Dunaújvárosi Hírlap, 2004. szeptember (15. évfolyam, 204-229. szám)

2004-09-11 / 213. szám

DUNAÚJVÁROSI HÍRLAP 2004. szeptember 11szombat riport 5 Elő múzeum Ismét szól az üllő és a kalapács Azt legfeljebb megtippelni lehet, Pentelén mióta foglalkoztak a kovács­mesterséggel, az viszont az írásos em­lékek alapján biztos, hogy az 1700-as évek óta a mostani múzeum helyén már ko­vácsműhely működött. Kelemen Gyula tulajdonképpen véletlenül akadt rá az egyházmegyei levéltárban az első ez­zel kapcsolatos dokumentumokra. ■ Szigeti Sándor Iskolatörténet helyett családfa-kutatás Amikor az Eötvös Loránd Tudo­mányegyetem tanárképző szakára járt, egyik előadója iskolatörténeti kutatásra buzdította hallgatóit. Kelemen Gyula útja az egyházmegyei levéltárba veze­tett, ahol ugyan iskolatörténeti emléke­ket nem talált (pontosabban annyit, hogy az első önálló pentelei tanító 1772-ben kezdte meg működését a fa­luban), ám a fennmaradt kanonoki vizi­­táció érdekes adalékokkal szolgált a XVIII. század második felének Pente­­léjéről, ahol igen élénk iparosélet folyt, hiszen öt kovács mellett bognár, csiz­madia, szabó és szíjjártó is dolgozott a faluban. A feljegyzések ezen kívül tar­talmazták a pentelei iparosok nevét. Kelemen Gyula közöttük fedezte fel egy bizonyos Kelemen Ferenc nevét, aki kovácsként tagja volt a pentelei ipa­ros céhnek. Nem sokkal később a nagy­mama sublótjából előkerült egy 1852- ből származó céhlevél, amelynek tanú­sága szerint a céhből „becsületes mes­terként szabadult” dédapát (akit szintén Kelemen Ferencnek hívtak és szintén kovács volt) Európába küldték gyakor­latra. Felvetődik persze a kérdés: ha a helyi mesterektől a szakma csínját-bín­­ját meg lehetett volna tanulni, miért kellett fél Európát átutazni „szakmai gyakorlatért”. Nos, a korabeli mesterek úgy gondolták, hogy akkor lesz valaki­ből jó mesterember, ha mindent megta­nul, de a céhszabályok is előírták ezt. így került Kelemen Ferenc előbb Aachenbe, majd Hollandiába. Valószí­nűleg tíz évet töltött külföldön, hiszen 1863-ban felvették a pentelei céhbe. A pentelei iparos kör, és pálinkás érzéstelenítés Ugyancsak levéltári forrásokból tudható, hogy Pentelén az 1780-as évektől iparos kör működött. A kör nem egyszerűen csak összefogta az ipa­rosokat, hanem a közösségi élet aktív szervezője is volt. Később saját színtár­sulattal rendelkezett, amelyben az egy­szerű parasztember, az ekkor még nagy tekintélynek örvendő helyi tanító és or­vos is ugyanolyan szereplő volt, mint bárki más. A faluban az egyik legnép­szerűbb esemény a farsangi felvonulás volt, de pünkösdi királyt is választot­tak, aki a mai szokásoktól eltérően ko­moly ranggal rendelkezett, hiszen há­rom napig valóban ő volt a település el­ső számú irányítója, a vásárt pedig a mai Magyar úton tartották. Egészen a XIX. század végéig elő­fordult, hogy a kovácsra nem csak ko­vácsként számítottak. Azokban a fal­vakban, ahol orvos nem volt, fogorvos­ként is funkcionált, lévén egyedül neki volt a kínzó fájdalom megszüntetésére alkalmas eszköze: fogó. Az érzéstele­nítésről nem nagyon lehetett szó, sze­rencsés esetben némi házipálinkával enyhítettek a páciens kínjain. Ahol van bordély és van ló, ott elkél a kovács is E rövid kitérő után térjünk vissza a Kelemen család, és a kovácsműhely történetéhez. Kelemen Gyula édesapja 1929-ben kapta meg az iparosenge­délyt. A város építésének kezdetén bő­ven volt munka, a hatalmas földmun­kák nagy részét ugyanis a bordélyosok végezték. Márpedig ahol bordély, sze­kér és ló van, oda kell kovács is. A lo­vak patkolását, a kocsik vasalását se­gédekkel is alig győzték a kis műhely­ben, ahol naponta reggel négytől este tíz óráig pattogott a szikra, szólt az üllő és a kalapács. Az ország különböző ré­szeiből kétszáz bordélyos jött az épülő Sztálinvárosba dolgozni. Aztán 1953- ban elvették a kovácsok iparosengedé­lyét, a műhelyek többségét egyszerűen széthordták. A kommunista ideológia sajátos nyelvén ezt úgy fogalmazták meg, hogy „egy szocialista városban nem lehet kapitalista csökevény.” Ke­lemen Ferenc nem kis szerencsével 1958-59-ben visszakapta az engedé­lyét, így tovább dolgozhatott. „Ez a munka nem megy ki az én műhelyemből!” Kelemen Ferencné Dunaföldváron ismerte meg későbbi férjét, egy táncis­kolában találkoztak először. Az isme­retségből szerelem, majd