Hadak Útján, 1987 (39. évfolyam, 390-395. szám)
1987-01-01 / 390. szám
Gondolatok egy „eretnek tanulmányhoz" Két okból haboztam, amikor Gosztonyi Péter legutóbb megjelent — és szerintem nemzeti szempontból mnden eddigi munkájánál jelentősebb — „A magyar honvédség és a második világháború“ című könyvének ismertetését mérlegeltem. Egyrészt saját tárgyi ismereteimet, mind a vázolt három évized belpolitikai történései, mind az ezen időszakba eső hadműveletek szakszerű vizsgálata tekintetében, hiányosnak érzem e kétségtelenül igényes munka lelkiismeretes vizsgálatához. A másik körülmény jelentősebb. Nem titkolom, hogy publicisztikai normái, főleg pedig a barrikád másik oldalával folytatódó dialógus mikéntje terén, a felfogásom — enyhén szólva — eltér a szerzőétől. Eltekintve azonban attól, hogy a francia enciklopedisták mondása szerint ,,1‘oeuvre est tous, 1‘auteur n'est rien“, félretettem habozásomat, mert Gosztonyi Péter annak ajánlotta ezen munkáját — Kéri Kálmán volt vk. ezredesnek, akinek — ezt tudom — szívügye a „mundér becsülete“ körül folytatott disputa. Miután magam is ezen gondolat szolgálatában állok, Gosztonyi igen figyelemre méltó tanulmányát elsősorban ebből a szempontból kívánom szóvá tenni. Gosztonyi Péter, mint történész, kimondottan a második világháború krónikása, majdnem midig a magyar kérdéssel vizsgálatai középpontjában. Nem mindennapi, hogy erről a korszakról alig két évtized leforgása alatt több mint két tucat munkája jelent meg, német és magyar nyelven. Ha összeadjuk az oldalszámokat, ebben a témában magyar nyelvterületen aligha versenyezhet valaki vele. Nemzetközi síkon is alig. Két körülmény mintegy monopóliumot biztosít Gosztonyinak a második világháború témáinak feldolgozásánál. Alig van a német felső katonai vezetésnek olyan — gyakorlatilag hozzáférhető — személye, akivel ne keresett volna szóban, vagy írásban kapcsolatot, ne tette volna fel kritikus kérdéseit. Magyar oldalról az események főszereplői közül tucatnál több azok száma, akik neki adták át kortörténeti feljegyzéseiket. Gosztonyi a szóbanforgó munkájánál a csak neki rendelkezésre álló források olyan bőségéből meríthetett, mint senki más a magyar nyelvterületen. A tanulmányán ez lépten nyomon érezhető. Mint a berni Kelet-Európai Könyvtár vezetője a szerző ismét kivételes helyzetben van. Az idevágó hazai irodalom, sajtó és marxista történetírás, maradéktalanul rendelkezésére áll. Ezt a lehetőséget is bőven hasznosította a tárgyalandó munkájában. A benyomás az, hogy kellő forráskritikai érzékkel A szerzőnek nem hivatásszerűen kenyere a harcászat-hadászat, hadseregszervezés, vagy haditechnika. A hadműveletek ismertetésénél nem merülhetett el olyan részletekben, mint ahogy pl. Darnóy Pál a Hadak Útjában közzétett kitűnő munkájában. Ez a körülmény azonban nem gyengéje, hanem éppen erőssége Gosztonyi könyvének. Ügyel arra — és ezt felettébb sikeresen teszi — hogy a harctéri események nehezebben követhető részletei ne tereljék el a figyelmet se a vezetésre ható külső zavaró erőktől (pl. a németek okvetetlenkedő magatartásától), se a belpolitikai eseményeknek a katonai vezetésre gyakorolt kölcsönhatásától. Igyekszik megkönnyíteni a legtöbbször felettébb bonyolult összefüggések áttekinthetőségét, amivel egyúttal növeli előadása drámai feszültségét. Gosztonyi ezen könyve nem a történések ismertetése (ezt előző munkáiban kimerítően megtette ...), de a kiértékelése szemszöge és szelleme miatt érdemel különösebb figyelmet. Ez az előbbi könyveiben nem jutott ilyen kifejezően érvényre. Egy marxista munkával való egybevetés érzékeltesse ezt. Csak pár hónappal Gosztonyi munkája előtt jelent meg Budapesten Dombrády Lóránt marxista, de egyébként igen alapos történész munkája „Hadsereg és politika Magyarországon“ címmel. Dombrády ugyanazon időszak ugyanazon eseményeivel foglalkozik mint Gosztonyi. Az események lefolyásának ismertetésénél alig van különbség a két történész között. Annál több az ugyanazon történések hátterének és körülményeinek történelmi értékelésénél. Domrády továbbra is elhitetni kívánja, hogy az ország szerencsétlenségéért a katonai vezetés intrikái a politikai vezetéssel, no meg a tisztikar szelleme viselik az elsődleges felelősséget. Gosztonyi viszont meggyőzően érzékelteti azokat a külső, a magyar politikusoktól és katonáktól nem befolyásolható körülményeket, amelyek figyelembe vétele nélkül a döntő katonapolitikai elhatározások, valamint az ezekkel összefüggő felelősség felett nem lehet ítéletet alkotni. A szerző a tárgyalt korszak történéseinek végzetszerűségére helyezi a súlyt. Ennek ellenére a munka távolról sem apológiája sem a katonai vezetésnek, sem az