Dunavidék, 1922 (1. évfolyam, 1-54. szám)

1922-08-06 / 33. szám

2. DUNA VIDÉK sukat valamint megtorlásukat szorgalmaz­zuk. A városi politikában a sajtó célja csak az útmutatás és a tettek bátor kritizálása és javítása lehet. Ezen politikai célokon belül a társa­dalmi kérdésekre, a társadalom egyetemes érdekeire kell a mohácsi sajtónak a fő­figyelmet fordítani. Nem maradhat oly ál­lapotban ez a város, hogy egy kis politi­kai vitatkozás, őszinte kritika, bátor szó­kimondás mindjárt pártoskodóvá tegye az embereket és egész életét egy másik em­ber kontrollrozására rendezze be valaki akkor, amikor csak bizonyos kérdésekben van egyiknek más véleménye mint a má­siknak. Ki kell egyenlíteni a társadalmi ellentéteket, de az újságnak állandóan ré­sen kell lenni, hogy felléphessen azok ellen, akik érdemtelenül és egyéni célok hajhá­­szásában föl akarják rúgni és meg akarják bontani a harmóniát, az egyetértést. Az ilyenek törekvését lehetetlenné kell tenni, ha kell a nyilvános kritika legerősebb esz­közeivel is. A társadalom kultúr­fokát, mű­veltségét, szépérzékét, tudásvágyát emelni és táplálni kell. Nem szabad megfeledkezni az olvasók nemes értelemben vett szóra­koztatásáról, de a társadalmi félszegsége­­ket, rút kinövéseket, hibákat bátran és ja­vító célzattal meg kell kritizálni, hogy ilyenformán meg lehessen szüntetni mind­ezeket. Azonban ha követésre méltó eré­nyeket, akciókat tapasztalhatunk, a sajtó­nak résen kell lenni, hogy ezeket mindig például állítsa a nagyközönség elé. Közgazdasági téren külön egésznek kell felfogni a várost és környékét, amely nincs elszigetelve az ország többi részétől és déli szomszédunktól, de amelynek van azonban fejlődésre képes, saját erejéből táplálkozó önálló gazdálkodása. Ezt az ön­álló gazdálkodást a közgazdaság általános és helyi híreivel, a mezőgazdák, iparosok, kereskedők esetenkénti kioktatásával és segítésével lehet fejleszteni, erősíteni. Fel kell hívni a figyelmet Mohács helyzetére az elérhető lehetőségekre, buzdítani kell a sajtónak, hogy az élet ebben a félig holt városban egyszer már pezsdü­ljön is. Figye­lemmel kell kísérni azokat a törvényeket, rendeleteket, amelyek mélyen belenyúlnak az életünkbe, és a speciális vonatkozásaira rá kell mindig mutatni, hogy az olvasó ezek ismeretét előnyére használja ki. Még egy vidéki lap sem nélkülözheti azt, hogy a hírszolgálatát ne szervezze meg oly formán, amint ezt a közönség érdeke megkívánja. Az olvasók mindenről Partnerei közül Benkó Bálint eddig véka alá rejtett tehetségét csillogtatta. Különös érzéke van Benkónak az ily népies szerepekhez is, elegáns, jóképű, ízig-vérig magyaros huszárőr­mester volt. Győry Gyula és Fekete kitűnően megállották helyüket, Kellen Rózsi és Harsányi feledhetetlen cigány­ alakokat mutattak be. Figyel­meztetjük azonban Harsányit, hogy fékezze a temperamentumát, mert az ugra-bugrálás nem mindig színészi alakítás, Pogányról nem szólhatunk elismeréssel. Hisz oly elemi hibákat követett el, amelyek akkor is érthetetlenek volnának, ha magyar falut eddig még sosem látott volna. A magyar paraszt kemény gallért és csokornyakkendőt akkor se hord, ha mindjárt ő a tölgyesi biró is, de a magyar paraszt kezet sem csókol semmiféle némbernek, legfeljebb a papjának . . . Varga Elza és Székely Erzsi túl reálisan ábrázolták a szol­gálókat. A múlt század végén íródott népszín­művek mind erősen idealizált népéletet mutatnak be, nem szabad egyes alakoknál a hű ábrázolás­ban ily messze m­enni, akarnak tudni, mindent pontosan megis­merni, minden esetben a leggyorsabb érte­sülést szerezni és ezt pedig csak úgy ér­heti el egy újság, ha hírszolgálatát kifej­leszti és állandóan működővé teszi. így állíthatók össze durva vonásokban azok a feladatok, amelyek a munkáját ko­molyan vevő újságíró előtt kell hogy áll­janak, amikor újságot csinál. Nem gyönyör­ködtetésre íródott ez a néhány sor és nem is arra, hogy valaki sokára hervadó becset keressen benne, hanem ez csak egyszerű tervrajz, kicsi vázlat, amit megcsinál a munkás, a mester, az író, a művész, a