Dunaújvárosi Hírlap, 1982. április (27. évfolyam, 27-35. szám)
1982-04-27 / 34. szám
1982. április 27., kedd Kell-e „ Karácsony előtt fura kérdéssel lepett meg egyik ismerősöm. Mit szólnék hozzá, ha most az egyszer fölrúgná az íratlan törvényt és nem állna be — ajándékvásárlás címén — az „üzletfosztogatók” közé? Mi történne, ha a szokásos, sőt már-már kötelező ajándékcsomagok helyett egy szál virággal próbálna örömet szerezni a rokonoknak és barátoknak? Vajon hitelt adnának-e a kézfogásnak, elhinné’k-e, hogy mindenféle vásárlás nélkül is szereti őket? Sikerült lebeszélnem ismerősömet a tervről. Nem csinált botrányt a szeretet ünnepén. Mert biztosan botrány kerekedett volna, pedig az üres kéz korántsem jelent egyszersmind üres szívet is. Sokszor eszembe jut ismerősöm karácsony előtti indulata. Valahányszor azt látom, hogy „nyugtát” kérünk az érzelmekről. Dehogyis vagyok ellensége az ajándékozásnak, az üdvözlőlapoknak, névnapi, születésnapi figyelmességeknek, s egyáltalán bármely formaságnak, ami az érzelmek kifejezését szolgálja. Csak éppenséggel kétlem a forma mindenható voltát, s nem becsülöm sokra a tartalom híján lévő formalitásokat. A barátság nem attól, barátság, hogy két ember időben feladja egymásnak a névnapi, születésnapi dísztáviratokat A rokoni szálakat sem fűzi szorosabbra a karácsonyi és húsvéti képeslapözön. Azoknak az ajándékoknak is csupán nyugta”? kereskedelmi értékük van, melyeket „Muszáj valamit venni...” avagy „Ne mondják, hogy ....” felkiáltással fizetnek ki a boltban. Úgy tűnik, akadnak, akik számára az érzelmek kinyilvánítása hovatovább fontosabbá válik, mint az érzelmek megnyilvánulása. Holott a „nyugta” önmagában keveset ér. Hazudhat, becsaphat, ámíthat, félrevezethet. Takarhat színlelt érdekszövetséget, barátságot, egykor tartalmas, de már kiüresedett kapcsolatokat. S lehet fölösleges sallangja az igazi barátságoknak. Ha túl nagy jelentőséget tulajdonítanak neki, ha kötelezőként tartják számon. Azt hiszem, az őszinte barátság ismérvei egészen mások. Hozzám bármikor jöhetsz. Ha örülsz, igyekszem megsokszorozni az örömed. Ne titkold előttem, ha valami iránt. Nem rovom fel, ha gyűrött a ruhád, nem vetlek meg, ha gyűrött a lelked. Nálam félredobhatod az álarcot. Nem kell játszanod az erőset, ha gyenge vagy. Kérj és én adok. Ne köszönd meg. „Nagy csönd a csönd, néked is szólok, ha fáradt vagy, egyetlen székemre leültetlek, melegben levethetsz nyakkendőt, gallért, ha éhes vagy, tiszta papírt kapsz tányérul, ... Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám, de gondold jól meg, bántana, ha azután sokáig elkerülnél.” — kovács — Értékelik a földeket Eltűnik az aranykorona A járási és városi földhivatal május első napjaiban elkezdi a város és a város környéki földek értékelését. Ez azt jelenti, hogy a korábban aranykoronában minősített földeket megvizsgálják, s új mértékegységgel osztályozzák. Úgy száz évvel ezelőtt terjedt el, s azóta általánossá is vált, hogy aranykoronában minősítik a földeket, s az elnevezés arra utal, hogy mennyi tiszta jövedelmet sikerül megtermelni rajta. A különbségeket, az eltérések arányait tükrözte ez a minősítés, ám az eltelt évek alatt irreálissá vált, s a komplex földgazdálkodási rendszer kialakítása is sürgette egy korszerűbb, objektívabb mértékegység megalkotását. A szempontokat kidolgozták, s már elkezdődött az egész országra kiterjedő, 1985-ig eltartó újraértékelési munka. Dunaújvárosban május 3-án, Nagyvenyimen május 10-én, Kisapostagon május 17-én kezdik el a minősítő