Dunaújvárosi Hírlap, 1973. május (18. évfolyam, 36-43. szám)

1973-05-29 / 43. szám

1973. május 29., k­edd .■JpUn^újváRoSi Hírlap Az arra érdemes m­unkásokat ” Az MSZMP Központi Bi­­zottságának novemberi ál­lásfoglalása a pártépítéssel kapcsolatban hangsúlyozza: „Az új tagok felvételénél szi­gorítani kell a felvételi nor­mákat ... főképpen az arra érdemes, és alkalmas munká­sokat, szövetkezeti paraszto­kat, műszaki értelmiségieket és fiatalokat kell felvenni a tagság soraiba.” Érthető, hogy Steim­nn György martinászt, mikor felvételét kérte az MSZMP soraiba, nem érte váratlanul Pintér Imre párttitkár megjegyzése: — Tudod-e, hogy nagyon magas a mérce, amit az új párttagoknak állítanak? — Beszéljétek meg. Ha megfelelek, szóltok úgyis. Ha nem, ne mondjál semmit. A hallgatásból értek majd. A nyílt elutasítást nehezen vi­selném el. A beszélgetésből alig hi­hetni, hogy két olyan fiatal férfi között zajlott le,­­akik gyerekkoruk óta ismerik egymást, együtt tanulták a szakmát, s most készülnek az egykori martinász-osztály di­ákjaival a tizenötéves talál­kozójukra. És persze ezt a tizenöt évet is ugyanannál az acélműnél húzták le. És, mellesleg, jó barátok is. A kohászati pártbizottság titkára, Pataki József, úgy emlékeztet Steiman György korára, hogy abból „a jó szériából való”. És sorolja az 1958-ban végzett fiúk neveit, akik ma is mind a legdere­kabbak közé tartoznak az acélműnél.­­ Úgy kellett ezeket va­lamennyit odébb küldeni: várjatok csak, ezt ti még nem csinálhatjátok! Álljatok meg egy kicsit, pihenjetek .. ! Steiman György egyszerű szavakkal vall erről: ' — Szeretem a szakmámat. Igen nehéz munka, hőség, tűz, három műszak. Ezt a munkát egyszerűen nem le­het megfizetni. Dolgoztunk 6 forint 40-ért is, ötezerért is. Mindig csodáltam a fiúkat, hogy a munkán túl még mennyi társadalmi feladatot végeztek. Én ennyit nem tudtam vállalni. Korán nő­sültem, két kislányunk szü­letett (..azt mondják, az okos martinásznak lányai vannak, mert azok nem folytathat­ják apjuik nehéz mestersé­gét”). S éveken át az asszony is több műszakban dolgozott, így aztán a bölcsődei, óvodai szállítás többnyire az én re­szortom maradt. Ha már csa­lád van, kell a lakás is, s még 1962-ben szövetkezeti lakást vettem. A többi fiúk, akikkel végeztem, párttagok lettek. Engem ezek a koráb­ban jött személyes gondok egy időre elvontak. Magam­ban mindig bizonyítani akar­tam, hogy munkában, szak­maszeretetben, fegyelemben nem maradhatok el. És gon­dolkodásmódban is velük voltam. Csakhát a szabad időt kellett jobban elosztani, hogy jusson a családnak is. — Mikor a felvételi kérel­mem a taggyűlés elé került, jobban megizzadtam, mint a kemencénél. Zavart az is, hogy most kérem a felvétele­met a pártba, mikor előmun­­kás lettem. Még azt hihet­­n­ék ... Dehát én ezzel a kol­lektívával együtt voltam ön­tősegéd, aztán harmadik, második, első segéd. Kell, hogy ismerjenek. Mikor so­kan elvándoroltak az üzem­ből könnyebb munkára, vagy jobban fizető munkára, lát­hattam, hogy a jellemes em­berek ittmaradtak. Az egy helyen töltött évek alatt nemcsak a munkát szereti meg az ember, amit mind jobban ért, hanem az embe­reket is mind jobban meg­becsüli és megszereti. — A taggyűlésen sokan mondtak rólam véleményt. És amit mondtak, nagyon jólesett.