Dunaújvárosi Hírlap, 2001. február (12. évfolyam, 27-50. szám)
2001-02-03 / 29. szám
2001. február 3., SZOMBAT HÉTVÉGE va csüngött az öreg papon, / aki hozzád imádkozott / fölémhajóivá, ahogy ott térdeltem az / oltár előtt, kegyes szokás / szerint, s diákul dünnyögve, amit sem én / sose jól értett. De azért / te azért meghallgattad és megóvtad gyermeki / életem a fojtogató / torokgyíktól, s veszedelmes mondolák / lobjaitól, hogy fölnővén / félszáz évet megérjek, háládatlanul, / nem is gondolva tered. / Oh ne bánd csúf gondtalanságom, védj ma is, / segíts, Sebasta püspöke!” A diákok patrónusa igen régi és szép hagyomány volt, hogy e napon verbuválták a tanulókat az iskolának. Tulajdonképpen a beiskolázás napja volt ez, amelyet kellőképpen megünnepeltek és további hasznos cselekedetekkel bővítettek. Csalogatás volt az ilyen rigmusok elkántálása, hogy: „Ma vagyon Szent Balázs, / Akkor pedig szokás / Volt már régen, / hogy jó diákok / Oskola pajtások / Verbuválnak.../ Minket is tanítónk s sok jóra oktatott, / Azért küldött, / Hogy minden henyélőt, / Oskolakerülőt / Összeszedjünk. / Van-e hát a házban / Kis kompániánkba / Való gyermek? /Álljon a verbungba, / Jöjjön oskolába, / Nem bánja meg!” Természetesen az oskolamester más, és földi javak begyűjtésére is felkészítette a kisdiákokat és a Balázs-járás lényeges eleme lett a gyomrok és a „magister” kamrájának feltöltése is. A gyerkőcök először csakis magukra gondolhattak, még 1650-ben is, amikor a ház asszonyát ilyen szavakkal környékezték meg: „Azért, édes Asszonyunk, / Ne légyen hozzád hiába járásunk, / Kérjük érted Istenünket, / Segély sokszor diákokat, / Adjál egy kis szalonnát, / Hadd tegyünk rajta áldást... / Adjatok szalonnát, / Omedamus reveremus / Tandem hát, / Csináljunk rántottát, / Totus quandus debitorum / Florum geminare, / Adjatok kolbászt...” Nyilvánvalóan az ilyen „szívhez szóló” rigmusok, a kölykök csillogó szeme, megindította a ház asszonyát, és a csapatba engedte a saját gyermekét is, a magiszternek szánt pár tábla szalonnával, miegyébbel együtt... Szent Balázs kegyelmére bízva őket. Szent Balázs, A római katolikus egyház püspöke volt. A III. század második felében élt és a IV. század elején, valószínűleg 316 táján szenvedett vértanúhalált. Szülővárosában, az örményországi Sebastia városában, orvosi gyakorlatot folytatott. Ezen a területen Nagy Konstantin uralkodótársa, Licinius volt a hatalomban, aki túltette magát a 313 elején Milánóban kiadott türelmi rendeletén és folytatta a keresztények üldözését. Sebasteban a célpont maga az orvos-lelkipásztor lett. Balázs a hívei és betegei unszolására egy időre kitért az üldözői elől és a város közelében egy nagy sziklaüregben húzta meg magát, amelyben a környék vadállatai is menedéket leltek. Az orvos azok sebeit is gyógyítgatta... Végül is ez lett a veszte, mert Agricola, Sebaste város prefektusa, nem tudott elég vadállatot előteremteni az arénákba, és egy hajtóvadászat alkalmával felfedezték a rejtekhelyét. Amikor a városba kísérték, a menet valóságos tüntetéssé vált, mert elé vitték a betegeket az orvos az út szélére... A börtönében történt, hogy meggyógyított egy halszálkától fuldokló gyermeket. A bírójaként fellépő prefektussal folytatott vitája tulajdonképpen az egyistenlét és a római rend közötti eltérést tükrözi. Az ítélet lefejezés lett. A „balázsolás” az „Andráskereszt” módjára összeillesztett gyertyáknak az áll alá illesztésével történik és a középkorban leginkább a német és cseh területeken volt szokásban. A XIV. században, a „fekete halál”, a pestis, amelyik legtöbbször torokfájással és fulladásos rohamokkal kezdődik, nagymértékben hozzájárult Szent Balázs tiszteletének általánossá tételéhez. Ekkortól számítják őt is a 14 segítő szent közé. (Ákos, Balázs, Borbála, Cirjék, Dénes, Egyed, Erazmus, Euszták, György, Katalin, Margit, Kristóf, Pantaleon, Vitus.) Németországban nem csak az orvosok, hanem a muzsikusok és a szélmalmosok is a pártfogójukat