vizsgálatokat. Ezt úgy végzik, hogy a földek megfelelő szelvényeiben — községenként mintegy 20—25 — mintát vesznek (ehhez két méter hosszú, két méter mély és hetven centi széles árkot ásnak), s kémiai, fizikai, biológiai tulajdonságaik alapján elemzik a földet. Ezek alapján földminősítő mezőgazdászok állapítják meg a talajértékszámot, majd a domborzati, éghajlati, hidrológiai körülményeket pontozzák. A vizsgálatokat a gazdaságok külterületi földjein, a külterületi zártkertekben és a két hektárnál nagyobb belterületi gazdaságok használatában lévő földeken végzik el. A mintavétel és a vizsgálat egy-egy területen három- négy napig tart. A most kezdődő értékelés Dunaújvárosban, Nagyvenyimen és Kisapostagon mintegy ötezer ingatlantulajdonost érint. 3 Vita a fiatal műszaki értelmiségről A jelen is a fiataloké Ritkán érezzük szükségét kijelenteni, hogy: a jelen is a fiataloké. Inkább a jövendőt ajánlgatjuk nekik, ahogy annak idején mi is ezt kaptuk félig ajándékba, félig örökségként, avagy egyenesen megvívandó harcnak — a jövőt. Ez év márciusában, a KISZ megalakulásának 25. évfordulóján rendezett ünnepségek egyik tekintélyes szónoka azonban szükségét érezte kijelenteni, hogy nincs mire várni — a jelen is a fiataloké. Gondolom, ez annyit jelent, hogy sem a fiataloknak, sem az országnak (a népgazdaságnak nincs fölöslegesen eltölthető ideje, nincs semmiféle ok arra, hogy tudással, tehetséggel és realitásérzékkel megalapozott ifjúi ambíciókat, törekvéseket a jövő felé mutogatva hallgassunk, vagy utasítsunk el. Semmi nem indokolja és igazolja, hogy valakit, vagy valakiket kizárólag ifjúságukra, tehát életkorukra való hivatkozással lehetsünk és helybenjárásra utasítsunk. Máskülönben, igen nehéz meghatározni, hogy ki „a” fiatal. A fiatalság bizonyos szempontból nem csak életkor kérdése. Ez a bizonyos szempont sokféle lehet. Ezúttal én a társadalmi-történelmi szempontokra gondolok. Nagy társadalmi változások, döntő harcok, megújulást követelő csaták idején és szükségében hamar megérnek egyes generációk, vagy hamar érettnek nyilváníttatnak. A fényes szelek nemzedéke igen korán kapott és teljesített, ma már hihetetlennek tűnő, nagy megbízatásokat. Dunaújvárosban erre nagyon könnyű példákat mondani. Azelőtt is, azóta is előfordult egyszermásszor, hogy megvívandó harc helyett, egy-egy generáció az utána jövőnek kegyesen ajándékozni akarta a jövőt. Mindahányszor bebizonyosodott, hogy ez képtelenség, hogy reménytelen és értelmetlen, hogy pazarlás, mi több, nem is következmény nélkül való dolog kihasználatlanul hagyni a jövőt általában is és konkrétan is építő ifjúi szándékot, hajlandóságot, tehetséget, ambíciót. E cikkben és a cikket remélhetőleg követő vitában a konkrétumoknál akarunk maradni. A mai ifjúság társadalmi helyét és gazdasági szerepét hazánkban jól átgondolt, megvalósításra ajánlott és megvalósítható, megvalósuló határozatok, irányelvek jelölik meg. Éppen ezek az elvek, a párt ifjúságpolitikája, a KISZ X. kongresszusának állásfoglalásai, mindösszesen pedig a közvetlen társadalmi érdek teszi napi problémává, megoldandó feladattá az ifjúság egyes rétegeinek sajátos gondjait. Mi ezúttal a fiatal műszaki értelmiséget érintő problémákról, e problémák társadalmi és gazdasági visszahatásairól akarunk véleményt cserélni az érintettekkel és mindazokkal, akiket írásra ösztönöznek az alábbiak. E vitaindító — helyenként talán — kemény megfogalmazásai és megállapításai mögött nem meggondolatlanság, hanem vitát ébresztő szándék húzódik. Ki megy műszakinak? A