Hadak Útján, 1975 (27. évfolyam, 317-323. szám)

1975-01-01 / 317-318. szám

Mindenütt a nyugati világban ez érezhető. Nem utolsósorban itt, Nyugat-Németor­­szágban tapasztalható, pedig itt is volt 1969 óta aggasztó balracsúszás, bizonyos kö­rök itt is kezdték próbálgatni a hatalomátvétel kommunista módszereit. A kormányzó szociáldemokraták ifjúsági tagozatai nyíltan követelték a rendszerváltozást, a „szo­cializmus“ bevezetését. Az eredmény a súlyos vereségek sorozata lett a tartományi választásokon. Schmidt kancellár a nála megszokott kemény eréllyel lépett fel e vég­zetes tendencia ellen, hitet téve a nem-marxista godesbergi program mellett, mely lehetővé tette annak idején az úgynevezett nagykoalíciót, majd a liberálisok tűz­­fedezetével a szociáldemokraták hatalomra jutását. Az utóbbi időben sokan attól ag­gódtak, hogy az inga a gazdasági krízis és az elsietett keleti politika következtében jobbra lendül ki. A konzervatív-haladó pártokon túlra, valamiféle neonácizmus irá­nyába. De ez nem következett be és aligha is fog bekövetkezni. Az ok egyszerű: az élet ingája nem csupán jobbra s balra lendül. S legkevésbé abba a két túlélt és értelmét vesztett irányba, amit primitív leegyszerűsítéssel és hibá­san jobb­nak és bal­nak szokás nevezni. Az élet sokkal összetettebb ennél. Az ilyen vi­lágtávlatú krízisben, mint amilyenben még jóideig élünk, a jobb és bal harmadrendű fenomén. Az emberek, a tömegek érzik, talán tapasztalatból is tudják, hogy pusztán a politika, a gazdaság, a szociológia eszközeivel tartós és ideális megoldást nem le­het találni. Érzik, tudják és tapasztalják, hogy a materialista világnézet politikai és társadalmi vetülete nem hozza és hozhatja meg az évezredes vágyak megvalósulását, mint ahogy nem hozhatja meg a hibrid, erkölcsét vesztett s üres kategóriákban gon­dolkodó demokrácia sem. Az emberek mind többen és mind hangosabban nem vala­mely jobb- vagy baloldali megoldásra várnak, hanem megújulást követelnek! S meg­újulni csak a régi tud. Az isteni és természeti törvények, a tiszta erkölcs és szellem primátusa által. Amit az emberek tudatosan vagy tudat alatt várnak, az egy új spirituális forradalom! Vértelen, szellemi forradalom, mely az emberben az embert, a dolgokban a lényeget, a szóban az értelmet, frázisok helyett igét, hazugság helyett az igazságot, gyűlölet helyett a szeretetet, rombolás helyett az építést s az Antikrisztus helyett Krisztust hirdeti és viszi diadalra. Mint mondottuk, ma még kevesen vannak, akik ezért a megújulásért küzdenek, de máris sok a követőjük. A Neue Zürcher Zeitung múlt év december 14­-15-i szá­mában megjelent, Mindszenty Emlékiratait méltató cikkében egyebek közt a kö­vetkezőket írja: „Római Történetében, Theodor Mommsen azt írja az ifjabb Cato­­ról, aki kétségbeesett következetességgel szállt szembe Caesar hatalmi törekvésével hogy bár ügyének kilátástalanságát felismerte, a végsőkig küzdött és ezáltal buká­sában is diadalmaskodott a győztes ellenfél felett.­­Azért — mondja Mommsen — mert az akár legegyszerűbb igazság ellenében a legbölcsebb hazugság is megsem­­misültnek érzi magát, és mert az emberi természet minden nagysága és fensége végső fokon nem a bölcsességen, hanem az erkölcsön alapul. Ezért játszott Cato nagyobb történelmi szerepet, mint sok, szellemileg őt messze túlszárnyaló férfiú­... Az NZZ így folytatja: „Cato a maga példájával manifesztálta a régit és hagyomá­nyosat az ellen, ami Caesarral újonnan tűnt fel az akkori Rómában; ez a hagyo­mány természetes tiltakozása volt bizonytalan jövőbeni perspektívák és elmosódott látomások ellen. Marcus Porcius Cato és Mindszenty József bíboros — ott a letűnő antik római köztársaság képviselője, itt a 20. század egyházfejedelme! Közöttük az analógia talán önkényesnek tűnhet, de néhány párhuzam nyilvánvaló­. S van még egy ennél talán többetmondó és korszerűbb párhuzam is a nyugati egyházfejedelem és kortársa a szovjetorosz író, Alexander Szolzsenyicin között. Mindketten a szenvedések útját járták, az emberi csalódások, megaláztatások, meg­tévesztések s reménytelenségek útját. Mindketten hontalanokká lettek, s mindket­ten elárultattak . De mindketten hajthatatlanok, rettenthetetlenek maradtak. A prímás minden nyomás ellenére megírta Emlékiratait. Szolzsenyicin a Gulag Szi­getcsoportot, s Prímen moszkvai pátriárkához intézett levele az apostol intelme egy nagyhagyományú egyház mai fejéhez. Az engedelmes prímásnak vatikáni ké­nyelmet akartak biztosítani. Az engedetlent megfosztották méltóságától és hivata­lától. De az Emlékiratok megjelentek! Szolzsenyicin könyvei mellett megindította a keleteurópai szellemi ember szabad fórumát, a Kontinent című folyóiratot. Ket­tőjükön túl, a hősökről, mártírokról és életveszélyben forgó munkatársakról ezút­tal csak hódolattal emlékezzünk meg. De az egyre szélesebb köröket felrázó szellemi forradalom elindítóiként, ezúttal elég, ha csupán kettőjük nevére hivatkozunk, mint egy jobb emberi jövő letéte­ményeseire. 2

Next