tisztelik benne, némi egybecsengéssel azzal, hogy a „blaseni fújni” ige is nevét idézi. Viccek, adomák án Jókai, 1880. február 26- a egyetértve képviselőházban, Orbán Balázs felszólalásával, a következőket mondta: - A politikai zsenikben nem hiszek, a finánc zsenikre gyanakszom, a nemzetgazdasági zseniktől pedig reszketek. * Jókai az egyik képviselői beszédét így fejezte be: - Krisztus megváltott a bűneinktől, de ki fog a váltóimtól megszabadítani? * Orbán Balázs és Reményi Ede hegedűművész Angliában egyszer a vonatra várva nagyon unatkozott, és ezért elővették a hegedűt... Nem tudták, hogy vasárnap lévén azon a környéken tilos a zenélés. A megjelenő rendőrök ezt közölték is velük, s hogy a pénzbírságot megússzák, közölték, hogy az, amit hallanak, egy templomi nóta, és mivel nem tudnak otthon lenni, ők így imádkoznak... A rendészeknek kifejezetten tetszett a székely kesergő... Hargitai kelkáposzta Nagyjából egy kilogramm szeletelt sertéskaraj kisütésével kezdődik a történet. Miután kisütöttük, ennek a zsírjában két fej hagymát pirítsunk meg, amihez hozzáadunk 30 dkg darált sertéshúst és kb. 20 dkg szeletelt füstölt kolbászt. Ezt a tölteléket, és a sült karajokat fogjuk felhasználni a leforrázott kelkáposztalevelekbe. Ott a „csomagolás” úgy történik, hogy egy-két káposztalevélbe teszünk egy-egy szelet karajt, majd arra felhalmozzuk a tölteléket, és az egészet összekötjük. A batyukat kizsírozott cserépedénybe tesszük és rétegenként megrakjuk sült szalonnával és savanyú káposztával és a zsírban sült hagymával. Megszórhatjuk egy kevéske őrölt köménymaggal és egy kis kaporral. Harmadáig töltsük fel húslevessel. Amikor átsült, a batyukat szedjük ki, és a káposztás maradékot kapros lisztes tejföllel keverjük össze. Majd együtt tálaljuk a gúzstól megszabadított töltelékekkel. Kiadós és igazán finom étel... A Hétvége rovatot írta és szerkesztette: Dömölki Lajos DUNAÚJVÁROSI HÍRLAP 5 A „legnagyobb székely” Feledésbe merült név Székely Balázsé, akit ezzel a megtisztelő címmel tüntettek ki, és aki 1829. február 3-án született a Székelyudvarhely melletti Lengyelfalván... Nem lehet a góbéság megtestesítőjének tekinteni, de még afféle vadmagyarkodónak sem. Jellemzőbb lehet rá egy képviselőházi felszólalása, amelyet a Tisza-kormány enyhén szólva fura nemzetiségi politikáját bírálva mondott el, 1879. május 1-jén: „Áttérek Strevoiu képviselőtársam beszédére, aki elsőnek mondd ki e házban azon igazságot, hogy a román nemzetnek nem áll érdekében, hogy a magyarnak ellensége legyen. Én e méltányos nyilatkozatát annak kijelentésével viszonzom, hogy a magyar nemzetnek érdekében áll, hogy a román nemzetben s e nemzetnek itt és kinnlevő fiaiban őszinte testvéreket és barátokat bírjon. Mert ha valaha volt két nemzet, amely az érdekegységénél fogva egymásra voltak utalva, úgy bizonnyal ilyen a magyar és a román, mely két nemzetnek, amint múltja egybeforrott, úgy a jövője is össze van nőve... Életkérdés mindkét egyensorsú nemzetre, hogy egymást megértsék, hogy erejüket tömörítsék, hogy az ellentéteket kiegyenlítsék...” Akkoriban pedig nem kevesebbről volt szó a magyar parlamentben, mint hogy megszűnjék-e az anyanyelvi oktatás a nemzetiségi iskolákban. A képviselő úr világlátott ember volt, és ezért a toleranciája a mássággal szemben abból is, és a „hazai” környezetből is következett. Ez pedig nem zárja azt ki, hogy valaki ettől még hazafi legyen... Regényes élet A családfája sem mindennapi, ám igazán közép-európai. Anyai nagyapja - Knechtel János Selmecbányai bányamérnök - ugyanis, mint a török kincstári bányák felügyelője, Konstantinápolyban beleszeretett egy gazdag görög kereskedő leányába, Foresti Máriába, akit feleségül is vett... Házasságukból született Eugénia. Mivel János úr hazaköltözésével hitvese nem értett egyet, titokban hazahozatta a leányát, és előre kifizetve a nevelőotthoni költségeit, Kassára vitte. Visszatérőben Konstantinápolyba, egy hajószerencsétlenségben eltűnt... A