műszaki diploma kétségkívül veszített korábbi presztizséből. A patinás BME-re, a Budapesti Műszaki Egyetemre tavaly állítólag már tizenhárom ponttal is fölvettek. A Miskolci Műszaki Egyetemen pedig be sem tudták tölteni a keretet. A műszaki főiskolák szinte mindenütt beiskolázási nehézségekkel küzdenek, és ez alól nem kivétel a dunaújvárosi sem. Egyes helyeken titkon leszállítják a felvételi vizsga színvonalát, csakhogy kilegyen a létszám. A pót-pótfelvételiken beiskolázott elsőévesek között meglepően sok a nem műszaki érdeklődésű fiatal, akik bevallottan csak valamilyen diplomát akarnak szerezni, s ha ne adj isten egyszer mégis műszaki pályára szorulnak, bizony velük csak a létszám lesz több. Ma már egyre többen és többször beszélnek arról, hogy hasznosabb és jobb iskola volt a középfokú technikum, ahol az ipar igényeinek inkább megfelelő szakembereket képeztek. A műszaki pályák iránt megnyilvánuló érdektelenségnek persze előzményei vannak, mint ahogy következményei sem elhanyagolhatók. Sok a mérnök Van egy tartósnak és általánosnak mondható szemlélet, amely szerint: sok a mérnök. E véleményt az a valós és már sokszor feltárt helyzet igazolja, pontosabban „igazolja”, hogy egyes vállalatoknál a mérnökök nem végzettségüknek megfelelő munkát végeznek. Lapunkban is közöltünk már olyan riportot, amelyben fiatal mérnökök mondták el magukról, hogy munkaidejük 50—80 százalékában nem mérnöki feladatokkal foglalkoznak, ha egyáltalán van mit tenniök. Hazánkban tízezer foglalkoztatottra százharminc mérnök jut, s ezzel az Egyesült Államok (204) és az NSZK (139) mögött harmadikak vagyunk. Nálunk tehát túl sok mérnöki munka van egy egységnyi termékben, amely termék minősége sajnos sokszor nem tükrözi ezt a bőséget. Alkalmasint azért, mert a mérnök mást csinál, adminisztrál, ügyintéz, vonalaz, még akkor is, ha képes volna tartalmasabb, értékalkotó munkára. Nem a mérnök sok Az előbbiekkel ellentétes vélemény szerint mérnökből sose elég. Arról van csupán szó, hogy a fiatal műszaki diplomások kényszerből vagy kényelmességből nem azzal foglalkoznak, amire hivatottak, amire jogosítványuk van: félreállítják, félretolják, lebeszélik, elaltatják őket, s helyettük egy másik nemzedék kevésbé tehetséges tagjai töltik be a termelés, a tervezés, a fejlesztés, az irányítás kulcspozícióit. Következésképpen a fiataloknak sok helyen a semmittevés jut és vele az alulfoglalkoztatottak rossz közérzete (jövedelme). E vélemények szerint nem a mérnökképzés visszafogásával kell megtenni az első lépést, hanem a szakemberek indokolt helycseréjét kell szorgalmazni. Ezt igazolja az ipari miniszter néhány utóbbi megnyilatkozása is, amelyekben felsorolja, hogy az iparban felgyorsultak a személyi változások, hogy az ötödik ötéves tervben a minisztériumok hatáskörébe tartozó vezetők 50 százaléka cserélődött ki. Nem szabad megvárni amíg szinte egyszerre kiöregszik egy-egy vállalat teljes vezérkara, időben kell megtenni a káderfejlesztési lépéseket, elsősorban a fiatal káderek vezető állásba történő bátrabb kinevezésével. Mégsincs jól, hogy kivételnek számít, ha valaki 35 éves korában „már” vezető lesz. Az értelmes megtisztelő, erőt próbáló feladat azonban nem egyértelmű és azonos a vezetői kinevezéssel. A beosztott mérnök szakavatott munkájára is nagyobb szükség van (lenne) a nemzeti teljesítmény, a versenyképesség növéséhez, az értékalkotó munka és az innovációs folyamat kiteljesedéséhez. Tyúk, vagy tojás? Nehéz lenne eldönteni: az alacsony mérnöki jövedelmeit késztetnek-e a mérnöki