Dunaújvárosi Hírlap, 1982. április (27. évfolyam, 27-35. szám)

1982-04-27 / 34. szám

1982. április 27., kedd Kell-e „ Karácsony előtt fura kérdéssel lepett meg egyik ismerősöm. Mit szólnék hozzá, ha most az egyszer fölrúgná az íratlan tör­vényt és nem állna be — ajándékvásárlás címén — az „üzletfosztogatók” kö­zé? Mi történne, ha a szokásos, sőt már-már kö­telező ajándékcsomagok helyett egy szál virággal próbálna örömet szerezni a rokonoknak és barátok­nak? Vajon hitelt adná­nak-e a kézfogásnak, el­­hinné’k-e, hogy minden­féle vásárlás nélkül is szereti őket? Sikerült lebeszélnem is­merősömet a tervről. Nem csinált botrányt a szere­tet ünnepén. Mert bizto­san botrány kerekedett volna, pedig az üres kéz korántsem jelent egyszer­smind üres szívet is. Sok­szor eszembe jut ismerő­söm karácsony előtti in­dulata. Valahányszor azt látom, hogy „nyugtát” ké­rünk az érzelmekről. Dehogyis vagyok ellen­sége az ajándékozásnak, az üdvözlőlapoknak, névnapi, születésnapi fi­­­gyelmességeknek, s egyál­talán bármely formaság­nak, ami az érzelmek ki­fejezését szolgálja. Csak éppenséggel kétlem a for­ma mindenható voltát, s nem becsülöm sokra a tartalom híján lévő for­malitásokat. A barátság nem attól, barátság, hogy két ember időben feladja egymásnak a névnapi, születésnapi dísztávirato­kat A rokoni szálakat sem fűzi szorosabbra a karácsonyi és húsvéti ké­­peslapözön. Azoknak az ajándékoknak is csupán nyugta”? kereskedelmi értékük van, melyeket „Muszáj vala­mit venni...” avagy „Ne mondják, hogy ....” felki­áltással fizetnek ki a bolt­ban. Úgy tűnik, akadnak, akik számára az érzelmek kinyilvánítása hovatovább fontosabbá válik, mint az érzelmek megnyilvánulá­sa. Holott a „nyugta” ön­magában keveset ér. Ha­zudhat, becsaphat, ámít­hat, félrevezethet. Takar­hat színlelt érdekszövetséget, barátságot, egykor tartalmas, de már kiüre­sedett kapcsolatokat. S lehet fölösleges sallangja az igazi barátságoknak. Ha túl nagy jelentőséget tulajdonítanak neki, ha kötelezőként tartják szá­mon. Azt hiszem, az őszinte barátság ismérvei egészen mások. Hozzám bármikor jö­hetsz. Ha örülsz,­ igyek­szem megsokszorozni az örömed. Ne titkold előt­tem, ha valami iránt. Nem rovom fel, ha gyűrött a ruhád, nem vetlek meg, ha gyűrött a lelked. Ná­lam félredobhatod az ál­arcot. Nem kell játszanod az erőset, ha gyenge vagy. Kérj és én adok. Ne kö­szönd meg. „Nagy csönd a csönd, néked is szólok, ha fáradt vagy, egyetlen székemre leültetlek, me­legben levethetsz nyak­kendőt, gallért, ha éhes vagy, tiszta papírt kapsz tányérul, ... Ha megsze­retlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám, de gon­dold jól meg, bántana, ha azután sokáig elkerülnél.” — kovács — Értékelik a földeket Eltűnik az aranykorona A járási és­ városi földhi­vatal május első napjaiban elkezdi a város és a város környéki földek értékelését. Ez azt jelenti, hogy a koráb­ban aranykoronában minősí­tett földeket megvizsgálják, s új mértékegységgel osztá­lyozzák. Úgy száz évvel ez­előtt terjedt el, s azóta álta­lánossá is vált, hogy arany­koronában minősítik a földe­ket, s az elnevezés arra utal, hogy mennyi tiszta jö­vedelmet sikerül megtermelni rajta. A különbségeket, az el­térések arányait tükrözte ez a minősítés, ám az eltelt évek alatt irreálissá vált, s a komplex földgaz­dálkodási rendszer kialakítása is sür­gette egy korszerűbb, objek­tívabb mértékegység megal­kotását. A szempontokat ki­dolgozták, s már elkezdődött az egész országra kiterjedő, 1985-ig eltartó újraértékelési munka. Dunaújvárosban má­jus 3-án, Nagyvenyimen má­jus 10-én, Kisapostagon má­jus 17-én