magára maradott leányt, nevelőintézeti barátnőinek édesanyja, Orbán Pál hitvese magához vette Lengyelfalvára. Eugénia és a nevelőszülők huszárkapitányi rangban lévő fia, Orbán Balázs báró, viszont hamar összeszerelmesedtek. Házasságukból öt gyermek született, a második volt az ifjú Balázs. Udvarhelyen tanult, először a római katolikus gimnáziumban, majd átiratkozott a református kollégiumba. Tanulmányait azonban nem fejezhette be, mert 1846-ban a nyomukra akadt a konstantinápolyi özvegy, és kérte őket, hogy utazzanak hozzá, mert minden vagyonát rájuk akarja hagyni... Útközben értesültek arról, hogy a hölgyet megmérgezték, és vagyonára rátette a kezét a mohamedán egyház. Balázs felbuzdulva folytatta az utat és vállalta a juss visszaperlését. Akkor még nem tudhatta, hogy a per 16 évig fog tartani. „Utazás keleten” Az ifjú Balázs kalandos élete csak ekkor kezdődött igazán. Először beutazta Szíriát, Palesztinát, Egyiptomot, Ciprust és Görögországot... Az ott szerzett élményeiből született, később, 1859-61-ben, az „Utazás Keleten” című hatkötetes műve. Amikor hírül vette, hogy a hazai szabadságharc vesztésre áll, szabadcsapatot toborzott és haza akart térni. Először az oroszok fordították vissza őket a Kárpátok havasalföldi oldaláról, majd amikor Szerbia felől próbálkoztak, akkor érte őket a világosi fegyverletétel híre. Ezután követte egykori rokonának (Mikes Kelemennek) példáját és önkéntes szolgálatot vállalt Kossuth mellett. Az osztrák konzul, mint katonaszökevényt, őt is kikérte a törököktől és ezért felkerülhetett arra az amerikai hadihajóra, amelyik Kossuthot Angliába vitte. Victor Hugo barátsága Mint sokan, ő is Londonban maradt. Londonban keleti utazásainak történeti anyagaihoz gyűjtött adatokat a British Museumban és barátságot kötött Louis Blackel. Ez a kapcsolat befolyással volt későbbi politikai állásfoglalásait tekintve is, hisz a polgári világszemléletben harmóniára talált benne is a „haza és a nagyvilág” néha bizony ellentmondásos kapcsolata. Sokat alakított a világlátásán, hogy amikor Jersey szigetére költözött, olyan embereket talált ott, mint Victor Hugo, akitől egyébként megtanulta a fényképezés nagyon is újkeletű technikáját. Ezután Reményi Ede impresszáriójaként számos mulatságos kaland és szerelmi kihívás birtokosaként hangversenykörutat szervezett Angliában... Kapcsolatba került Garibaldival, Herzennel, vagyis szinte az egész akkori nemzetközi politikai emigrációval. 1857-ben, Teleki Sándorral visszatért Sztambulba, ahol 1859 végéig, amikor a szülei megkapták az örökség egy részét, élt és dolgozott. Eközben álnéven tudósította a kolozsvári „Közlönyt” és mellesleg kiadásra készítette elő műfordításait. „A Kodak-gép málhája” 1861-ben a székelyudvarhelyi törvényhatósági közgyűlés jegyzőjévé választották meg és 1864-ben, Halmágyi Sándorral együtt, megkezdte székelyföldi körútjait. Hatalmas munkabírással dolgozott és erre szüksége is volt a korabeli fényképészeti technológia miatt is. Akkoriban a kollodiumos, nedves eljárás miatt helyben kellett felönteni a negatív lemezeket, amelyek üvegből voltak. Az ehhez szükséges „sötétkamra sátort”, illetve a „Kodak-gép málháját”, a lemezekkel együtt és a mázsás fagépet is beleszámítva, két öszvér vitte. A gép telepítése azonban emberi erőt igényelt... Közben a szebeni „főfináncdirectio” is felfigyelt a határon ólálkodó fényképészekre. Orbán leírása szerint: „Ez az első eset, hogy fényképészeti gépet veszélyes szerszámnak, annak csövét birodalmak biztonságát veszélyeztető ágyúnak néztek...” Majd folytatta leírását azzal, hogy a hatósági tilalmakhoz képest az sem volt elhanyagolható akadály, ami volt „...a köznép előítélete, amely ezt az ártatlan phisicai gépezetet... ördög kelepcéjének hiszi... mellyel a keresztény lelkeket elorozza a földről...” A nehézségek ellenére, 1868 és 1873 között, hat kötetben megjelentette a „Székelyföld leírása” című munkáját, gazdagon illusztrálva. Orbán Balázs szobra Székelyudvarhelyen