Dunaújvárosi Hírlap, 1972. július (17. évfolyam, 53-60. szám)
1972-07-04 / 53. szám
1972. július 4., kedd Dunaújváros! Hírlap Langyos fürdő helyett Egy presszó hűvös sarkában olyan érzékletesen, olyan meggyőzően lehet beszélni a munka öröméről. Ám megmártózva egy kemence perzselő lehelletében, könnyen elbizonytalanodik az ember. Már-már felrobbanó szemgolyóival először nem is látja, vörösre duzzadt, szédülő fejével eleinte nem is érti, mi adhat örömöt, mi nyújthat megelégedést a kokszolókemencék poklában dolgozó munkásoknak? * Lebbenszki József ajtótisztító a kemence oldalához csapja lapátját és int. Most nyitják az egyik kamrát, ha akarok belenézhetek. A kivágódó hő csaknem lelök a karzatról. Varga Sándor nyugodtan marad a helyén, csak a válla mögé húzza kicsit a nyakát. Lebbinszki bácsi viszont legényesen kifeszíti és fürgén kezd lapátolni. Rám kacsint: — Látja, itt az alacsony embernek van előnye, mert kis helyen melegszik! Másfél percig tart, amíg a kihullott, vörösen izzó kokszot visszadobálja a kamrába. Naponta 30 kamrát ürítenek, s ez 45—50 perc lapátolást jelent. A kengyelszeg betétesével és kivételével, a söprögetéssel együtt 120—150 percet dolgozik egy műszakban az ajtótisztító. Varga Sándor 2 hónapja végzi ezt a munkát és azóta hat kilót fogyott. Lebbenszki bácsi több mint egy évtizede, ő három sérvet szerzett. — Most közel egy forintot emelnek a maguk bérén — örül neki? — Hallani sem akarok róla! — Hiába adnak pénzt, itt két ember helyett képtelenség dolgozni, láthatja! Varga Sándor hallgat, Ö minél többet akar keresni. Néhány éve még kaszás volt egy nyírségi gazdaságban, néhány hónapja még hajógyári segédmunkás volt Budapesten. Két hónapja jött a nővéréhez, aki Rácalmásra ment férjhez. A cimborája, akivel munkára jelentkezett, az első héten leszámolt. Varga Sándor, a 28 éves fiatalember büszkén húzza ki magát: — Csak az első két hét volt nehéz. A melegtől ráncos lett a bőröm. De azóta megszoktam. A terveiről szűkszavúan beszélt. Nem megyés püspök ő, hogy a jövőbe lásson ! Itt jól keres, szeretne megmaradni. — Most csináltatok egy cipőt magamnak, fent Pesten. Ha elmegyek haza, lássák, hogy jó helyre kerültem. * Komenda Ferenc főművezetőt telefonok és akták mögött, Biirhoffer Imre töltőgépkezelőt pedig egy hatalmas füstfelhő közepén találom. „Mi adhat örömöt?” Hosszas tűnődés után rövid mondatokban kapom a választ. A főművezető: — Szegény ember vízzel főz, igaz? Nos, én most egy viszonylag szerény felújításnak örülök: most cseréljük a pajzskocsi pályákat. Három éve kínlódunk velük. A megsüllyedt, elhasználódott síneken közlekedő pajzskocsik felső vezetőgörgője gyakran beleakadt a horgonycsavarokba, amiből azután sok állásidő, üzemzavar keletkezett. De ennél is több bosszúságot okozott az, hogy a víz befolyt az aláfűtés területére, a fűtőszekrények megrozsdásodtak és gyakran törtek el különböző alkatrészek. Éppen emiatt volt néhány száz tonna lemaradásunk. Most talán behozzuk ezt, és nem kell többé igazoló jelentést írnom. Ennél nagyobb boldogságot nem tudok hirtelen elképzelni. A töltőgépkezelő, aki mellesleg a gyárrészleg bérfelelőse is: — A kemence üzemeléséhez 180 ember szükséges. Ennek ellenére ritkán vagyunk többen, a százhetvennél. A hiányzó emberek munkáját a többiek végzik, s a plusz munka után eddig jelentős prémiumot kaptak a brigádok, amit legtöbbször egyenlően osztottak vagy sok veszekedéssel, szét, ha megpróbáltak differenciálni. Most, hogy ezek a viták megszünjenek, az órabérükben kapják meg a plusz bért, s mindenki olyan arányban, amiként a pluszmunkából részt vállalt. Így az igazságos. Régóta harcolunk ezért, s azt hiszem, ez nem csak az én örömöm. * Tóth Mihály műszakkezdés előtt tíz perccel ráteszi lábát a pajzskocsi lépcsőjére, és körbenéz. Tizenhét éven keresztül végzi a körforgást, meglazítja a felső és alsó