­­Azt mondták el rólam, amit min­dig követelni akartam ma­gamtól. Ami önmegbecsülést ad az embernek. Steiman György az elmúlt években Riesában, majd Donyeckben tanulta a folya­matos acélöntőművek műkö­dését. S az induló folyamatos acélöntőműnél dolgozik to­vább. Úgy beszél róla, mint valami csodáról. A legesleg­­jobban az aklimatizáló be­rendezés tetszik. S ez érthető olyan ember részéről, aki tizenöt évet húzott le mar­tinkemencénél. Aktívája műhelybizottságnak — mun­a­kásvédelmi felelős. Kohászati üzemnél különösen fontos társadalmi megbízatás ez. 1970-ben levelező tagozaton érettségizett. Nem íróasztal­ért, nem bizonyítványért. Csak úgy — a tudásért. So­kat olvas, ha ideje, engedi. Az ókori Rómáról, Pannóni­áról. Pedig hát ez sem tartozik szorosan a szakmá­hoz. Sem a művészettörténet, amit ugyancsak felnőtt fejjel kedvelt meg. De mindez hozzátartozik a teljes emberi léthez. Kicsi epizódja egy fogalomnak, amiben helye van a szakma­szeretetnek, a munkásönér­zetnek, a család és a kollek­tíva tiszteletének, a munka­helyhez való hűségnek, em­beri önbecsülésnek, s aminek együttes birtoklóira a köz­ponti bizottság egy szerény jelzővel utal: „az arra érde­mes munkásokat”. Nagy Jenő M'» Gyermeknap, harci modorban Tavaly megkezdett hagyo­mányhoz híven az idén is harci játékkal tették emlé­kezetessé a gyermeknapot a Barátság Általános Iskola tanulói. Tavaly a Rákóczi szabad­ságharc csatajeleneteit ele­venítették fel, az idén, te­kintettel az 1848-as szabad­ságharc 125. évfordulójára, annak tavaszi hadjáratát vit­ték „színre”. A riadó már két héttel ez­előtt megkezdődött. Kossuth — akit Markot Béla nyolca­­dikas tanuló személyesített meg — felolvasta kiadvá­nyát, harcra buzdította a csapatot. A diákok maguk közül választottak hadvezé­reket, elkészítették a csapat­­zászlókat és szombaton, má­jus 26-án délelőtt korhű jel­mezekben gyülekeztek az is­kolában,­ahonnan átvonultak a Vidám Parkban! A „Tavaszi Hadjárat” ren­dezői, maguk az iskolások négy hadsereget alakítottak, és megfelelő és fegyverekkel harcmodorban lejátszották a történelmi hitelességnek megfelelően a csatajelenete­ket. Még ellenségről is gon­doskodtak. Az iskola egykori diákjai, ma többnyire közép­iskolások, vállalták a részvé­telt a császári „hadsereg­ben”. A Vidám Parkban kis táb­lák jelezték a tavaszi had­járat fontosabb színhelyeit, így Hatvan, Isaszeg, Buda, Komárom, Tápióbicske hely­ségeket. ENEK A TÖRZSRŐL — Elhoztam a kitüntetést. — Na?! — A törzsgárda jelvényt.­— Hát__az szép és szo­morú. — Most magad is eléne­kelheted: Voltam virága törzsnek, lettem törzse vi­rágnak, s virágaimmal bár még hivalkodom, gyökereim­mel már földbe kapaszko­dom. — Akarod mondani: törzs vagyok?­ ­. strófa: Színeim (Hív a kertbe, nézzem meg meg gyümölcsösét. Egy-egy fakorona már bontja rügyeit, kitárja a napnak virágait. A gyümölcskertész büszke minderre, ez az életműve. Végignéz a kertben és beszél:) — Hát igen, virágok száz színárnyalatban, száz válto­zatban. Dehát voltunk mi is virágok. Gyakran kérdezem magamtól: Kifakultak volna színeim? .. . Nézd ezt a tör­zset, bár szürke kéreg bo­rítja — tudom, mert isme­rem termését —,­­belül cso­dálatos színeket rejt, sajátos egyénisége, zamata van, no­ha szemmel nem látható. Csak a termésben ízlelheted. Színe, illata, íze az almában él! — Különös, mintha arról beszélnél: mi felnőttek ta­nuljunk a törzstől, hogyan őrizzük meg „virágszínein­ket”, belső fiatalságunkat a munkában, a mindennapi életben. 