kezdik el a minő­sítő vizsgálatokat. Ezt úgy végzik, hogy a földek meg­felelő szelvényeiben —­ köz­ségenként mintegy 20—25 — mintát vesznek (ehhez két méter hosszú, két méter mély és hetven centi széles árkot ásnak), s kémiai, fizikai, bio­lógiai tulajdonságaik alapján elemzik a földet. Ezek alap­ján földminősítő mezőgazdá­szok állapítják meg a talaj­­értékszámot, majd a dombor­zati, éghajlati, hidrológiai kö­rülményeket pontozzák. A vizsgálatokat a gazdaságok külterületi földjein, a külte­rületi zártkertekben és a két hektárnál nagyobb belterü­leti­ gazdaságok használatá­ban lévő földeken végzik el. A mintavétel és a vizsgálat egy-egy területen három- négy napig tart. A most kez­dődő értékelés Dunaújváros­ban, Nagyvenyimen és Kis­apostagon mintegy ötezer ingatlantulajdonost érint. 3 Vita a fiatal műszaki értelmiségről A jelen is a fiataloké Ritkán érezzük szükségét kijelenteni, hogy: a jelen is a fiataloké. Inkább a jövendőt ajánlgatjuk nekik, ahogy an­nak idején mi is ezt kaptuk félig aján­dékba, félig örökségként, avagy egye­nesen megvívandó harcnak — a jövőt. Ez év márciusában, a KISZ megalaku­lásának 25. évfordulóján rendezett ün­nepségek egyik tekintélyes szónoka azonban szükségét érezte kijelenteni, hogy nincs mire várni — a jelen is a fiataloké. Gondolom, ez annyit jelent, hogy sem a fiataloknak, sem az ország­nak (a népgazdaságnak­ nincs fölösle­gesen eltölthető ideje, nincs semmiféle ok arra, hogy tudással, tehetséggel és realitásérzékkel megalapozott ifjúi am­bíciókat, törekvéseket a jövő felé mu­togatva hallgassunk, vagy utasítsunk el. Semmi nem indokolja és igazolja, hogy valakit, vagy valakiket kizárólag ifjúságukra, tehát életkorukra való hi­vatkozással lehetsünk és helybenjárásra utasítsunk. Máskülönben, igen nehéz meghatá­rozni, hogy ki „a” fiatal. A fiatalság bizonyos szempontból nem csak életkor kérdése. Ez a bizonyos szempont sokféle lehet. Ezúttal én a társadalmi-történel­mi szempontokra gondolok. Nagy tár­sadalmi változások, döntő harcok, meg­újulást követelő csaták idején és szük­ségében hamar megérnek egyes gene­rációk, vagy hamar érettnek nyilvánít­tatnak. A fényes szelek nemzedéke igen korán kapott és teljesített, ma már hi­hetetlennek tűnő, nagy megbízatásokat. Dunaújvárosban erre nagyon könnyű példákat mondani. Azelőtt is, azóta is előfordult egyszer­­másszor, hogy megvívandó harc helyett, egy-egy generáció az utána jövőnek kegyesen ajándékozni akarta a jövőt. Mindahányszor bebizonyosodott, hogy ez képtelenség, hogy reménytelen és értelmetlen, hogy pazarlás, mi több, nem is következmény nélkül való do­log kihasználatlanul hagyni a jövőt ál­talában is és konkrétan is építő ifjúi szándékot, hajlandóságot, tehetséget, ambíciót. E cikkben és a cikket remélhetőleg követő vitában a konkrétumoknál aka­runk maradni. A mai ifjúság társadalmi helyét és gazdasági szerepét hazánkban jól át­gondolt, megvalósításra ajánlott és megvalósítható, megvalósuló határoza­tok, irányelvek jelölik meg. Éppen ezek az elvek, a párt ifjúságpolitikája, a KISZ X. kongresszusának állásfoglalá­sai, mindösszesen pedig a közvetlen társadalmi érdek teszi napi problémává, megoldandó feladattá az ifjúság egyes rétegeinek sajátos gondjait. Mi ezúttal a fiatal műszaki értelmiséget érintő problémákról, e problémák társadalmi és gazdasági visszahatásairól akarunk véleményt cserélni az érintettekkel és mindazokkal, akiket írásra ösztönöznek az alábbiak. E vitaindító — helyenként talán — kemény megfogalmazásai és megállapításai mögött nem meggondo­latlanság, hanem vitát ébresztő szándék húzódik. Ki megy