Új Hídfő, 1983 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1983-12-01 / 12. szám
1983. december NÁNAYNÉ, MEDVEGY MÁRTA: EMLÉKEZEM Őseinket a Csodaszarvas a "tejjel-mézzel", folyóival és jó földdel áldott Kárpát medencébe vezette. Itt a bölcs vezérek vérszerződést kötöttek és letelepedtek. Egy-Isten hívőkké, Krisztus hívőkké lettek. Gazdagodtak, szaporodtak és harcoltak. Jobbról-balról sok ellenség támadt rájuk. Történelmünk évszázadai alatt bátran küzdöttek és védték a Hazát. Sokszor felütötte fejét közöttük az ármány és akadtak Júdások, árulók és két kulacsosok. Ezeket a cselszövőket mindig elérte megérdemelt sorsuk. ''Megfogyva bár, de törve nem" átléptünk a XX. század küszöbén is. Szegénységre háború, csonka ország, majd ismét háború következett. Emlékezem a sziréna hangjára, az óvóhelyen töltött éjszakákra és a bombázásokra. Honvédeink hőstetteire a Don kanyarnál és a véráldozatra a Haza védelmében. Emlékezem az "ellenállók"-ra és a destruálókra és ... a vörös csillag rázuhant Magyar Hazánkra. Emlékezem a zabrálásokra, az asszonyok megbecstelenítésére és az elhurcolt emberekre, a kollaboránsokra, akik bőrüket mentették Nyugatra, sokszor vagyonukkal, s néha az ország vagyonával, az akasztásokra és a börtönökben sínylődőkre; az inflációra és a B-listázásra. Emlékezem kiszolgáltatottságunkra és az Andrássy út 60-ra; a különböző díjasokra és a kirakatperekre; az egyházak üldözésére és a kitelepítésekre; a Gyárkocsi utcai fogházirodára és a Fő utcai börtönre ... És emlékezem a csodára, dicsőséges forradalmunkra ... 1956. október 23-ra. Meggyötört testünkben megalázott lelkünk lángragyúlt. Tíz millióan egyek lettünk. Vállainkról leráztuk a vörös csillagot. Emlékezem a Bem szoborra és a Parlamentre, a Nemzeti Múzeumra és a rádió épületére; az első lövésekre és az első halottra. Emlékezem a Corvin-közre és az Üllői úti laktanyára; a Körút felszedett macskaköveire és a Széna térre; az utolsó rádió szózatra és a dübörgő tankokra. Emlékezem a lyukas zászlóra és a 25.000 elesett gyermek hősre, akiknek véráldozata árán 200.000 honfitársunkkal szabadföldre menekültünk ... Az ausztriai táborban — az akkori hazai hírek szerint — megtudtuk, hogy a vörös hadsereg segítségével uralomra jutott kormány "hazátlan bitangok"-nak, "fasiszta ellenforradalmárok"-nak, "kispolgári szemetek"-nek kiáltotta ki a 200.000 magyar menekültet. Szétszóródtunk. Jutott belőlünk mind az öt földrészre. Nehéz évek elé néztünk. Azonban az élniakarás a sok letiport "hazátlan bitangot" talpra állította. A "hazátlan bitang" szorgalmas, kitartó , sokszor éjjt nappallá tevő munkával, megbecsülést szerzett magyar mivoltának és jó anyagi körülmények közé küzdötte fel magát. Teltek az évek és kérés nélkül a Posta "Magyar Hírek" cím alatt szép kiállítású, képekkel illusztrált lapot kézbesített Budapestről a "fasiszta ellenforradalmárok" címére. Meglepetéssel olvastuk, hogy "idegenbe szakadt hazánk fiai"-vá léptünk elő. Furfangos módon megindult a hazacsalogatás. Menjünk és vigyünk. A régi közmondás is azt tartja, hogy: "a pénznek nincs szaga". Bedobták a jelszót: "kultúrcsere". Mázsaszámra ömlesztették a népi demokrácia sajtó- és irodalmi termékeit, filmjeit, a szabad földön élő "kispolgári szemetek" kultúrigényeinek kielégítésére. Arról szó sem volt, hogy a csere értelmében innen is küldhessünk Magyarországra itt megjelent újságokat, itt kiadottt könyveket vagy itt készített lemezeket, hangszalagokat. De ez sem volt elég. Teljes erővel működésbe lépett a magyarországi propaganda-gépezet. Szétrepítette az öt világrész magyar közösségeibe írónak, költőnek, tudósnak