Dunavidék, 1930 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1930-01-05 / 1. szám

lesz- MOHÁCS, 1930 január 5. IX. évfolyam I. szám. Péc­­svért Vasárnap. DUNATIDEK POLITIKAI, TÁRSADALMI ÉS KÖZGAZDASÁGI HETILAP Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési ára: Negyedévre I P 60 Egyes szám ára 16 fillér. Hirdetések díjszabás szerint. Felelős szerkesztő: KEINRÁTH ZSIGMOND Szerkesztőség: Kossuth Lajos u. 1. Tell: 156 KIADÓHIVATAL: POLLÁK RÓERT könyvnyomdája- Mohács, Király­ út 28. TELEFON: 134. Az első lépés. Még fülünkben visszhang­zik a „Boldog Újesztendőt“ kívánók szívből jövő szava, még bennünk él egy szebb jövő reménye, mikor végig megyünk a város utcáin és amerre járunk, ahova lépünk mindenütt aggódó arcok, kereső-kutató szemek, tépett­­rongyokban járó apró kis iskolásgyermekek kerülnek elénk. Még áll sok helyen a kisded Jézus jöttét hirdető karácsonyfa, még örülnek a gyermekek a szép ajándékok­nak és mi, akikre rászakadt az élet gondja, azon töpren­günk, mit hoz a holnap, honnan szerezzük meg a mindennapit ? A vesztett háború, Trianon bűne és bosszúja elvette tő­lünk ennek a megszentelt, magyar vérrel áztatott föld­nek minden kincsét, nem maradt meg számunkra más, mint a gond, ezrek és ezrek szenvedése. Az államháztar­tás sem képes nagy program­­mokat keresztülvinni, mert hiányzik hozzá a mindent térdre kényszerítő tőke. A magánháztartások is lemon­danak mindenről, hogy má­ról holnapra élhessenek. De a tőke, mely lassú sorvadás­nál is új erőre kap, könnyen vészeli át magát a legsúlyo­sabb bajokon, ha az hosszabb ideig tart is. Mindenütt amerre nézünk, összeomlott háztartások, két­ségbeesett emberek tömegét látjuk. Elernyedt izmok, meg­­gémberedett tagok és telje­sen szolgálatképtelen test vonszolja magát egy céltalan jövő felé. Most szakadt az emberek millióinak nyakába a válságos élet kálváriája. A dolgozók tömege tétlenségre van kárhoztatva, a szegények nyomorgó ezre hiába lesi­­várja a munkát, nincs sehol egy munkanap, sehol egy hatalmasabb vállaklozás, köz­munka, építkezés mely né­hány száz munkakeresőnek kenyeret juttat. Tervek, szépen kidolgozott álmok, nagy ünnepi ígéretek­ből nem könnyíthetjük a szegény ember sorsát. Pécs városa, mint az ország több megértő és a szegényeket istápoló erkölcsi testület, meg­értette a jelen sivár percét és nem habozott mindenek­előtt a szegénykérdést olyan mederbe terelni, melyből ha jólét nem is fakad, de lehet a nyomorgó­ kin enyhülése. Tél van. Szünetel a munka. Didergő, fázós emberek hú­zódnak meg a miazmás, pá­rás levegőjű hideg otthonok­ban. A szegénykérdés ott ólálkodik a város, a község küszöbén. Alsó és felső vé­geken szomorú kis nyomor­tanyák éktelenkednek. Mun­kabíró tömeg vár védelmet, segítséget. Minden ami szép álom, ami megvalósulásra váró terv és kigondolás, le­gyen az sürgős, vagy jövőt váró, jöjjön mielőbb, keljen életre mindaz, ami ipar, ke­reskedelem számára fejlődést jelent, ami magának a köz­nek használ, ami a nyomorgó munkanélkülinek megváltást jelent. Ne álljunk meg az első lépésnél, az ígéretnél, ne maradjunk meg a tervezge­­téseknél, mert minden perc, minden óra sietteti ennek az agyonsanyargatott munkás­népnek a végzetét. Trónok sziklái omlottak össze, or­szágok, nemzetek mentek tönkre; egy pillanat alatt év­ezredek öröknek hitt törvé­nyét tépte szét az ármány és a bosszú, mennyire in­kább vész el olyan osztály, melynek a holnapra valója sincsen meg. Épen ezért felhívjuk most az évváltozás küszöbén, ennek a városnak minden tényezőjét, vesse latba erejét, a sínylődő