műszakinak? A műszaki diploma kétségkívül ve­szített korábbi presztizséből. A patinás BME-re, a Budapesti Műszaki Egyetem­re tavaly állítólag már tizenhárom ponttal is fölvettek. A Miskolci Mű­szaki Egyetemen pedig be sem tudták tölteni a keretet. A műszaki főiskolák szinte mindenütt beiskolázási nehézsé­gekkel küzdenek, és ez alól nem kivétel a dunaújvárosi sem. Egyes helyeken titkon leszállítják a felvételi vizsga színvonalát, csakhogy kilegyen a lét­szám. A pót-pótfelvételiken beiskolázott elsőévesek között meglepően sok a nem műszaki érdeklődésű fiatal, akik be­vallottan csak valamilyen diplomát akarnak szerezni, s ha ne adj isten egyszer mégis műszaki pályára szorul­nak, bizony velük csak a létszám lesz több. Ma már egyre többen és több­ször beszélnek arról, hogy hasznosabb és jobb iskola volt a középfokú techni­kum, ahol az ipar igényeinek inkább megfelelő szakembereket képeztek. A műszaki pályák iránt megnyilvá­nuló érdektelenségnek persze előzmé­nyei vannak, mint ahogy következmé­nyei sem elhanyagolhatók. Sok a mérnök Van egy tartósnak és általánosnak mondható szemlélet, amely szerint: sok a mérnök. E véleményt az a valós és már sokszor feltárt helyzet igazolja, pontosabban „igazolja”, hogy egyes vál­lalatoknál a mérnökök nem végzettsé­güknek megfelelő munkát végeznek. Lapunkban is közöltünk már olyan ri­portot, amelyben fiatal mérnökök mondták el magukról, hogy munkaide­jük 50—80 százalékában nem mérnöki feladatokkal foglalkoznak, ha egyálta­lán van mit tenniök. Hazánkban tízezer foglalkoztatottra százharminc mérnök jut, s ezzel az Egyesült Államok (204) és az NSZK (139) mögött harmadikak vagyunk. Nálunk tehát túl sok mérnöki munka van egy egységnyi termékben, amely termék minősége sajnos sokszor nem tükrözi ezt a bőséget. Alkalmasint azért, mert a mérnök mást csinál, adminisztrál, ügyintéz, vonalaz, még akkor is, ha képes volna tartalmasabb, értékalkotó munkára. Nem a mérnök sok Az előbbiekkel ellentétes vélemény szerint mérnökből sose elég. Arról van csupán szó, hogy a fiatal műszaki dip­lomások kényszerből vagy kényelmes­ségből nem azzal foglalkoznak, amire hivatottak, amire jogosítványuk van: félreállítják, félretolják, lebeszélik, el­altatják őket, s helyettük egy másik nemzedék kevésbé tehetséges tagjai töl­tik be a termelés, a tervezés, a fej­lesztés, az irányítás kulcspozícióit. Kö­vetkezésképpen a fiataloknak sok he­lyen a semmittevés jut és vele az alul­­foglalkoztatottak rossz közérzete (jöve­delme). E vélemények szerint nem a mérnökképzés visszafogásával kell meg­tenni az első lépést, hanem a szakem­berek indokolt helycseréjét kell szor­galmazni. Ezt igazolja az ipari minisz­ter néhány utóbbi megnyilatkozása is, amelyekben felsorolja, hogy az iparban felgyorsultak a személyi változások, hogy az ötödik ötéves tervben a mi­nisztériumok hatáskörébe tartozó veze­tők 50 százaléka cserélődött ki. Nem szabad megvárni amíg szinte egyszerre kiöregszik egy-egy vállalat teljes ve­zérkara, időben kell megtenni a káder­fejlesztési lépéseket, elsősorban a fiatal káderek vezető állásba történő bátrabb kinevezésével. Mégsincs jól, hogy kivé­telnek számít, ha valaki 35 éves korá­ban „már” vezető lesz. Az értelmes megtisztelő, erőt próbáló feladat azon­ban nem egyértelmű és azonos a veze­tői kinevezéssel. A beosztott mérnök szakavatott munkájára is nagyobb szükség van (lenne) a nemzeti teljesít­mény, a versenyképesség növéséhez, az értékalkotó munka és az innovációs folyamat kiteljesedéséhez. Tyúk, vagy tojás? Nehéz lenne eldönteni: az alacsony mérnöki jövedelmeit késztetnek-e a mérnöki teljesítmények