Dunaújvárosi Hírlap, 1972. július (17. évfolyam, 53-60. szám)

1972-07-04 / 53. szám

1972. július 4., kedd Dunaújváros! Hírlap Langyos fürdő helyett Egy presszó hűvös sarká­ban olyan érzékletesen, olyan meggyőzően lehet beszélni a munka öröméről. Ám meg­mártózva egy kemence per­zselő lehelletében, könnyen elbizonytalanodik az ember. Már-már felrobbanó szem­golyóival először nem is lát­ja, vörösre duzzadt, szédülő fejével eleinte nem is érti, mi adhat örömöt, mi nyújt­hat megelégedést a kokszoló­kemencék poklában dolgozó munkásoknak? * Lebbenszki József ajtótisz­tító a kemence oldalához csapja lapátját és int. Most nyitják az egyik kamrát, ha akarok belenézhetek. A kivágódó hő csaknem le­lök a karzatról. Varga Sán­dor nyugodtan marad a he­lyén, csak a válla mögé húzza kicsit a nyakát. Leb­­binszki bácsi viszont legé­­nyesen kifeszíti és fürgén kezd lapátolni. Rám kacsint: — Látja, itt az alacsony embernek van előnye, mert kis helyen melegszik! Másfél percig tart, amíg a kihullott, vörösen izzó kok­szot visszadobálja a kamrá­ba. Naponta 30 kamrát ürí­tenek, s ez 45—50 perc lapá­tolást jelent. A kengyelszeg betétesével és kivételével, a söprögetéssel együtt 120—150 percet dolgozik egy műszak­ban az ajtótisztító. Varga Sándor 2 hónapja végzi ezt a munkát és azóta hat kilót fogyott. Lebbenszki bácsi több mint egy évtizede, ő három sérvet szerzett. — Most közel egy forintot emelnek a maguk bérén — örül neki? — Hallani sem akarok ró­la! — Hiába adnak pénzt, itt két ember helyett képte­lenség dolgozni, láthatja! Varga Sándor hallgat, Ö minél többet akar keresni. Néhány éve még kaszás volt egy nyírségi gazdaságban, néhány hónapja még hajó­gyári segédmunkás volt Bu­dapesten. Két hónapja jött a nővéréhez, aki Rácalmásra ment férjhez. A cimborája, akivel munkára jelentkezett, az első héten leszámolt. Var­ga Sándor, a 28 éves fiatal­ember büszkén húzza ki magát: — Csak az első két hét volt nehéz. A melegtől ráncos lett a bőröm. De azóta megszoktam. A terveiről szűkszavúan beszélt. Nem megyés püs­pök ő, hogy a jövőbe lás­son ! Itt jól keres, szeretne megmaradni. — Most csináltatok egy cipőt magamnak, fent Pes­ten. Ha elmegyek haza, lás­sák, hogy jó helyre kerültem. * Komenda Ferenc­­ főműve­zetőt telefonok és akták mö­gött, Biirhoffer Imre töltő­gépkezelőt pedig egy hatal­mas füstfelhő közepén talá­lom. „Mi adhat örömöt?” Hosszas tűnődés után rövid mondatokban kapom a vá­laszt. A főművezető: — Szegény ember vízzel főz, igaz? Nos, én most egy viszonylag sze­rény felújításnak örülök: most cseréljük a pajzskocsi pályákat. Három éve kínló­dunk velük. A megsüllyedt, elhasználódott síneken köz­lekedő pajzskocsik felső ve­zetőgörgője gyakran bele­akadt a horgonycsavarok­ba, amiből azután sok állás­idő, üzemzavar keletkezett. De ennél is több bosszúsá­got okozott az, hogy a víz befolyt az aláfűtés területé­re, a fűtőszekrények meg­rozsdásodtak és gyakran tör­tek el különböző alkatré­szek. Éppen emiatt volt né­hány száz tonna lemaradá­sunk. Most talán behozzuk ezt, és nem kell többé iga­zoló jelentést írnom. Ennél nagyobb boldogságot nem tudok hirtelen