teljesítmények visszafogására, avagy az eleve alacsony mérnöki teljesítményeket honorálja mérsékelten a társadalom. Tény, hogy a kettő összefügg. Az összefüggés következménye, hogy egy műszaki diplomás csak 53 éves korában éri el egy közepes kvalitású szakmunkás úgynevezett életkeresetét. A felszabadulás előtt a munkások—mérnökök átlagkeresetének aránya 1:3 volt. Az NSZK-ban, Franciaországban ma is ez az arány. Nálunk fokozatosan leolvadt, s jelenleg a mérnökök átlagjövedelme csak 30—40 százalékkal magasabb a munkások átlagjövedelménél. Egy beosztott mérnök pedig csak 11,6 százalékkal keres többet, mint egy esztergályos. Az egyébként is mérsékelten fizetett fiatal műszakiakat a vállalatok kizárják néhány kedvezményből is (pl. lakásvásárlásnál), ami tovább nehezíti helyzetüket. Ezért (vagy nem) — elsősorban ambiciózus, tehetségükben, erejükben bízó — fiatal mérnökök sokszor elhagyják a pályát, vagy a pálya perifériáján vállalnak jobban fizetett munkát, hiszen a társadalom értékítéletét vélik érezni fizetési borítékjukban. Amely boríték bizony azt a tévedést közvetíti, hogy egy kutatómérnök vagy egy programozómérnök a társadalomnak kevesebbet ér, mint egy kolbászsütő, egy maszek zöldséges, vagy egy benzinkutas. Jelen után a jövő A megoldást, pontosabban a megoldásokat keresve az ipari miniszter elsősorban a kényszerítő szükséget említi: az ipar állandó megújulásának, a műszaki-technikai haladásnak, a versenyképesség növelésének legfontosabb tényezője az ember. S alighanem hozzátehetjük, hogy ezen belül a műszaki értelmiség, amely mindennapi munkájával dönt, ma már nemcsak a hogyan, hanem a mű kérdéseiről is. A valódi tehetség (de nem a csak deklarált!) támogatása, felkarolása, kibontakoztatásának lehetősége nem valami vezetői kegy, nem az idősebb generáció ajándéka, hanem szorosan és szigorúan vett nemzeti létkérdés. És ebbe beletartozik nemcsak a körültekintőbb személyzeti munka, a vállalati demokratizmus, hanem az új iránti fogékonyság, az ötlet, az ambíció, a vállalkozás intézményesített erkölcsi és anyagi elismerése is. Egy általános bérrendezés alighanem zsákutcába vezetne, hiszen egyenlősdit jelentene éppen ott és ahol differenciálásra van szükség. De arra nagyon! A kiugró teljesítmények elismerésének, honorálásának módját kell megtalálni, mert a jó példa is ragadós. Mégpedig ma kell megtalálni, mert a jövő ebben az értelemben túl messze van, s a jövő csak akkor lehet az ifjúságé, ha már a jelenből is nagyobb részt kaphat. Miskolczi Miklós Sportcsarnok Százhalombattán A Dunai Vasmű könnyűszerkezeteiből egyedi 2300 négyzetméter alapterületű városi sportcsarnokot építenek Százhalombattán 26-os Állami Építőipari Válalalat szakemberei (Tímár Mátyás felvétele) Kétszázezer forintos pályázat Korszerűbb A Dunai Vasmű 1,7 millió tonnára tervezi bővíteni a meleghengermű kapacitását. A vállalat pályázatot hirdet a vízrendszer korszerűsítésére. Olyan megoldásra várnak, amely nem teszi szükségessé a hengersor jelenlegi vízrendszerének alapvető átalakítását, s költsége nem haladja meg a 30 millió forintot. (A részletes követelményekről a vasmű iparjogvédelmi és újítási osztályán adnak felvilágosítást, s a pá vízrendszer lyáratokat is oda kell benyújtani 1982. december 31- ig.) A benyújtott munkáknak a műszaki előterv színvonalát kell elérniük. Pályázni lehet egy vagy több részfeladat megoldásával is. A megvalósításra feladott javaslatok első díja 90 ezer, második díja 70 ezer, harmadik díja 40 ezer forint. Eredményt 1983. március 31- én hirdetnek.