Hadak Útján, 1975 (27. évfolyam, 317-323. szám)
1975-01-01 / 317-318. szám
Mindenütt a nyugati világban ez érezhető. Nem utolsósorban itt, Nyugat-Németországban tapasztalható, pedig itt is volt 1969 óta aggasztó balracsúszás, bizonyos körök itt is kezdték próbálgatni a hatalomátvétel kommunista módszereit. A kormányzó szociáldemokraták ifjúsági tagozatai nyíltan követelték a rendszerváltozást, a „szocializmus“ bevezetését. Az eredmény a súlyos vereségek sorozata lett a tartományi választásokon. Schmidt kancellár a nála megszokott kemény eréllyel lépett fel e végzetes tendencia ellen, hitet téve a nem-marxista godesbergi program mellett, mely lehetővé tette annak idején az úgynevezett nagykoalíciót, majd a liberálisok tűzfedezetével a szociáldemokraták hatalomra jutását. Az utóbbi időben sokan attól aggódtak, hogy az inga a gazdasági krízis és az elsietett keleti politika következtében jobbra lendül ki. A konzervatív-haladó pártokon túlra, valamiféle neonácizmus irányába. De ez nem következett be és aligha is fog bekövetkezni. Az ok egyszerű: az élet ingája nem csupán jobbra s balra lendül. S legkevésbé abba a két túlélt és értelmét vesztett irányba, amit primitív leegyszerűsítéssel és hibásan jobbnak és balnak szokás nevezni. Az élet sokkal összetettebb ennél. Az ilyen világtávlatú krízisben, mint amilyenben még jóideig élünk, a jobb és bal harmadrendű fenomén. Az emberek, a tömegek érzik, talán tapasztalatból is tudják, hogy pusztán a politika, a gazdaság, a szociológia eszközeivel tartós és ideális megoldást nem lehet találni. Érzik, tudják és tapasztalják, hogy a materialista világnézet politikai és társadalmi vetülete nem hozza és hozhatja meg az évezredes vágyak megvalósulását, mint ahogy nem hozhatja meg a hibrid, erkölcsét vesztett s üres kategóriákban gondolkodó demokrácia sem. Az emberek mind többen és mind hangosabban nem valamely jobb- vagy baloldali megoldásra várnak, hanem megújulást követelnek! S megújulni csak a régi tud. Az isteni és természeti törvények, a tiszta erkölcs és szellem primátusa által. Amit az emberek tudatosan vagy tudat alatt várnak, az egy új spirituális forradalom! Vértelen, szellemi forradalom, mely az emberben az embert, a dolgokban a lényeget, a szóban az értelmet, frázisok helyett igét, hazugság helyett az igazságot, gyűlölet helyett a szeretetet, rombolás helyett az építést s az Antikrisztus helyett Krisztust hirdeti és viszi diadalra. Mint mondottuk, ma még kevesen vannak, akik ezért a megújulásért küzdenek, de máris sok a követőjük. A Neue Zürcher Zeitung múlt év december 14-15-i számában megjelent, Mindszenty Emlékiratait méltató cikkében egyebek közt a következőket írja: „Római Történetében, Theodor Mommsen azt írja az ifjabb Catoról, aki kétségbeesett következetességgel szállt szembe Caesar hatalmi törekvésével hogy bár ügyének kilátástalanságát felismerte, a végsőkig küzdött és ezáltal bukásában is diadalmaskodott a győztes ellenfél felett.Azért — mondja Mommsen — mert az akár legegyszerűbb igazság ellenében a legbölcsebb hazugság is megsemmisültnek érzi magát, és mert az emberi természet minden nagysága és fensége végső fokon nem a bölcsességen, hanem az erkölcsön alapul. Ezért játszott Cato nagyobb történelmi szerepet, mint sok, szellemileg őt messze túlszárnyaló férfiú... Az NZZ így folytatja: „Cato a maga példájával manifesztálta a régit és hagyományosat az ellen, ami Caesarral újonnan tűnt fel az akkori Rómában; ez a hagyomány természetes tiltakozása volt bizonytalan jövőbeni perspektívák és elmosódott látomások ellen. Marcus Porcius Cato és Mindszenty József bíboros — ott a letűnő antik római köztársaság képviselője, itt a 20. század egyházfejedelme! Közöttük az analógia talán önkényesnek tűnhet, de néhány párhuzam nyilvánvaló. S van még egy ennél talán többetmondó és korszerűbb párhuzam is a nyugati egyházfejedelem és kortársa a szovjetorosz író, Alexander Szolzsenyicin között. Mindketten a szenvedések útját járták, az emberi csalódások, megaláztatások, megtévesztések s reménytelenségek útját. Mindketten hontalanokká lettek, s mindketten elárultattak . De mindketten hajthatatlanok, rettenthetetlenek maradtak. A prímás minden nyomás ellenére megírta Emlékiratait. Szolzsenyicin a Gulag Szigetcsoportot, s Prímen moszkvai pátriárkához intézett levele az apostol intelme egy nagyhagyományú egyház mai fejéhez. Az engedelmes prímásnak vatikáni kényelmet akartak biztosítani. Az engedetlent megfosztották méltóságától és hivatalától. De az Emlékiratok megjelentek! Szolzsenyicin könyvei mellett megindította a keleteurópai szellemi ember szabad fórumát, a Kontinent című folyóiratot. Kettőjükön túl, a hősökről, mártírokról és életveszélyben forgó munkatársakról ezúttal csak hódolattal emlékezzünk meg. De az egyre szélesebb köröket felrázó szellemi forradalom elindítóiként, ezúttal elég, ha csupán kettőjük nevére hivatkozunk, mint egy jobb emberi jövő letéteményeseire. 2