házasság lett, két gyermekük született. Kelemen Fe­rencné ma is elevenen emlékszik a régi időkre, mint mondja, ura a százszázalé­kos munkának élt: - A több mint ötven év alatt egyszer fordult elő, hogy visszahoztak egy munkát. A férjem megedzett és megkö­szörült egy fejszét, ami négy nap múlva kicsorbult. Egy hétig nem lehetett hoz­zá szólni, csak azt mondta: micsoda szégyen ez egy mesternek, hogy for­dulhatott ez elő! 1984-ben, hetvennégy éves korában halt meg. Tisztán emlék­szem, már nagyon beteg volt, segédek dolgoztak helyette. Szerszámokat javí­tottak, amikor meglátta, mit végeztek, alaposan lehordta őket: „Ilyen munka nem megy ki az én műhelyemből!” Majd odaült a munkapadhoz, és kijaví­totta a hibákat. Rá egy hétre meghalt. „Fiam, a műhelyt ne hagyd széthordani!” Talán az előzőekből is kitűnt, a Kele­men családban előszeretettel adták a fiú utódoknak a Ferenc keresztnevet. Csak elsőre tűnik kivételnek a múzeumot megnyitó Kelemen Gyula, ugyanis az ő második keresztneve is Ferenc... Kele­men Gyula gyermekkorában sokat se­gített édesapjának a műhelyben, apja azonban nem akarta, hogy továbbvigye a több évszázados családi mesterséget, inkább értelmiségi pályára szánta fiát. A véletlen mégis úgy hozta, hogy me­­tallurgus lett belőle, családi háttere mi­att ugyanis máshová nem vették fel az előző rendszerben. Később elvégezte az ELTE tanárképzőjét, és a Pécsi Tu­dományegyetem jogi karát, jelenleg a Dunaújvárosi Főiskola neveléstudo­mányi tanszékének vezetője, és a tanár­képző intézet igazgatóhelyettese. Idén nyitotta meg a kovácsmúzeumot, hogy így tisztelegjen édesapja emléke előtt, halálának huszadik évfordulóján. - A halála előtt édesapám a lelkemre kötötte, hogy vigyázzak a műhelyre, és ne hagyjam széthordani. Lakatot tettem A több mint ötven év alatt egyszer fordult elő, hogy visszahozzak egy munkát. A férjem megedzett és meg­köszörült egy fej­szét, ami négy nap múlva kicsorbult. Egy hétig nem le­hetett hozzászól­ni, folyton azt mondogatta: mi­csoda szégyen ez egy mesternek!" az ajtóra, és hiánytalanul megőriztem a szerszámokat, közben tervezgetni kezdtem, hogy múzeumot alakítok ki. A kis nádfedeles ház a környező építke­zések miatt megroggyant, teljesen újjá kellett építeni. Szerencsére rengeteg segítséget kaptam a Hild szakközépis­kola igazgatójától és gyakorlati oktatás­vezetőjétől, Kolics Gábortól és Kóti Sándortól, így ebben az évben megva­lósulhatott az álmom. Pörköltfőzés közben bejelentkezik a BBC News Az ünnepélyes megnyitó után hamar híre ment a pentelei múzeumnak, a Ma­gyar Távirati Iroda is beszámolt az ese­ményről. Az ország minden tájáról ér­keztek a telefonok, hol van pontosan ez a múzeum, és mikor lehet megtekinte­ni? A legemlékezetesebb megkeresés azonban csak ezután következett: — Vasárnap délelőtt éppen pörkölt­főzéssel foglalatoskodtam - mondja Kelemen Gyula -, amikor megcsörrent a telefon, és angolul annyit mondott egy hang: „Jó napot kívánok! Ez itt a BBC News rádió élő műsora! Mondana hallgatóinknak néhány szót a pentelei kovácsmúzeumról?” Először azt hit­tem a barátaim tréfásnak velem, hiszen honnan tudhatna a BBC világrádiója a múzeumról? Még szerencse, hogy min­den kérdésre válaszoltam, mert nem sokkal utána már érkeztek is a gratulá­ciók, hogy hallottak a BBC-n! Amikor pedig egy Ausztráliában élő magyar felhívott, hogy szívesen eljönne meg­nézni a múzeumot, már nem is tudtam, mit mondjak! - teszi hozzá nevetve Ke­lemen Gyula. Alapítvány és pénz kell a működtetéshez Kelemen Gyula jelenleg saját zseb­ből fizeti a múzeum költségeit, és a szerdánkénti kovácsbemutatókat. Be­lépőt nem szed, saját bevallása szerint azért, hogy mindenki láthassa a magán­múzeumot. Szerencsére egyelőre sok körülötte a lelkes segítő, de hosszú távú megoldásra lenne szükség, ezért egy alapítvány létrehozását tervezi, amely fedezné a működtetés költségeit. Ha ideje engedi ennek előkészítésével fog­lalkozik, s mivel sok az érdeklődő, kör­nyékbeli kovácsokat szeretne felkutat­ni, hogy több bemutatót lehessen tarta­ni. Azt mondja, csak így valósítható meg az, amit már a legelején is elterve­zett: „egy élő kovácsmúzeum” Duna­­pentelén. A Magyar úton található kis műhelyben szerdánként kovácsbemutatót tartanak Fotó: Wohlmann György Kelemen Gyula édesapja emléke előtt tiszteleg a múzeum megnyitá­sával

Next