sze­gények megmentéséért. Ne csak napok szegényes pilla­natai lobbanjanak fel a jólét csaló reményében, hanem adassék meg a munkás­ez­reknek, hogy tíz ujja, két erős­ dolgos karja árán gon­­doskodhassék magáról, sze­retteiről, bekészíthesse a csa­lád számára mindenkor a télire valót. Nem fontos a szerv címe mely gondoskodik a szegé­nyekről, nem fontos az sem ki áll az élen, ki emeli ma­gához az elesetteket, csak az a lényeg, ne bújjunk fe­jünkkel a homokba, nem akarva látni a nyomorgók harcát, hanem ragadjuk meg a zászlót, emeljük magasra és ne álljunk meg az első lépés rosszul megkezdett hi­bájánál. s.b­. A gazda szeme. A világ rendje mindenütt egy­forma. Emberek jönnek, emberek mennek. Az egyik dolgozik, fá­rad, a másik lusta, henyér. Az egyik tudás fájáról szakítja le magának az élet üdvét, a másik restségében még arra sem képes, hogy agyát munkára serkentse. Nagyon sokan többnek akarnak látszani a hétköznapi százezernél, mások meg még azt is eltakarják, amijök van. Ez az emberiség hi­bája, bűne, erkölcse és érdeme. Ha ez nem így lenne, hogyan kereshetnék ki ezrek közül a jót és hogyan lehetne kirostálni a feltűnni vágyó szegényeket. Az egyik faluban széles Nagy­­magyarországon, ép úgy mint másut mindenütt, élt egy derék emberpár. Hosszú életen át mun­kában görnyedeztek, bár alig kaptak az életük kezdéséhez egy darabka kis göröngyöt, mire be­fejezték áldásos munkájukat, nagy határt kerítettek le a közeli föl­dek szétterpeszkedő zónájából. A sors, mely mindenek felett úrrá lesz, róluk sem feledkezett meg. Elvégezték munkájuk nagy részét, készülődniük kellett arra a nagy útra, melyről nincsen visszatérés. Egyetlen gyermekük volt. Az apa magához hívta szem­efényét és és kicsit dorgáló, kicsit kérő szó­val adta át egyetlen gyermekének azt a nagy darab földet, mely életének legszebb, boldogságának legnagyobb gyümölcse volt, fián kívül. Lásd gyermekem — mondta az apa — nem hagyok gondott ma­­­­gam után. Nem hagyok koldus- s tarisznyát neked. Ha úgy lépke­­­­ded körül a határát földednek, mely most már a tiéd, mint ahogy én minden áldott nap, ha ott lesz ahol munka folyik, ha Isten áldását kéred mindennap és ha megmaradsz földet túró paraszti embernek, nem jöhet házadba soha bánat, nem érhet szenvedés és mindig adhatsz a szükölkö­­döknek, nem kell soha másét kérned, nem tehetsz soha más kapcára. A fiúra maradt nagy vagyon tiszteletet és tekintélyt adott. Úgy néztek fel rá, mint egy kiskirályra. Boldog volt aki hozzáférkőzhetett, aki vele szóba állhatott. Amerre járt, ahol megjelent, megnyílt minden ajtó számára. Társadalmi életben, politikában tényező lett, már-már elhitte magáról, hogy arra született, aminek mások lát­ják és akarják a pénze révén. De mint annyiszor az életben, most is csupán a vagyonnak szólt a tisztelet, mert az ember értéke, alul maradt a pénzértékén és a lelki érték nem volt egy színvo­nalon, a nagy határ föld anya­gával. De ezt nem keresték. Ki­egyenlített mindent a pénz, mely garmadával volt, melyet úgy on­tott a bank és az uzsora tőke. Körült-fordult az idő. A dol­gos ember fiából úr lett, min­denki barátja. A földet túró ma­gyar ember fiából úrhatnám em­ber lett és a gazdaságban megla­­zult minden csavar, a föld nem termette meg a vetőmagot, az istállókból panaszos hangok hal­latszottak, a parádés kocsi rugója megrokkant, nagy darab föld ke­rült parlagra, a kamat is sokszor okozott már fejtörést, a sok jó barátból egynéhány lemaradt, a vadászaton sem jutott már a leg­jobb hely számára, a társadalmi egyesületek, körök sem rajongtak

Next