2. strófa: Erőim­ ­ Kezével meg-megsimít néhány fatörzset, aztán meg­állapodunk egy terebélyes almafa alatt.) — Nézd ezt az erőt, va­lósággal a vállán tartja a ko­ronát. De önmagában ez még kevés. Azáltal válik igazi fenntartó, teremtő erővé, hogy szüntelenül áramoltat­ja kérge alatt az éltető ned­veket !... Tudod, vannak csalóka látszatok: az avatat­lan szem néha olyan törzset tüntet ki csodálatával, mely csak­ mímeli a termőképessé­get. Virágai ugyan bőségesek, akár a szóvirágok mögé bú­­vó embernek, de a termés ... sehol. A kertésznek ismernie kell minden törzset. S ami művészet a szakmában: lát­nia kell a hallgatag törzsek erényét! A csendes munkál­kodást ! — Meggondolkodtató, amit az „áramoltatásról” mondtál: átvinni a törzs termőerőit a rügyekbe, a fiatal hajtások­ba, táplálni és termésre ser­kenteni ... Ez olyan szép tu­lajdonság, hogy akár egy gazdaság, vagy üzem, akár egy falu törzs­emberei meg­irigyelhetnék. 3. strófa: Megújulásaim (Elvezet a kert szögletébe, s egy göcsörtös, megrongáló­dott fát mutat.) — Gondold el mit tud ez az almafa?... Három évvel ezelőtt magam is azt hittem, fogytán az ereje. Keveset termett, s főleg ízetlent. Az­tán tavaly mintha megtálto­sodott volna: szép s valam különös zamatú almát kínált Hogy mitől? ... (Elnevet magát.) Hacsak a szomszéd sorban levő fiatal termőfát nem igézték meg! Igaz, szak­értelemmel megnyesegettem jó tápanyaggal erősítettem Az igazi törzs, míg életké­pes, nem hagyja magát ki­fakulni belső színeiben, meg savanyodni gyümölcs­ ízeiben Tanúi akár a fiatal fáktól is, de nem hagyja magát kiöre­gedni. Apám gyakran mon­dogatta: Ha fel akarsz fris­sülni, füröszd meg arcodat az élet reggeli harmatában. Ez a mejfeú­ iqlás titka. — Úgy beszélsz a fákról, mintha emberről szólnál. Mert valljuk be: a megúju­lás képessége a törzzsé dere­­kasodott embernél is nagy erény! 4. strófa: Gyökereim (A kertész lehajol, a földet igazítja, tapossa egy félrebil­lent fa gyökeréhez.) — A minap vihar volt, na­gyon megnyomta ezt a fát. Szerencsére dús és mély gyö­kérzete van. Tudod, elenged­hetetlen a termőképességhez, hogy minden fa megfelelő talajba kerüljön. Akkor cse­peredik igazán termőfává. Rossz földben, tőle idegen talajban csak szenved a cse­mete, s ha képes alkalmaz­kodni, félő, hogy valahol tö­rést szenved a fa­­ „egyéni­sége”. Hamis termést hoz .,, A jószemű kertész idejében észreveszi, ha a talajadottság nem felel meg a gyümölcsfa adottságainak. És idejében áthelyezi máshová. Nem hagyja meggyökerezni. A törzs gyökérzetének szívós­sága ugyanis önmagában nem erény. A törzs erénye mindenekfölött abban a ké­pességben áll: a gyökereivel felszívott termékenyítő talaj­nedveket mennyiben képes úgy átlényegíteni, hogy ízes, egészséges gyümölcsben tes­tesüljön meg! — Úgy értsem, hogy a törzsgárda-hűség akkor él­tető, ha termékeny hűség?! És fordítva: a meddő hűség kész istencsapás?... De mondd, végül is miről be­széltél? A avagy magadról, fatörzsekről, ki immár törzs — egészen pontosan fo­galmazva: törzsgárdatag — lettél a kertészetben. (A kertész kajánul nevet: Fejtsem meg magam. Az is a törzsnek titka és erénye, mennyiben értik a föld, avagy a szó­ üzenetét!). Balogh Ödön — Rendelek kétszáz üveg jégbehűtött pezs­gőt, 3—400 db szend­vicset a Egyenek, kollégáknak, igyanak az örömre. < Elvégre az ötös találat nem min­dennapi esemény. Hí­vok egy taxit és ha­zavitetem magam. Éle­tem végéig egy szal­maszálat sem teszek keresztbe! A kétmil­liónak százezer az évi kamara, bolond lennék havi kettőezerért napi tíz órára lekötni ma­gam. Ejha, micsoda élelem lesz! Délig al­szom, aztán felöltözöm és ... és elmegyek ebé­delni. Délután mozi, kozmetikus, fodrász, este színház ... nap mint nap. Az italt nem szeretem, rendszeresen nem fogok inni ezután sem. Az ételeket, édes­ségeket imádom, de tíz dekától egy kilót hízok, a szigorú kop­laló diétához pedig minek­ az ötös találat?! Majd ruhára költök többet. Persze sosem szerettem öltözködni, kiríni a többi közül, de majd megszököm. Az