orsókat, kiemeli a kamrák ajtaját. A kosárral rááll a kamra nyílására, jelzést ad az oltókocsinak, és ha szikrázva, sisteregve kiömlött a koksz, helyére illeszti az ajtót. — A körforgás néha lassúbb, néha gyorsabb, de egyformán unalmas. — Ezt nem hiszem. Van sok oklevele? Tóth Mihály, a nyugdíjazás felé közeledő gépkezelő legyint, mintha a kérdést akarná elhessegetni: — Csupa olyan, amit a részvétel után adnak. Törzsgárda tagságáért, szocialista brigádban tevékenykedéséért, tízéves önkéntes rendőri szolgálatom után. Különösen nagy dolgot én sohasem csináltam. Nem vagyok tagja a pártnak és szakszervezeti funkciót sem vállaltam soha. Mellettünk zuhog a forró koksz. Nyersgáz szaga, fenol és benzol szaga, kénhidrogén szaga ömlik. Könnyet facsar a szemből, fojtogatja a torkot és émelyíti a gyomrot. Hőség és pernye dől. Az én nyakamba néhány perce, Tóth Mihályba tizenhét éve. Az idős gépkezelő — mintha felfogná a gondolataimat — nagy lélegzetet vesz. — Nézze, itt ez a százharminc méteres monstrum, a gyomrában több ezer tonna izzó koksszal. Olykor a szánk elé tartjuk a hőmérőt, és látjuk, hogy hatvan-hetven fokos a levegő, amit beszívunk. És itt állunk a jeges szélben, a tűző napsütésben. Képzelheti, micsoda öröm ez! Képzelheti, hogy hányszor álmodtunk helyette valami langyos fürdőt vagy egy korsó hideg sört. Az bizony kellemesebb lenne. De ha arra gondolok, hogy ez a két agyonhasznált kemence még most, az évtizedes használat után is szünet nélkül ontja a kokszot, s hogy eddig még mindig többet a tervezettnél, kicsit belegondolok, a fenébe is, hát mi csináltuk ezt. Mi adunk kokszot az egész országnak. És higgye el, jó, érzés. Többet ér egy langyos fürdőnél, egy pofa hideg sörnél is. (káposztás) Hajait smkieit £ m$ fteafesssm ? Városunkban biztosan nem én vagyok az egyetlen, aki külföldről levelet szokott kapni. Éppen ezért szántam rá magam, hogy valamennyink számára közkinccsé tegyem egy ilyen levél érkezésének történetét. Igaz ugyan, ez alkalommal a címzett nem én vagyok, bárki lehetne, csak egyetlen nem: „LÁNG FERENC professzor”, aki abban a pillanatban született meg nagytekintélyű elmével együtt, amikor egy idegen nyelvekben kiemelkedően jártas valaki a testes külföldi levél borítékjára pillanthatott. Egyébként a borítékon mindmáig ez áll: MESSIEURS LES PROFESSEURS DE LANGUEÜ ETRANGERES (to the teachers of foreing languages) PRES UNE ECCLE SECONDAIRE QUELCONQUE (CO whatever secondary school) DUNAÚJVÁROS UNGHERIA A francia szöveg így hangzik: „Bármelyik középiskola nyelvtanárainak”. Az angol textus valamivel többet mond: „Nyelvtanárok számára. Bármelyik középiskola levelező társaságának” S itt kezdődik a levél bolyongásának története, mindjárt a címzésnél. Úgy hiszem, nem sokat töprenghettek a levél osztályozására hivatott személyek, hogy kinek is szól a címzés. Magyaros huszárvágással oldották meg a számukra gordiuszi csomót rejtő szöveget. A francia tűnt szimpatikusan sokat mondónak, mert kiemelték belőle a PROFESSEURS DE LANGUES ETRANGERES részt és hangzás után fölé írták: LÁNG FERENC prof.! így lett az idegen nyelvet oktató tanárokból egy ominózus professzor. Ám ezzel még nem megoldott teljesen a dolog, mert hiányzik a „profeszor úr” tartózkodási helye. A találékonyságnak és a leleményeségnek azonban nincs határa! Az angol szövegből kiemelték a CO rövidítést (Correspondence Organization ) levelező társaság, szervezet) s miután az egykori kémia órák emlékei felrémlettek a szokatlanul felírt CO alakjában, no meg van a városban egy nagyüzem is (remek asszociációs készség!), hát újra címezték a levelet. Így: KOKSZOLÓ. Fogalmam sincs, hogyan fogadhatták a Dunai Vasmű Kokszoló gyárrészlegénél a külföldi levelet, de egy biztos, hogy nem ismerték fel, miről is van szó. Feltételezem, hogy kézről-kézre vándorolhatott a levél, amit a szénporral festett