Hídfő, 1977 (30. évfolyam, 728-751. szám)
1977-01-01 / 728-729. szám
1977 január NÁNAY MÁRTA (Los Angeles) Erdélyben jártam... A Thököly-úti román követségen kezdődött. A jobb gazdát is látott sarokház terraszán egy feketehajú férfi egyik kezében tükröt tartott, a másikkal fésülködött. Tört magyarsággal kérdezte mit akarok. — Vízumot Erdélybe. Menjen a mellékutcába, ott beengedem. Mentem. A kapunál magyar rendőr vigyázott. Csengettem egyszer, kétszer, háromszor, senki sem volt a láthatáron. Észrevettem, hogy az első emeleti ablak függönyén keresztül figyel a feketehajú. A rendőr biztatott: ne hagyjam magam. Eltelt vagy fél óra sokszori csengetés és várakozás közepette, amikor egy fekete Mercedes húzott a kapuhoz. Két feketébe öltözött férfit tessékelt ki a soffőr. Nagy urak lehettek, mert a függöny mögül leselkedő pillanatok alatt a kapunál termett, s az excellenciák mögött én is bevonultam. A lépcső tetejéről nyájasan integetett felém a követ. Ekkor már feltartottam USA-útlevelemet. Készségesen vitt be egy faburkolatos terembe s magyarul kért: várjak. Azzal eltűnt a fentemlített urakkal. Az asztalon német- és oláhnyelvü nyomtatványok hevertek Erdély szépséges tájairól. Amikor magyar ismertetőt kértem a perceken belül visszatért követtől, édesen mosolygott s mondta: nincs. Bukarestben azt hiszik a fejesek, hogy Erdélyben nem beszélnek magyarul. Megkaptam a vízumot, a követ becsengette a feketehajút s utasította: — Kísérje ki a nagyságos aszszonyt. — Kikisért. ... hat-hétszáz év előtt Uram Szolnokon folytatódott. Dél volt. A szálló halljában négy 14 év körüli fiúcska tanakodott kitelike zsebükből egy Coca Colára. Meghívtam őket s míg iszogatták a számukra csoda nedűt, kikérdeztek, honnan jöttem s hová megyek. — Erdélybe. — Romániába tetszik menni? — Igen is, meg nem is. Ti mit tudtok Erdélyről?— kérdeztem viszsza őket. — Hát tanultuk az iskolában, hogy vagy hatszáz évvel ezelőtt Erdély magyar fennhatóság alá tartozott. E nap óta ezek a szolnoki kis magyarok sokkal többet tudnak „Romániáról“. Késő délután érkeztem az első erdélyi városba. A határon fennakadást idézett elő a „Coeie“-bankháznál vásárolt csekkem. A pénztáros közölte, hogy ő még ilyet nem látott, feletteseitől kell tanácsot kérjen. Lezárta irodáját s távozott a csekkemmel együtt az út ellenkező oldalán emelkedő domb tetejére — gyalogosan. Ott eltűnt az egyik épületben. Hosszas várakozásom gyümölcseként a „Cook“-ot kegyesen elfogadták. Nagyváradon megtudtam, hogy Dáciában vagyok. Dácia az autó, Dácia a hotel, Dácai lent, Dávia fent. Dácia-Dácia-Dácia. Siettem Kolozsvárra. A Hotel Continentálban kaptam szobát 25,5 dollárért. Szűk, rozoga felvonó, dohos szoba, özönvízelőtti gyanús tisztaságú fürdőszoba és Pekingből importált ágytakaró. A napfelkelte meglepetéssel szolgált. Szobám erkélyes volt, ahonnan Mátyás király fenséges lovasszobrában gyönyörködhettem, s feledtem „Dáciát“. Igyekeztem le az utcára s a hétköznapi reggel forgatagában otthon éreztem magam. Az emberek magyarul beszéltek. Kis népautóm a poros, kietlen Tordára vitt. Egy pohár hűsítő italra tértem be a főtéri piszkos cukrászdába. A személyzet román volt. Szováta Utam innen kiesebb tájakra vezetett s a valamikor híres fürdőhelyen pihentem meg. Tele volt regáti beutaltakkal. Sötét, rosszarcú lényekkel. A turista irodából reménytelenül fordultam ki. A hotelben nem volt számomra hely. Bentről utánam jött az egyik tisztviselő. Magyar volt. Elirányított az erdei turista szállásra. Új épületben fiatal magyar házaspár fogadott, ők ajánlották a vendéglőt, ahol magyar szakács ízes förtjét jóképű magyar pincérnő szolgálta fel, s ahol a cigány kizárólag régi magyar nótákat játszott. A körülöttem hemzsegő idegenek között azon a helyen úgy éreztem: Erdély nem veszett el. Utam legkedvesebb napját töltöttem Szovátán. A csiki faluk mindegyikében hoszszabb időre megálltam. Székely kapuk, régi házak, elnyűtt gúnyák, tiszta gyermekek. Lajos, Levente, Attila, Csaba, István, Géza, Zoltán, Enikő, Margit, Anna, Edit, Gizella. Magyarul kérdeztem és ők is ízes magyarsággal válaszoltak. A felnőttek nappal az állami közösben görnyedtek, de az este az övék volt. Megfeszített erővel kapálták a háztájit — Amíg a jó Isten egészséget ad, nem tudnak megsemmisíteni! — mondták az asszonyok. — Járunk a templomba és imádzunk. Magyarul — mondták a férfiak. Erőt adtak nekem ezek a méltóságteljes székely férfiak, ezek a bátor, istenhivő székely asszonyok, ezek az értelmes arcú, szépséges gyerekek. Falu falu után következett. Érthetetlen elnevezés a táblákon. Sem magyar, sem latin, semmilyen nyelvre sem következtetett, de egyetlen faluban sem válaszoltak másképp kérdésemre, hogy hol vagyok, csak magyarul! Gyergyóban, ahol még az Úristen is református“ sem volt másképp. A Bucsin tetőre is feljutottam. Igaz, sokáig tartott. Utat építettek magyar munkások. A lelket rázta ki belőlem az ökölnyi köveken kis kocsim, 15 kilométeres távolságon keresztül a lépésben. De a látvány ott fenn a tetőn mindenért kárpótolt. A Gyilkos-tóban csalódtam. Vize zavaros, szürke. Partja elhagyagolt. Oláh és cigány árusok kínálták szegényes portékáikat összetákolt bódéikban. Az út melletti kávéházból kifordultam. Lesötétített zug, ragadt a piszoktól és legyek hemzsegtek a süteményeken. Utolsó remény. — az orosz Felüdülés volt megérkezésem Marosvásárhelyre. Rendezett, tiszta, virágos, szép város, de örömömbe üröm is vegyült. Megtudtam, hogy a bevezető út mellett épült új bérházakba vagy negyvenezer regátit telepítettek be. Az utcákon felismerhető a magyar. Jó megjelenésű emberek. Kérdeztem és feleltek és visszakérdeztek. — Segítsenek rajtunk, mert elveszünk. Menjenek Washingtonba. A kormányon keresztül tegyenek valamit. Állítsák meg Ceausescu kegyetlen nemzetiszocialista elnyomását. Ha a Nyugattól nem várhatunk segítséget, akkor csak az oroszok megszállásában reménykedhetünk! Csíkszeredán csak magyar szót hallottam és jólesően olvastam a mozi feletti táblán: „Transylvania.“ A Hídfő nem pártlap. — A mi egyetlen pártunk Magyarország! HÍDFŐ 3. oldal