordultak, hogy ne lássák a szeren­csétlenséget, csak akkor döbbentek meg, amikor én elkaramikodtam ma­gam, hogy miért bámulnak a szak­társak ahelyett, hogy a csilléket gyorsan kibontanák és elhúznák a munkahelyről, hogy a­ munkát mi­nél előbb folytathassák. Az egyike embert­ől azt a meg­­jegyzést hallottam: nézd, az­ anyja jó istenit, ott áll a szakadék fö­lött, mink meg azt gondoltuk, hogy a cs­illeromok között fogjuk megta­lálni. K­is idő múlva a rfiumka újra megindult, de tovább nem engedtem a csillével való kí­sérletezést. Komorik mérnök pedig felmászott a munkahelyre, megölelt és azt mondta: Pistám és nem tu­dom elképzelni, hogy hogyan ma­radt maga életben, mert én azt hit- A nagy felvonó — Garancz István naplója —

Next