új ruha mindig fe­szélyezett, a bámuló szemek idegesítenek és különben is, ebben korban már nem azt a mondják: jaj, de csi­nos ez a nő, hanem esetleg azt, hogy: jaj­, de jólöltözött ez a nő! Ezt pedig csak irigy­kedve lehet mondani, amihez a tinédzserek még hozzágondolják: nem kár erre a vén csorosznyára ez a sok jó cucc? Őt már nem dobja fel tízszer en­­­nyi sem, én meg­­ mi­lyen menő lehetnék benne?!! Tehát ruház­­kodni sem fogok! De akkor mit vegyek a kétmillión? Eloszto­gassam? Hogyisne' adjam oda boldog bol­dogtalannak, amit én nagy keserítsen nyel­­em?! Egy üdülőt be­nne venni! Van ma­­egy darab killterille* -ná- fil’-in - ’ v­ifi1 ra parcellázzák.­­Jelen­leg eladási tilalom alatt áll, tehát sem he­lyette, sem mellette nem vehetünk mási­kat. Vásároljunk autót? Van már! Eset­leg nyugati kicserélhetnénk márkára, de minek? Ez is megy amennyit kell, azzal sem mennénk többel: otthonülő család va­gyunk. Vehetnénk la­kást! Egy családi há­zunk lehetne. De mi­inek mondjunk le az összkomfortról egy fél­komfortos­­ sajátért?! Hogyisne! Mire költ­hetnénk hát? Utazga­­tásra! Sosem szerettem a té­nfergést és külön ■ beats, • egyedül hova mennék? A férjem — a nyeremény örömére — nem 'lénket ki a n­­' v­'hol, és ha ’* * ‘enné is, a gyerekeket helyhez köti az iskola Márpedig nélkülük egy tapodtat sem. Megvan! Nekik teszem szebbé az életüket a tengersok pénzből! De vajon jót teszek-e ez­zel? Mértékletességre, szolidságra neveltem mindhármat és akkor éppen én őket­­ ekkora állítsam jellem­próba elé? Ki az a bolond, akinek telik szórakozásra, nőkre, kocsira és helyette in­kább tanul, pláne ha csak húsz éves? Leg­jobb lesz ha én sem lépek ki az állásomból. Úgysem tudnék délig aludni, hiszen a gye­rekek hatkor­­­ hétkor kelnek és regelit kell adnom mielőtt elmen­nek. Uténa meg mi­tek feküdjön vissza az ember?! Aludni már nem tudnék. Olvasó­sr sál töltsei­i a délelőt­töt? Azt is meg lehet unni két-három hét alatt. A taxi tehát nem kell. Maradok! Leg­jobb ha a takarékba teszem. Ez a helyes! Takarékba tenni az egész pénzt. Pezsgőből sem kell kétszáz üveg! Kérkedésnek tűnne és csak irigységet szülne kollégáimban, márpe­dig én a­zt akarom, hogy­­ velem örüljenek. A szendvicsek meg­­ teljesen feleslegesek, hiszen mire a pezsgőt hozzák túl leszünk az üzemi ebéden, arra pe­dig meg lehet inni azt a ... a húsz üveg pezs­gőt. Mindenkinek jut egy pohárral. Bár . I. teljesen felesleges a vállalat dolgozóját valamennyi megvendé­gelnem. Elég volna csak az osztálybeli kollégákat megkínál­nom. Öt üveg pezsgő­től be is rúghatnának. Ez az­ öt üveg pezsgőt az osztálynak és kész! De... nem túl fenn­héjázó ital a pezsgő?! Azt hiszem hivalko­dásnak tartanák. Le­gyen inkább bor. Va­­lami csemege, jó édes. Nem ... nem jó! Ebéd után jobban esik a sa­vanyú, mondjuk a . . . kocsisbor. Az anyját!!! Egészen belefáradtam! Ki gondolná, hogy ennyi törődéssel jár egy ötös találat?! — A pontos idő 10 óra 59 perc. Vegyenek elő papírt és ceruzát, ismertetjük a heti lot­tószámokat. A ceruza már régen a kezemben van. írom a számokat. Egyet sem találtam el Micsoda megkönnyebbülés! Tele lennék megoldhatatlan problémákkal. .. Mint húsz év óta minden héten — most is meg­úsztam. ’ — Apropó! Hónap vége van! El ne felejtsem kitölteni a jövő havi szelvénye­ket! Iván Rozália Otas taláM í'niH'WIWí"*-»“«- vtíwwr1 3. oldal Kiváló dolgozók ma Viczkó Györgyné főkönyvelő-helyettes Buzási János a sertéstelep vezető­­helyettese Fekete Ferenc közgazdasági elnökhelyettes. Mindhárman a d­unaúj­­városi Vörös Csillag Ter­melőszövetkezetben dolgoz­nak.

Next