A Fáklya, 1976 (25. évfolyam, 1-3. szám)

1976-01-01 / 1. szám

tőrbotjával előre sújtott, a tőr kirepült pálczahüvelyéből, mintha mutatni akarná az utat.. Siettünk a Pilvax-kávéházba, hol író társaink szoktak összegyűlve lenni. Engem feltoltak az asztalra, hogy olvassam fel: „Mit kíván a magyar nemzet?” Valami villanyos melegség állta el akkor minden tagomat: érzem, hogy végzetes szó az, amihez kezdek, de el voltam rá szán­va, ha áldozatul esem is. Ki lett mondva. Utánam Petőfi olvasá fel halott­feltámasztó költeményét: “TALPRA MAGYAR, HI A HAZA! ITT AZ IDŐ MOST VAGY SOHA.” Mi történt az első „TALPRA MAGYAR!” kiáltás után? Annak a hagyo­mányát úgy tudja már minden ember, mint a biblia történeteket. Ettől a naptól számítja a magyar nép újjászületését: ezen a napon hullottak le a bilincsek a jobbágyok kezéről; ezen a napon lett szabaddá a föld és a szel­lem. Soha többé rabigába nem lehetett azokat verni. Ezt a napot „Szent Petőfi napjának" nevezte Magyarország, mert ezt a napot ő állíta meg az égen, igazabban, mint valaha Josue.. De beszéljünk arról, hogy szép, ragyogó, dicső nap volt március 15-ike: ismerjük el, hogy „SZÜKSÉGES NAP VOLT!” Szükség volt egy napra, mely félretaszítsa a törvényhozás ócska klep­­sidráját, s egy lökést adjon az időnek, mely a nemzetet évtizedekkel előbbre vigye. Szükség volt, hogy rögtön, rendkívüli nyilvánulás által szakítson a múlt balfogalmaival, hogy egyszerre jusson erejének tudatára. Ez március 15-ikének emléke. Élő emlék, tizenhat millió ember szíve tartogatja azt, már ötven év óta. Minden búzakalász, melyet Magyarország földje terem, 1848 március tizenötödikének emlékét dicséri, ahogy a néphit szerint minden egyes búzaszem hegyére oda van nyomva a „Patrona Hungáriáé” szent képe. Áldva legyen azoknak a hamva, kik e nap diadaláért áldozatul adták magukat..." .

Next