ujjlenyomatok is elárulnak, amíg kiderült, nincs ott semmiféle Láng Ferenc nevezetű professzor. Következésképpen: tovább kell küldeni! (De előbb vágjuk le azt a szép bélyeget!) Nyilván a kokszolónál is akadtak tőzsgyökeres magyarok, nagy-nagy leleményességgel megáldva, akik vagy olvashattak, vagy hallhattak aról, hogy a Műszaki Főiskolán néhány oktatót professzornak titulálnak, s kitalálhatták, ott van ez a Láng professzor. Persze nem volt szerencséjük, hiába küldték el a főiskola Géptan tanszékére. Onnan került a levél hozzám S mivel a címzett nem én vagyok, továbbküldöm a sajtó nyilvánosságát kérve segítségül, hogy végre a középiskolai nyelvtanárok átadhassák diákjaiknak, akik tudomásom szerint örömmel leveleznek külföldi társaikkal. Tudom, lett volna egyszerűbb, közvetlenebb útja is a továbbításnak. Amiért nem ezt választottam, hadd indokoljam meg! 1. Nem szégyen az, ha valaki nem tud egyetlen idegen nyelvet sem anyanyelvén kívül, csak kellemetlen. 2. Aki csak magyarul tud, ne szégyelljen ilyen esetben tanácsért fordulni azokhoz, akik nemcsak tudnak nyelveket, hanem oktatják is azokat. 3. Önmagáról állít ki bizonyítványt az, aki hozzá nem értésből veszi a bátorságot és idegen nyelvről, magyarra fordít. 4. A művelődéshez való jogot (így a nyelvtanuláshoz való jogot is) a Magyar Népköztársaság Alkotmánya minden állampolgára számára biztosítja! * E joggal élni — kötelesség! Mellesleg eszembe jutott egy nyelvtanárnő ismerősömmel a közelmúltban folytatott beszélgetésem, aki elmondta, hogyan vélekedett valaki az olasz nyelvről: „Eddig én egyetlen szót sem tanultam olaszul — mondta a botcsinálta nyelvzseni — de mindent megértek, hiszen olyan szép, olyan dallamos, oly kellemes csengésű a fülnek: mi van ezen nem érteni való?! Lehet, hogy azok is így voltak a franciával és az angollal, akik e levél címét magyarra „fordították”? Vigh Gyula 3. oldal :: Kis kirándulás — nagy méreg A szakmunkásképző intézet diákjai kirándulásra indultak volna hétfőn reggel hat órakor. Egész évben összegyűjtött pénzükért Csehszlovákia szép tájait akarták felfedezni egy Volán autóbusszal. Az izgatott diáksereg reggel hat órakor kiállt a megbeszélt helyre, de a Volán-autóbusz csak egynegyed kilenckor érkezett meg. Akkorra azonban a méltán mérges diákok és vezetőik már mindenkinek telefonáltak, és el is ment a kedvük a kétnapos kirándulástól. Sajnos nem első és egyetlen eset, hogy a Volán dunaújvárosi telepe nem tud időre kocsit adni a különjáratok megrendelőinek. És nincs nagyobb bosszúság, mintha a kirándulni szándékozók saját pénzükért 2—3 esetleg 4 órát is várakoznak az IBUSZ előtti parkolóhelyen. Azért saját pénzükért, mert a szerződéseket a Volán nagy előrelátással köti. Benne van ugyanis, hogy a járat késése miatt a megrendelő kárigénnyel nem élhet. Így aztán semmiféle jogorvoslata nincs annak, aki 6 óra helyett mondjuk 8 órakor, vagy 9 órakor indul el a máskülönben pontos órára megtervezett kirándulásra. Legfeljebb szidja a Volánt és elhatározza, hogy többet nem kirándul. Hétfő reggeli kérdésünkre a Volán dunaújvárosi telepének igazgatója elmondotta, hogy diákokat szállító autóbusza reggel négy órakor elromlott. Azt is elmondotta, hogy inkább a garázsban vegyék észre a hibát, mint útközben. Sőt, mindjárt közölte is, hogy kevés az autóbusz és július 15 után az eddiginél is kevesebb különjárati megrendelést fogadnak el. Telefonbeszélgetésünk pontos ideje: 7 óra 50 perctől 7 óra 58 percig. Ez idő alatt a telep igazgatója többször hangsúlyozta, hogy az autóbusz már elindult a telepről a diákokért. Nos, az az autóbusz, amely 7 óra 50- kor indult el a Volán, telephelyéről, az IBUSZ elé csak d óra 15 perckor érkezett. A 3—4 kilométeres utat tehát 25 perc alatt tette meg. Mikorra érkezik ez az autóbusz Csehszlovákiába? mis.