visszafogására, avagy az eleve alacsony mérnöki telje­sítményeket honorálja mérsékelten a társadalom. Tény, hogy a kettő ös­­­szefügg. Az összefüggés következmé­nye, hogy egy műszaki diplomás csak 53 éves korában éri el egy közepes kvalitású szakmunkás úgynevezett élet­keresetét. A felszabadulás előtt a mun­kások—mérnökök átlagkeresetének ará­nya 1:3 volt. Az NSZK-ban, Francia­­országban ma is ez az arány. Nálunk fokozatosan leolvadt, s jelenleg a mér­nökök átlagjövedelme csak 30—40 szá­zalékkal magasabb a munkások átlag­­jövedelménél. Egy beosztott mérnök pe­dig csak 11,6 százalékkal keres többet, mint egy esztergályos. Az egyébként is mérsékelten fizetett fiatal műszakia­kat a vállalatok kizárják néhány ked­vezményből is (pl. lakásvásárlásnál), ami tovább nehezíti helyzetüket. Ezért (vagy nem) — elsősorban ambiciózus, tehetségükben, erejükben bízó — fiatal mérnökök sokszor elhagyják a pályát, vagy a pálya perifériáján vállalnak jobban fizetett munkát, hiszen a társa­dalom értékítéletét vélik érezni fizetési borítékjukban. Amely boríték bizony azt a tévedést közvetíti, hogy egy ku­tatómérnök vagy egy programozómér­nök a társadalomnak kevesebbet ér, mint egy kolbászsütő, egy maszek zöld­séges, vagy egy benzinkutas. Jelen után a jövő A megoldást, pontosabban a megol­dásokat keresve az ipari miniszter első­sorban a kényszerítő szükséget említi: az ipar állandó megújulásának, a mű­szaki-technikai haladásnak, a verseny­­képesség növelésének legfontosabb té­nyezője az ember. S alighanem hozzá­tehetjük, hogy ezen belül a műszaki értelmiség, amely mindennapi munká­jával dönt, ma már nemcsak a ho­gyan, hanem a mű­ kérdéseiről is. A valódi tehetség (de nem a csak deklarált!) támogatása, felkarolása, ki­bontakoztatásának lehetősége nem va­lami vezetői kegy, nem az idősebb ge­neráció ajándéka, hanem szorosan és szigorúan vett nemzeti létkérdés. És eb­be beletartozik nemcsak a körültekin­tőbb személyzeti munka, a vállalati demokratizmus, hanem az új iránti fo­gékonyság, az ötlet, az ambíció, a vál­lalkozás intézményesített erkölcsi és anyagi elismerése is. Egy általános bér­rendezés alighanem zsákutcába vezetne, hiszen egyenlősdit jelentene éppen ott és ahol differenciálásra van szükség. De arra nagyon! A­ kiugró teljesítmé­nyek elismerésének, honorálásának módját kell megtalálni, mert a jó példa is ragadós. Mégpedig ma kell megta­lálni, mert a jövő ebben az értelemben túl messze van, s a jövő csak akkor lehet az ifjúságé, ha már a jelenből is nagyobb részt kaphat. Miskolczi Miklós Sportcsarnok Százhalom­battán A Dunai Vasmű könnyűszerkezeteiből egyedi 2300 négyzetméter alapterületű városi sportcsarnokot épí­tenek Százhalombattán 26-os Állami Építőipari Vál­a­lalat szakemberei (Tímár Mátyás felvétele) Kétszázezer forintos pályázat Korszerűbb A Dunai Vasmű 1,7 millió tonnára tervezi bővíteni a meleghengermű kapacitását. A vállalat pályázatot hirdet a vízrendszer korszerűsítésé­re. Olyan megoldásra vár­nak, amely nem teszi szük­ségessé a hengersor jelenlegi vízrendszerének alapvető át­alakítását, s költsége nem haladja meg a 30 millió fo­rintot. (A részletes követel­ményekről a vasmű iparjog­­védelmi és újítási osztályán adnak felvilágosítást, s a pá­ vízrendszer lyáratokat is oda kell be­nyújtani 1982. december 31- ig.) A benyújtott munkáknak a műszaki előterv színvona­lát kell elérniük. Pályázni lehet egy vagy több részfel­adat megoldásával is. A megvalósításra feladott ja­vaslatok első díja 90 ezer, második díja 70 ezer, har­madik díja 40 ezer forint. Eredményt 1983. március 31- én hirdetnek.

Next