Egyetemi beszédek, 1869-1870. tanév, Királyi Magyar Tudományegyetem
Pollák János rektor leköszönő beszéde és Laubhaimer Ferenc rektort búcsúztató beszéde
z előre soha nem látható eshetőségeket, a jövőt e szavakkal érintem : „És ha csekélységem is azok közé volna számítandó, kiknek a sors távolról rózsakoszorút mutat, közelebbről pedig a csalódás töviskoronáját nyomja szivére , csüggedni még sem fogok ;“ most pedig hálát rebegve elmondhatom, hogy pályám göröngytelen ugyan nem, de mégis élesebben sebző tövis nélküli volt, sőt a gondviselés ezen méltóságot látszott enyhe helyül kitűzni azon kellemetlenségek közt, melyekkel más téren váratlanul találkoznom kellett. Ámde ne kívánjunk többet az élettől, mint menynyit adhat ; két ellentétes elemnek szövedéke az, melyeknek egyike mig örömpoharat készít, a másik elég kajánul a keserűség serlegét nyújtja. Ez a lét folyama, és a különbség csak abban van, hogy egynémely életének időszakaiban egyik vagy a másik vív ki fölényt, de teljesen egyiknek bőkezűsége alól sem vonhatja ki magát; fölváltva éreztetik azok hatalmukat, és magában egyetemünk egy évi életében is e két elem tusáját tapasztaljuk; csakhogy az én szerencsémre és az ügy javára túlsúlyban a kedvezőbb elem volt. Vonuljanak el lelki szemeink előtt a sötétebb pontok, hogy azután a ragyogóbb csillagzatot szakadatlanul éldelhessük. Alig nyíltak meg a tudományok e csarnokának ajtai, azon napon, mely az elhunytak iránti kegyeletnek van szentelve, az egyetemi díszteremnek falai is gyászszózattól hangzottak vissza. A múlt évi május