— Több oxigén kell A vezénylőteremből távirányítással működtetik az oxigéngyártó berendezéseket a Dunai Vasműben. Az oxigént üzem megindulása óta mintegy 150 millió köbméter oxigént állított elő. Az oxigénfelhasználás évről-évre növekszik, ami szükségessé tette az üzem bővítését. Az építkezés megindult. A közeljövőben még egy harmadik oxigéngyártó berendezés is munkába áll. A házsor mögött elbújt a Nap és sötétek lettek a falak. Néhány ablakszem már kigyúlt, aztán, ahogy az est palástja szétterült, egyre több ablak világított [UNK] — Barátságos itt — mondta a fiú, mert hosszú volt már a csönd. — Vicces — szólalt meg a lány is. Az ablakokat nézték, hosszú épületsor föléjük magasodott. — Te ... — a fiú folytatni akarta, de elhallgatott. Balkeze kisujja a lány kezéhez ért. Futólag eszébe ötlött, hogy a másik oldalon kellene ülnie, aztán felnevetett. — Mi van? — A lány nem vette el a kezét, de a hangjában szemrehányás érződött. — Arra gondoltam, hogy ilyen közel még nem ültünk egymáshoz. Erre aztán arrébb húzódott a lány A régi helyükön ültek, egy fűvel benőtt löszpadon. — Az ablakok miatt van — mondta a fiú. — Most biztonságban érzed magad. — Hülye vagy A fiú nem válaszolt, csend volt, a lány lelkiismeretfurdalást érzett — Ne haragudj. — Azt akarod, hogy a csillagokról beszéljek? Most alig látni őket. Halványabbak. — Az ablakok miatt. — Igen az ablakok miatt. — Tegnap költöztek be. — Mhm-Megint csend lett, de újra összeért a kezük. — Azért ez is szép — mondta a lány, hogy mondjon valamit. — Szebb .. . Mert más. — Minden más szebb? — Ha új. — ... Furcsa, hogy nem ismerjük őket. ■. — A lakókat? — Igen. — Lehet, hogy van köztük ismerős. — Lehet... Hallgattak. Tücsök cirpelt a közelben. — Nézd — mondta a fiú —, abban a lakásban Che Quevara kép van a falon. — És milyen nagy! — Fénykép. Jó lenne szerezni egy ilyent— Hova tennénk? A fiú nem telelt. Csak egy idő múlva szólalt meg. — Rohadt ügy. — Micsoda? — Hogy csak az ablakot látjuk. Az emberektől távol vagyunk. — Te mindig kimondod, amire gondolsz? — Többnyire. — Tudod, én most szeretnék becsöngetni a lakásokba. Oda, ahol ég a villany. — Vajon mit szólnának hozzá? — Nem értenék. — Szerintem a szomszédok sem ismerik egymást. Most a válluk is összeért- Nem mertek megmozdulni. — Jó veled — mondta egy idő múlva alig hallhatóan a fiú, és bal karját a lány vállára emelte. Régóta készült erre a mozdulatra, de most szégyelte, amit mondott, és sutának érezte magát. — Kívánlak — jelentette ki hirtelen, mintegy bizonyságául annak, hogy megveti a szentimentalizmust. — Nem hiszem — mondta józanul a lány. — Ezt az utóbbit nem hiszem. — De tapasztalt vagy! — vágta oda a fiú. A lány kibújt a karja alól. — Hallgass! Ez nem te vagy A fiú zavarában hátradőlt a füvön. — A srácok most kiröhögnének. — Nézd — mondta a lány —, ott a földszinten kikönyökölt valaki. — Zavar? — Nem. De azért ülj fel... Úgy. — Egyedül van a szivar. — Biztos dolgozik a felesége. — És ha nincs felesége? — Van. Különben nem kapott volna lakást. Biztos gyereke is van Vagy gyerekei. — Te szeretnél gyereket? — Majd. Ha berendezem az életemet. — Látod, ez az. Az életet nem lehet berendezni. Azért szakadunk el egymástól, mert mindenkinek a saját ablaka a fontos, ahonnan kikönyökölhet. Azzal kész. — A lakás is fontos. — Annyira, mint az ing. De nem úgy, mint egy saját parcella a világból. ■. — Hű! — Mi „hű”? — Hű, de okos vagy. Nézd csak, hány új ablak van itt? Akkor váltsd meg a világot, ha neked is lesz saját ablakod. — Én nem fogok kikönyökölni, az biztos. — Akkor sem, ha nem leszek otthon? E— Akkor sem egymásra néztek, aztán ügyetlenül, szenvedélyt mimélve összecsókolóztak. Mindketten óvatosan, egyszerre nyitották ki a szemüket és elnevették magukat. — Biztosan sokan néznek — mondta a lány. — De többen vannak, akik nem néznek. El tudod képzelni, hogy hány ablak van a világon? Aczél Gábor: ABLAKOK