és előadó művésznek álcázott Mephistost. Ördögi módon már nem csak a pénzünkért, de felszabadult lelkünkért is kinyújtja karmait. Mint történelmünk folyamán annyiszor , most is akadnak közöttünk "hídépítők". Imádkozzunk érettük. November 4-e van. Gyertyát gyújtunk és emlékezünk ... Gondolatban felemeljük a sárba tiport lyukas zászlót és 27 év távlatából fogadjuk Nektek elesett hőseink, hogy nem felejtünk! EJ HÍDFŐ LÓ BERNÁT: És Budapest?... Az ádáz kortesharcok közepén, három nappal a választások előtt Ausztrália miniszterelnöke ott áll valahol a canberrai újságíró klub előadó dobogóján. Röpködnek felé a szokásos kérdések. Eddig jobbára kamatlábakról, munkanélküliségről és növekvő inflációról volt szó. Egyszerre, váratlanul az antibolsevista választók is kapnak egy kis politikai alamizsnát. Valahogyan sor kerül a Szovjetunió csintalanságaira is. Ugyanis minden nyugati politikus tudja, hogy egy rendes korteshadjáratban illik az Uniót is megdorgálni. Az is jelenthet néhány százezer szavazatot. — Nem szabad elfelejteni — figyelmezteti hallgatóságát a reményteljes jelölt —, hogyan tiporták el valamikor Prága utcáin szovjet tankok az emberi szabadság ébredő tavaszát . . . Másnap az újságriportot kétszer kell átolvassam. De hiába keresem, egy szó említést nem találok benne Budapestről. Néhány héttel később a nyugati nagyhatalom külügyminisztere elutazik a nyugati nagyvárosba. A repülőgépről leszállva, már a tolólépcső aljában orra alá nyomják a 36 mikrofont. A háttérben huszadik századunk szakállas ősemberei anti-nukleáris plakáterdőikből kukucskálnak ki rá. Előttük a zendülés-rendészet egységei állnak fegyelmezetten, pajzsokkal felszerelve, mint modern korunk gladiátorai. Arcuk előtt szél, és féltéglavédő üveg, kezükben lövésre készen tartott légsűrített spriccelő kanna, benne a hánytatóval. Fenn helikopterek keringenek, mint békés gólyák alföldi házak kéményei fölött. A kép láttán a külügyminiszter is jobbnak látja valami ide illőt szólni. Ő is Kabulra, és a Prága utcáin végig dübörgő szovjet harckocsikra emlékezteti az orra alá dugott 36 mikrofont. És Prágára emlékeznek politikusok valahol a dán parlamentben, évszázados tölgyek hűvösében szunyókáló tábornokok emlékirataikban, és a nyugati újságírók is előszeretettel a prágai Szent Vencel téren tiportatják végig cikkeikben a szovjet harckocsikat, valahányszor elrettentő példa felhozásának érzik szükségességét. Úgy tűnik, mintha Budapestet és a magyar forradalmat láthatatlan kezek a történelem szőnyege alá seperték volna . . . És látszólag nincs senki, aki a nyugati politikusok, történelemtudósok, Moszkva-figyelő újságírók és egyéb rosszul informált szakemberek figyelmét felhívná arra, hogy a szovjet tankok hernyótalpai valamikor a Nagykörúton is végig csikorogtak, sőt ráadásul a Killián laktanyát is ripityára lőtték. Nem mondom, Prága és Kabul után néha Budapest is említésre kerül, amolyan “futottak még” alapon, holtversenyben a lengyel és keletnémet “eseményekkel”, ahol féltéglával dobálták meg a T-34-eseket. Mintha nagyobb bátorság kellene féltéglát hajítani egy tankra, mint égő benzines üveget, így fakulnak, színtelenednek el idővel történelmi események. Néha talán saját hibánkból is. A törökök százötven éves látogatását “törökdúlásként” írtuk be történelmünkbe. A tatárok érkezéséről meg csak “tatárjárásként” emlékeztünk meg. Valahol messze, Dél-Amerikában egy történelmünkkel ismerkedő felületes olvasó most aztán azt gondolhatja, hogy míg azok a gonosz törökök végigdúlták az országot, addig a szegény tatárok csak járkáltak a Sajó partján . . . 9. oldal