elkép­zelni. A töltőgépkezelő, aki mel­lesleg a gyárrészleg bérfele­lőse is: — A kemence üzemelésé­hez 180 ember szükséges. Ennek ellenére ritkán va­gyunk többen, a százhetven­nél. A hiányzó emberek munkáját a többiek végzik, s a plusz munka után eddig jelentős prémiumot kaptak a brigádok, amit legtöbbször egyenlően osztottak vagy sok veszekedéssel, szét, ha megpróbáltak differenciálni. Most, hogy ezek a viták m­egszünjenek, az órabérük­ben kapják meg a plusz bért, s mindenki olyan arányban, amiként a plusz­munkából részt vállalt. Így az igazságos. Régóta harco­lunk ezért, s azt hiszem, ez nem csak az én örömöm. * Tóth Mihály műszakkez­dés előtt tíz perccel ráteszi lábát a pajzskocsi lépcsőjé­re, és körbenéz. Tizenhét éven keresztül végzi a körforgást, megla­zítja a felső és alsó orsókat, kiemeli a kamrák ajtaját. A kosárral rááll a kamra nyílására, jelzést ad az ol­tókocsinak, és ha szikrázva, sisteregve kiömlött a koksz, helyére illeszti az ajtót. — A körforgás néha las­súbb, néha gyorsabb, de egyformán unalmas. — Ezt nem hiszem. Van sok oklevele? Tóth Mihály, a nyugdíja­zás felé közeledő gépkezelő legyint, mintha a kérdést akarná elhessegetni: — Csupa olyan, amit a részvétel után adnak. Törzs­­gárda tagságáért, szocialista brigádban tevékenykedéséért, tízéves önkéntes rendőri szolgálatom után. Különösen nagy dolgot én sohasem csi­náltam. Nem vagyok tagja a pártnak és szakszervezeti funkciót sem vállaltam so­ha. Mellettünk zuhog a forró koksz. Nyersgáz szaga, fenol és benzol szaga, kénhidrogén szaga ömlik. Könnyet facsar a szemből, fojtogatja a tor­kot és émelyíti a gyomrot. Hőség és pernye dől. Az én nyakamba néhány perce, Tóth Mihályba tizenhét éve. Az idős gépkezelő — mintha felfogná a gondola­taimat — nagy lélegzetet vesz. — Nézze, itt ez a százharminc méteres monst­rum, a gyomrában több ezer tonna izzó koksszal. Olykor a szánk elé tartjuk a hőmé­rőt, és látjuk, hogy hat­­van-hetven fokos a levegő, amit beszívunk. És itt ál­lunk a jeges szélben, a tű­ző napsütésben. Képzelheti, micsoda öröm ez! Képzelhe­ti, hogy hányszor álmodtunk helyette valami langyos für­dőt vagy egy korsó hideg sört. Az bizony kellemesebb lenne. De ha arra gondolok, hogy ez a két agyonhasznált kemence még most, az évti­zedes használat után is szü­net nélkül ontja a kokszot, s hogy eddig még mindig többet a tervezettnél, kicsit belegondolok, a fenébe is, hát mi csináltuk ezt. Mi adunk kokszot az egész or­szágnak. És higgye el, jó, érzés. Többet ér egy langyos fürdőnél, egy pofa hideg sörnél is. (káposztás) Hajait smkieit £ m$ fteafesssm ? Városunkban biztosan nem én vagyok az egyetlen, aki külföldről levelet szokott kapni. Éppen ezért szán­tam rá magam, hogy valamennyink számára közkinc­­­csé tegyem egy ilyen levél érkezésének történetét. Igaz ugyan, ez alkalommal a címzett nem én vagyok, bárki lehetne, csak egyetlen nem: „LÁNG FERENC profes­­­szor”, aki abban a pillanatban született meg nagytekin­télyű elmével együtt, amikor egy idegen nyelvekben kiemelkedően jártas valaki a testes külföldi levél bo­rítékjára pillanthatott. Egyébként a borítékon mind­máig ez