bankár, mindenki mielőtt munkához látna. Ismerni kell azokat a célokat, amelyek után tör az ember, mert ugyan „vak tyúk is talál szemet“, de eredményes munka csak ott lehet, ahol számba veszik a fel­adatokat, hogy a kivitel ne legyen esetleg délibáb-kergetőzés, amely lehet szép, lehet kedvrevaló, lehet rokonszenves, de hasznos az nem lehet. Passiójáték Mikófalván. Támadt végre egy erős egészséges hajtás szegény Csonkamagyarország meggyötört testén, amihez elzarándokolhatunk a tülekedésben el­fáradt szellemünkkel, hogy újjászülessünk a mikó­­falvai kis völgy egyszerű embereinek megnyilat­kozásán, a megtisztult kereszténység Jordán vi­zében. Talán nem is tudták Mikófalva csöndes szántó­ vetői, hogy micsoda régenvárt, hiányzó erősséget adtak ők nekünk azzal a fogadalmuk­kal, hogy a világháború borzalmainak elmúlta után passiójátékot fognak rendezni. Szinte hivatott erre ez a csudálatosan szép fekvésű kis falu, amelyet körülfognak, elrejtenek a Bükk hegyei. Mi, baranyaiak, vasárnap érkeztünk Egerbe és innét délután mentünk át vonaton Mikófalvára, Pater Bernát pécsi ferencrendi atya vezetésével. A falu népe, tősgyökeres palóc emberek, tiszta, nyíltarcú magyarok. A falu végéről négyszáz hegybeépített lépcső vezet a hegynek, amelynek tetején az odaépített jeruzsálemi házak, a Tábor­hegy, az Olajfák hegye a teljes ilúziót keltik. Elhelyezkedtünk a hegybevájt üléseken, amelyek félkörben, régi római cirkusz mintájára szemben vannak a poronddal, a legnagyobb legigazabb tragédia színterével. Ott láttuk Pilátus házát, Heródes tornyát, Annás és Kasfás lakhelyét. Felhallatszott a halk, nyugtalan zene, megjelentek a római lovaskatonák, a jeruzsálemi nép, ügyes és korhű öltözetekben és megkezdődött a játék. Nem hiszem, hogy akadt volna ember a háromezer néző közül, akit meg nem ráztak volna a fenséges szavak, a testet öltött Krisztus szenve­dése, Júdás velőkig ható drámai kitörése, az „Ecce homo“ mélységes jelenete s könnyekre ne indított volna a keresztrefeszítés látványa. A sze­replők is mind, szinte öntudatlanul magukra öltötték viselkedésükkel, gesztusaikkal a bibliai szereplők alakját s amikor a játék végeztével ízléssel u. n. művészi körítést adva melléje föl akarják találni a közönségnek. Lengyel Menyhért a Róza nénit társadalmi vígjátéknak nevezi, a színház igazgatósága pedig úgy reklámirozta, hogy kacagtató vígjáták — hát a Róza néni se nem társadalmi, se nem kacagtató, de még víg­játék sem, hanem minden jó ízlést, művészetet, illúziót lábbal taposó irat, amely Budapest kül­városaiban selyemfiuk és nőismerőseik okulására előadható, de dunaparti levegőt szívó egészséges erkölcsi felfogással élő mohácsi magyar népnek nem, vagy ha már előadták, hát nem lehet ezt másnak elbírálni mint figyelmetlenségnek. A Rozi néni szereplői az író intenciói sze­rint teremtették meg a nagyrészben visszataszító alakokat. Legjobb volt Nyárainé és Benkó, Czobor és Orsolya Böske a szokott fölkészültséggel ját­szottak, Pogány maszkja jó volt, Somogyi René elegáns parasztmenyecske volt és Károlyi Klári valamint Zalai Irma is megállták helyüket. 1922. augusztus 6. helyünkről felemelkedtünk, éreztük, hogy a magyar Oberammergau először, de nem utoljára hallott nevezetessége a magyar nemzetnek. A rendezés és betanítás a mikófalvai tanító és jegyző fáradozásának fényes eredménye. Még aznap este hazaindultunk a látvány értékes emlé­kével. Csodálatos és sajnálni való, hogy Mohács, ez a különben tevékeny katholikus szellemű nagy­község csak öt nézőt tudott adni ehhez a nem mindennapi élményhez. Reméljük, hogy a jövőben annál többen csatlakoznak Mikófalva nézőközön­ségéhez, mert a falu eme lelki megnyilatkozásá­nak és anyagi áldozatának támogatása minden magyarnak és minden kereszténynek kötelessége. Kipper Ha.