Hadak Útján - Bajtársi Híradó, 1994 (46. évfolyam, 432-437. szám)

1994-01-01 / 432. szám

(folytatás az 1. oldalról) minden eszközt megragadtak arra, hogy a magyarság jó hírét keltsék és terjesszék. Ezáltal a magyar nép és Magyarorzág image-ének javításáért tettek hallatlanul sokat, azon a területen mutatva fel eredményeket, mely területet a háború előtti kormányok éppúgy elhanyagoltak, mint az 1945 utáni rendszer. És ha semmi mást nem tudna felmutatni az emigráció, már ezzel is igazolta volna létjogosultságát. Kossuth óta, amikor a bukott szabadságharc száműzetésbe kényszerült vezérét diadalmenettel fogadta New York, nem volt a magyar névnek olyan jó csengése nyugaton, mint amilyen az emigránsok munkálkodása nyomán az utolsó három évtizedben — főképp 1956 után — kialakult a nagyvilágban. Jó lenne, ha ezen elgondolkoznának azok, akik időnként ócsárolják az emigrációt és megjegyzéseikkel szítják az otthoni emigrációellenes hangulatot. Ami nem nehéz: az otthoni társadalomban jó talajra hull minden emigrációt szapuló megjegyzés, mert ilyen a közhangulat. Szerintük az emigránsok a könnyebbik részt választották és megszöktek a nehézségek elől. (Ezt motiválja a tudatos vagy tudatalatti irigység is, ami abból a meggyökeresedett tévhitből táplálkozik, hogy minden nyugati emigráns milliomos és „megszedte magát”, amíg az otthoniak nélkülöztek és szenvedtek)... Az emigráció pozitív tevékenysége — amelyek közé nem sorolom most magyar kultúrértékeink és nemzeti hagyományaink őrzését, nemzeti ünnepeink megülése révén szabadságeszméink ápolását, a magyarságtudat átmentését, mert ezek az emigráció önfenntartásával függtek össze­­, hazánk valós képének bemutatása és minél kedvezőbb „image” kialakítása. Az emigráció olyan magyar sorsproblémákat is feszegetett, amire az otthoniaknak gondolniuk sem volt szabad, vagy kívülesett érdeklődési körükön. A négy évtizedes átnevelés megtette hatását és nem múlt el nyomtalanul az új generációk fölött. Az elszakított területek magyarságának problémáival csak az emigráció törődött, aminthogy csak a szabad világban lehetett megemlékezni Trianon igazságtalanságairól. Csakis az emigráció mert beszélni a magyarság tragikus csökkenéséről, ami gyakorlatilag annyit jelent, mintha évenként egy kisváros tűnne el az országunk térképéről. És az emigránsok őrizték harmincvalahány éven át az ötvenhatos lángot, aminek fellobbanása annak idején szinte megvakította a világot és a népek csodálatát váltotta ki, de amiről otthon szégyenszemre hallgatni kellett, némán beletörődve a szabadságharc eszméinek meghamisításában. De eleget beszéltünk a múltról, arról, ami ma már többé-kevésbé történelem s az évekről, amiket magunk mögött hagytunk. A lelkiismeretünk nyugodt, mert „megcselekedtünk, amit megkövetelt a haza”, soha nem alkudtunk, soha nem adtuk fel meggyőződésünket. Az idő végülis minket igazolt, minket, akiket — amikor még magasan állt a kommunizmus vörös csillaga — sokan álmokat kergető fantasztáknak tartottak, azért, mert következetesen kitartottunk követeléseink mellett. És itt nem árt emlékeztetni valamire; jövőre lesz 50 éves évfordulója annak, hogy megalakult a szabadföldi magyarság első, mindmáig legrégibb és legaktívabb szervezete, a Magyar Harcosok Bajtársi Közössége. Az MHBK azért jött létre, hogy tagjai az évezredes magyar katonaeszmény szellemében szolgálják a hazát ott, ahová a sors állította őket. Az MHBK fél évszázadon át küzdött a nemzet érdekeiért s azért, hogy a magyar nép visszanyerje szabadságát. Az MHBK lényegében már 1945-ben megfogalmazta szabad földön azokat a követeléseket, amelyekkel minden magyar emigráns azonosulhatott s amelyek megerősítést nyertek az ötvenhatos szabadságharc célkitűzéseiben. A kishitűek kételkedése ellenére Magyarország megszabadult az idegen megszállóktól és a két világháború közti rövid két évtizedet leszámítva ötszáz év óta először nem tapossák földjét idegen hadak. De azzal, hogy a magyar nép visszakapta szabadságát, a tennivalóknak még nincsen vége, a valódi országépítés csak most kezdődik. Az új körülmények, a visszanyert függetlenség feltételei között meg kell teremteni otthon azt a demokráciát, melyben megindulhat a gazdasági fejlődés és a szellemi-kultúráis felemelkedés. És ebben a folyamatban még sokat segíthet az emigráció. Azon már túl vagyunk, hogy mi, Nyugaton élő magyarok szavazatainkkal befolyásolhassuk a választások kimenetelét, mert mint tudjuk, karácsony előtt döntött ebben a kérdésben az országgyűlés, a törvényjavaslat — miként várható volt — nem kapta meg a szükséges kétharmados többséget. Ezen most nincs értelme bánkódnunk, mert a nyugati magyarságnak alig néhány százaléka ismeri annyira az otthoni helyzetet, hogy nyugodt lelkiismerettel szavazhatott volna. Az emigrációnak sok évtizedes önzetlen munkája után jól esett volna, ha a Haza a választójoggal mintegy elismeri, hogy a magyar néphez tartozunk. Szavazati jogunk közvetlen gyakorlása nélkül is hatásosan tudjuk más módon befolyásolni a tavaszi parlamenti választásokat. És itt útmutatásként szolgálhat valamennyiünk számára mindaz, ami az emigráció harmincvalahányadik éve működő politikai fórumán, a Magyar Kongresszuson történt tavaly november végén Cleveland városában. A tavalyi kongresszus nemcsak azért emelkedett ki az eddigiek sorából, mert hét aktív magyar politikus, országgyűlési képviselő vett azon részt és ismertette a hazai helyzetet, hanem azért is, mert itt mutatkozott be a nagy nyilvánosság előtt a néhány hónappal azelőtt megalakult emigrációs társadalmi­­folytatás a 4. oldalon) 1994 JANUÁR — FEBRUÁR HADAK ÚTJÁN — 3

Next