áll: MESSIEURS LES PROFESSEURS DE LANGUEÜ ETRANGERES (to the teachers of foreing languages) PRES UNE ECCLE SECONDAIRE QUELCONQUE (C­O whatever secondary school) DUNAÚJVÁROS UNGHERIA A francia szöveg így hangzik: „Bármelyik közép­iskola nyelvtanárainak”. Az angol textus valamivel többet mond: „Nyelvtanárok számára. Bármelyik kö­zépiskola levelező társaságának”­ S itt kezdődik a levél bolyongásának története, mindjárt a címzésnél. Úgy hiszem, nem sokat töprenghettek a levél osz­tályozására hivatott személyek, hogy kinek is szól a címzés. Magyaros huszárvágással oldották meg a szá­mukra gordiuszi csomót rejtő szöveget. A francia tűnt szimpatikusan sokat mondónak, mert kiemelték belőle a PROFESSEURS DE LANGUES ETRANGERES részt és hangzás után fölé írták: LÁNG FERENC prof.! így lett az idegen nyelvet oktató tanárokból egy ominózus professzor. Ám ezzel még nem megoldott teljesen a dolog, mert hiányzik a „profeszor úr” tartózkodási he­lye. A találékonyságnak és a leleményeségnek azonban nincs határa! Az angol szövegből kiemelték a CO rö­vidítést (Correspondence Organization ) levelező tár­saság, szervezet) s miután az egykori kémia órák em­lékei felrémlettek a szokatlanul felírt CO alakjában, no meg van a városban egy nagyüzem is (remek asszo­ciációs készség!), hát újra címezték a levelet. Így: KOK­SZOLÓ. Fogalmam sincs, hogyan fogadhatták a Dunai Vas­mű Kokszoló gyárrészlegénél a külföldi levelet, de egy biztos, hogy nem ismerték fel, miről is van szó. Felté­telezem, hogy kézről-kézre vándorolhatott a levél, amit a szénporral festett ujjlenyomatok is elárulnak, amíg kiderült, nincs ott semmiféle Láng Ferenc nevezetű professzor. Következésképpen: tovább kell küldeni! (De előbb vágjuk le azt a szép bélyeget!) Nyilván a kok­szolónál is akadtak tőzsgyökeres magyarok, nagy-nagy leleményességgel megáldva, akik vagy olvashattak, vagy hallhattak aról, hogy a Műszaki Főiskolán néhány oktatót professzornak titulálnak, s kitalálhatták, ott van ez a Láng professzor. Persze nem volt szerencsé­jük, hiába küldték el a főiskola Géptan tanszékére. Onnan került a levél hozzám­ S mivel a címzett nem én vagyok, továbbkü­ldöm a sajtó nyilvánosságát kérve segítségül, hogy végre a középiskolai nyelvta­nárok átadhassák diákjaiknak, akik tudomásom szerint örömmel leveleznek külföldi társaikkal. Tudom, lett volna egyszerűbb, közvetlenebb útja is a továbbításnak. Amiért nem ezt választottam, hadd indokoljam meg! 1. Nem szégyen az, ha valaki nem tud egyetlen idegen nyelvet sem anyanyelvén kívül, csak kellemetlen. 2. Aki csak magyarul tud, ne szégyelljen ilyen esetben tanácsért fordulni azokhoz, akik nemcsak tudnak nyelveket, hanem oktatják is azokat. 3. Önmagáról állít ki bizonyítványt az, aki hozzá nem ér­­tésből veszi a bátorságot és idegen nyelvről, magyar­ra fordít. 