­ QnDonaDoaonononoDnanDoacnűDOQGODaaDDonnnananunfiDGonaoD I HÍREK j o , ü □□□□□□□□□aaa□□□□□□□□□□□□□□aaooQaDaaoaDaooaaaoooaaaaaDo Dunán. Átható fütty. A barna hajós legény megoldja az izmos kötelet s lassú ringással megindul a hajó. A par­ton a cserkészparancsnok tisztelgést vezényel s a hajó­ról könnyes meghatottsággal kendőt lobogtatnak a szü­lők és selyemfürtü lányok a poetikus kalapo s csillogó szemű fiuknak. Tárogató sír a meghatódottság közé. A hangja, mielőtt a fülhöz érne, megfürdik a Dunában és a dala oly méla, szomorú lesz, mintha bujdosó kurucok melléből szakadna. A távolság nő. Akik elmaradtak nem látszanak már. Százhúsz-százötven szempár nézi a vizet. Babonás ereje van, a szőke, árnyas víznek; megsimul­nak­ az apák homlokán a ráncok, a víz úgy látszik messze űzi a vijogó gondokat, melyek dögkeselyűként csapnak naponként olvashatatlan számban a hangulataik közé. Százarcú mozit nyújt a nézésüknek, zsongítja, édesíli a fodrozó hab a szemüket és a fülüket. Kucsma alakú füzek integetnek a szakgatott partok felől s fehér molnárlegény csendes füttyszóval önt fel egy vékát a garatra. A nap arany tányércserepeket szór dúsan a vízre, a fejek fölött halászmadarak húznak el s egy szép ívű hajó utazó népe nézeget kíváncsian felénk. A tárogatóból víg ritmusú dalok csárdása száll elő s az örök ifjúság dús életű teste szaporán ringó szép táncokba kezd ... A nap búcsúzva bukik és vörös tűzoszlopot vet a tükröző vizbe. Kibukik a homályból, a nyugati égen a méla hold s csendes fé­nyével b­omba, árnyakat kuszál a komp szilánkossá lépett deszka padlójára. A hajón százhúsz-százötvenen mennek. Az arcuk mosolyog, a vonásuk nyugalomra csendesült, a szemükben kis öröm-manók ugrándoznak. A Duna messze elvitte tőlük a gondokat, a víz megfogta őket. A mostani borús világban a habok megédesítettek egy-két drága pillanatot. A víz ellenállhatatlan ereje megnyugtatja és elhallgattatja azt, ami belül fáj. .. Olvasóinkhoz. A budapesti napilapok árát augusztus 1-vel felemelték 10 K-ra. Régi szokás szerint a vidéki lapok is ezen árhoz iga­zodnak és rendesen hasonló összegben állapítják példány­áraikat. Mi azonban ameddig lehet, meg ettől az áremeléstől eltekintünk, mert tudjuk, hogy a mai veszedelmes drágaságot ahol csak lehet mérsékelni kell. Sőt nemzeti érdekből fontos az, hogy kevés pénzért jó újságot kapjon a közön­ség és ezért a Dunavidék elhatározta, hogy ez­után sokkal bővebb tartalommal fog megjelenni és figyelő körébe felveszi a mohácsi élet min­den ágazatát és kimerítő jelentéseket fog hozni mindarról, ami történik. A Dunavidék ezen ön­zetlen és kulturális munkájához kérjük a közön-Az ünneplés láthatólag jól esett Németh Irénnek és látszott, hogy — részben ennek hatása alatt — egész lelkét, minden ambícióját és egyéniségének báját belevitte játékába. Előadás után fölkerestük a művésznőt, hogy megkérdezzük milyen impressziókkal távozik Mohácsról és mit üzen a mohácsi közönségnek? — Mondja meg a mohácsiaknak, hogy nagyon drágák voltak egész itt tartózko­dásom alatt, nagyon szeretem őket, mert ők is szeretik a színészetet s talán engem is, nagyon kedves emlékek fűznek hozzájuk. Mindig iparkodtam, hogy a tetszésüket meg­nyerjem s ha visszajövök, akkor is ez lesz a legfőbb célom. Mondott még egyet-mást a művésznő a „Duna­vidék“ színházi kritikájáról is, de ezt már csak a magunk számára könyveljük el... Sok mindent máskép bírál el az ember, ha az a művészet köntösébe van bujtatva és nem a rendes élet viszonylataiban látjuk. De sok min­dent nagyon lebirál az ember, ha az a normális életbe mint takargatni való, szükséges rossz megvan és ezt ficamodott aggyal és ficamodott Németh Irén bucsúelőadásául a Kis kadétot, Farkas Imre eme poetikus operettjét választotta. Igaza volt Németh Irénnek, mert ennyire bájos, kedves és közvetlen még egyik szerepében sem volt, mint a Kis kadét Marikájában. Naivitása, kristály­tiszta játéka, üdesége és a finom dalla­mokhoz pompásan simuló hangja oly sikert eredményeztek, amelyre nagyon büszke lehet. Szerdán este Fekete is a Kis kedétban bú­csúzott. Fekete nagyon belevette magát a mo­hácsi szívekbe, mert az ő személye és ezen ke­resztül a szerepe csak vidámságot, kacagást, örömöt, derűt hozott a színházba. A közönség nagyon melegen ünnepelte és amit búcsúzóra kapott, bizonyára őt is nagyon melegítette .. .

Next