Hídfő, 1977 (30. évfolyam, 728-751. szám)
1977-01-01 / 728-729. szám
A HUNGARIAN WEEK A NEMZET. AZ OTTHON 18 A JÖVŐ SZOLGÁLATÁBAN ÁLLÓ EMIGRÁCIÓS POLITIKAI LAP 728—729. SZÁM XXX. ÉVFOLYAM LONDON, 1977 JANUAR HIs 1947 XXX. évfolyam 1977 A magunk ügyéről szóljak ezúttal a krónika. A harmincadik évfolyamába lépő Hídfőről, ami annyit jelent, hogy ezen idő alatt 727-szer hozta meg a postás a lapot és ugyanannyiszor vásárolhatták meg az olvasók. Az első példányok megsárgulva őrzik a múltat , ami egykoron jelen volt. Emigrációnk első éveiben Istenben boldogult Süli József indította el az első pédányokat kezdetleges kis házinyomdájában, alig kétszázas példányszámban. Sohsem volt íródeák, de úgy érezte kell valamit tennie azokban a meglódult időkben, amikor a magyar nyelvű könyvek és újságok — úgy odahaza, mint az emigrációban — a magyar múlt sárba rántását tekintették legfőbb feladatuknak. Nem volt újság és nem volt semmi más sajtótermék, ami ellensúlyozta volna ennek a gyalázatos munkának a közszellemre való kihatását. Félő volt, ha ez így megy tovább, akkor az új hazát kereső magyarság egyedei ennek a hamis szemléletnek az áldozatai lesznek és lassan maguk is olyannak látják a magyar közelmúlt eseményeit, amilyennek azt a kommunista-demokrata ötvözetű hamis írástudók írták és írják még ma is. A magas szakértők nem nagy jövőt jósoltak a lapnak, melyet Süli szerkesztő úr napi munkája után (mosogató volt az egyik londoni szállodában) éjszaka állított össze. Talán kevés tudással, de annál nagyobb hittel. De ez a tiszta hit megfogta az embereket és a lap példányszámát alig két esztendő után fel kellett emelni a már eredménynek számító 500-as példányszámra.. Már nemcsak Angliában és Európában, de mindenünnen jelentkeztek előfizetők, ahová a nagy vihar szétszórt bennünket. És minden egyes példány kis sziget lett, amely körül lassan kijegecesedett az olvasótábor. A lapnak nem voltak mecénásai, semmiféle politikai vagy gazdasági egyesülés nem állott a háta mögött, és mégis élt. Bebizonyította, hogy egy lap meg tud élni gyanús hátterű financiális támogatás nélkül is, ha a tulajdonosnak vagy a szerkesztőnek nem a pénz, az anyagi érvényesülés, hanem a lélekiismeret és a hit az, ami tollát vezérli. Süli József az ötvenes évek végén a müncheni Ledermüller kiadóvállalattal együtt megalapította a Mikes Kelemen Kört és annak keretén belül egymásután tették le a könyveket a magyar emigráció asztalára. 1960 júniusában a trianoni terrorbéke évfordulóján tartott emlékeztető ünnepélyen tragikus hirtelenséggel véget ért Süli József földi pályafutása. Marschalkó Lajos írta a Hídfőben: „A meghasonlott, marakodó, sokszor megvásárolt, idegen csatlóssá lett emigrációban csak az ő paraszti őseitől öröklött szívóssága, lobogó magyarsága tudott megteremteni olyan — az emigrációban is független — magyar lapot, amelyet egyedül a nemzeti emigráció előfizetői és nem idegen csekkosztogatók tartanak fenn ...“ Süli József halála után Marschalkó Lajos szerkesztette a lapot egészen 1968 májusában bekövetkezett haláláig. Éjt nappallá téve dolgozott. A lap szerkesztésével párhuzamosan jelentek meg könyvei, melyek közül a Világhódítók eddig öt angol és két török kiadást ért meg az öt magyar kiadás mellett, annak ellenére, hogy könyveit agyonhallgatták és emigráns sajtónk nem nagy dicsőségére még a nevét is tabu volt leírni. Becsületesen és szegényen küzdött az igaz magyar ügyért. Müncheni lakása — városi Szociálrohnung — a jegyzetek és feljegyzések látszólagos összevisszasága volt. Főszerelmét a Hídfő jelentette, mert ismerte a sajtó óriási jelentőségét és ismerte keresztény közönségünk sokszor már hanyagságig menő érzéketlenségét is a magyar sajtóval szemben. És mégis! Az elmúlt tíz esztendő során egyedül az előfizetők garasai voltak azok, amelyek fenntartották és fenntartják a lapot. Az óriási nemzetközi összeköttetésekkel rendelkező magyar szociáldemokrata párt exil újságja a Népszava, abban a pillanatba megszűnt, mikor az angol munkáskormány beszüntette a szubvenciót. De a londoni Népszaván kívül még mennyi-mennyi más emigráns újság csukta be kapuját, mert nem híveik, csupán olvasóik voltak. Amelyik pedig még megvan, az a függetlenséget és író lelkiismeretet erősen kordában tartó érdekek tartozéka. Tisztelet a kevés kivételnek, de javarészük kerüli a kényes és életbevágó kérdésekkel való foglalkozást. Történelmi látókörük 1849-cel lezárul, s csak 1956-nál éled fel újra, és azt, ami a két mérföldkő között van, az olyan kényes kérdés, amivel nem opportunus dolog foglalkoznunk. A magyar liberalizmus kérdése azonban összefügg a magyar zsidóság térhódításával. Tehát ne foglalkozzunk vele. "