4. A művelődéshez való jogot (így a nyelvtanuláshoz való jogot is) a Magyar Népköztársaság Alkotmánya minden állampolgára számára biztosítja! * E joggal éln­i — kötelesség! Mellesleg eszembe jutott egy nyelvtanárnő ismerő­sömmel a közelmúltban folytatott beszélgetésem, aki el­mondta, hogyan vélekedett valaki az olasz nyelvről: „Eddig én egyetlen szót sem tanultam olaszul — mondta a botcsinálta nyelvzseni — de mindent meg­értek, hiszen olyan szép, olyan dallamos, oly kellemes csengésű a fülnek: mi van ezen nem érteni való?! Lehet, hogy azok is így voltak a franciával és az angollal, akik e levél címét magyarra „fordították”? Vigh Gyula 3. oldal :: Kis kirándulás — nagy méreg A szakmunkásképző in­tézet diákjai kirándulásra indultak volna hétfőn reggel hat órakor. Egész évben összegyűjtött pén­zükért Csehszlovákia szép tájait akarták felfedezni egy Volán autóbusszal. Az izgatott diáksereg reg­gel hat órakor kiállt a megbeszélt helyre, de a Volán-autóbusz csak egy­negyed kilenckor érkezett meg. Akkorra azonban a méltán mérges diákok és vezetőik már mindenki­nek telefonáltak, és el is ment a kedvük a kétna­pos kirándulástól. Sajnos nem első és egyetlen eset, hogy a Vo­lán dunaújvárosi telepe nem tud időre kocsit adni a különjáratok megrende­lőinek. És nincs nagyobb bosszúság, mintha a ki­rándulni szándékozók sa­ját pénzükért 2—3 esetleg 4 órát is várakoznak az IBUSZ előtti parkolóhe­lyen. Azért saját pénzü­kért, mert a szerződése­ket a Volán nagy előre­látással köti. Benne van ugyanis, hogy a járat ké­sése miatt a megrendelő kárigénnyel nem élhet. Így aztán semmiféle jog­orvoslata nincs annak, aki 6 óra helyett mond­juk 8 órakor, vagy 9 óra­kor indul el a máskülön­ben pontos órára megter­vezett kirándulásra. Leg­feljebb szidja a Volánt és elhatározza, hogy töb­bet nem kirándul. Hétfő reggeli kérdé­sünkre a Volán dunaúj­városi telepének igazgató­ja elmondotta, hogy diákokat szállító autóbusz­a reggel négy órakor el­romlott. Azt is elmondot­ta, hogy inkább a garázs­ban vegyék észre a hibát, mint útközben. Sőt, mind­járt közölte is, hogy ke­vés az autóbusz és július 15 után az eddiginél is kevesebb különjárati meg­rendelést fogadnak el. Telefonbeszélgetésünk pontos ideje: 7 óra 50 perctől 7 óra 58 percig. Ez idő alatt a telep igaz­gatója többször hangsú­lyozta, hogy az autóbusz már elindult a telepről a diákokért. Nos, az az autóbusz, amely 7 óra 50- kor indult el a Volán­, telephelyéről, az IBUSZ elé csak d óra 15 perckor érkezett. A 3—4 kilomé­teres utat tehát 25 perc alatt tette meg. Mikorra érkezik ez az autóbusz Csehszlová­kiába? mis.— Több oxigén kell A vezénylőteremből távirányítással működtetik az oxi­géngyártó berendezéseket a Dunai Vasműben. Az oxigént üzem megindulása óta mintegy 150 millió köbméter oxi­gént állított elő. Az oxigénfelhasználás évről-évre növek­szik, ami szükségessé tette az üzem bővítését. Az építkezés megindult. A közeljövőben még egy harmadik oxigén­gyártó berendezés is munkába áll. A házsor mögött elbújt a Nap és sötétek let­tek a falak. Néhány ablakszem már kigyúlt, az­tán, ahogy az est palástja szétterült, egyre több ablak világított [UNK] — Barátságos itt — mond­­ta­ a fiú, mert hosszú volt már a csönd. — Vicces — szólalt meg a lány is. Az ablakokat nézték, hosszú épületsor föléjük ma­­­gasodott. — Te ... — a fiú folytatni akarta, de elhallgatott. Bal­keze kisujja a lány kezéhez ért. Futólag eszébe ötlött, hogy a másik oldalon kel­lene ülnie, aztán felnevetett. — Mi van? — A lány nem vette el a kezét, de a hang­jában szemrehányás érződött. — Arra gondoltam, hogy ilyen közel még nem ültünk egymáshoz. Erre aztán arrébb húzódott a lány­ A régi helyükön ültek, egy fűvel benőtt löszpadon. — Az ablakok miatt van — mondta a fiú. — Most biztonságban érzed magad. — Hülye vagy A fiú nem válaszolt, csend volt, a lány lelkiismeretfur­­dalást érzett — Ne haragudj. — Azt akarod, hogy a csil­lagokról beszéljek? Most alig látni őket. Halványabbak. — Az ablakok miatt. — Igen az ablakok miatt. — Tegnap költöztek be. — Mhm-Megint csend lett, de újra összeért a kezük. — Azért ez is szép — mondta a lány, hogy mond­jon valamit. — Szebb .. . Mert más. — Minden más szebb? — Ha új. — ... Furcsa, hogy nem ismerjük őket. ■. — A lakókat? — Igen. — Lehet, hogy van köztük ismerős. — Lehet... Hallgattak. Tücsök cirpelt a közelben. — Nézd — mondta a fiú —, abban a lakásban Che Quevara kép van a falon. — És milyen nagy! — Fénykép. Jó lenne sze­rezni egy ilyent­— Hova tennénk? A fiú nem telelt. Csak egy idő múlva szólalt meg. — Rohadt ügy. — Micsoda? — Hogy csak az ablakot látjuk. Az emberektől távol vagyunk. — Te mindig kimondod, amire gondolsz? — Többnyire. — Tudod, én most szeret­nék becsöngetni a lakásokba. Oda, ahol ég a villany. — Vajon mit szólnának hozzá? — Nem értenék. — Szerintem a szomszé­dok sem ismerik egymást. Most a válluk is összeért- Nem mertek megmozdulni. — Jó veled — mondta egy idő múlva alig hallhatóan a fiú, és bal karját a lány vál­lára emelte. Régóta készült erre a mozdulatra, de most szégyelte, amit mondott, és sutának érezte magát. — Kívánlak — jelentette ki hirtelen, mintegy bizonysá­gául annak, hogy megveti a szentimentalizmust. — Nem hiszem — mondta józanul a lány. — Ezt az utóbbit nem hiszem. — De tapasztalt vagy! — vágta oda a fiú. A lány kibújt a karja alól. — Hallgass! Ez nem te vagy­ A fiú zavarában hátradőlt a füvön. — A srácok most ki­röhögnének. — Nézd — mondta a lány —, ott a földszinten kikönyö­költ valaki. — Zavar? — Nem. De azért ülj fel... Úgy. — Egyedül van a szivar. — Biztos dolgozik a fele­sége. — És ha nincs felesége? — Van. Különben nem kapott volna lakást. Biztos gyereke is van­ Vagy gyere­kei. — Te szeretnél gyereket? — Majd. Ha berendezem az életemet. — Látod, ez az. Az életet nem lehet berendezni. Azért szakadunk el egymástól, mert mindenkinek a saját ablaka a fontos, ahonnan kikönyö­kölhet. Azzal kész. — A lakás is fontos. — Annyira, mint az ing. De nem úgy, mint egy saját parcella a világból. ■. — Hű! — Mi „hű”? — Hű, de okos vagy. Nézd csak, hány új ablak van itt? Akkor váltsd meg a világot, ha neked is lesz saját abla­kod. — Én nem fogok kikönyö­kölni, az biztos. — Akkor sem, ha nem le­szek otthon? E— Akkor sem e­gymásra néztek, aztán ügyetlenül, szenvedélyt mimélve összecsóko­­lóztak. Mindketten óvatosan, egyszerre nyitották ki a sze­müket és elnevették magu­kat. — Biztosan sokan néznek — mondta a lány. — De többen vannak, akik nem néznek. El tudod kép­zelni, hogy hány ablak van a világon? Aczél Gábor: ABLAKOK

Next