Új hídfő, 1986 (39. évfolyam, 1-12. szám)
1986-10-01 / 10. szám
1986. október i Körösi Csoma Sándor Történelmi Társaság vezetőségét is, amikor az időközben megjelent 600 oldalas mű, az „Armati Hungarorum” (A magyarok fegyveresei) kiadását elhatározta. Német nyelven, hogy legalább Európa értsen belőle. Ezúttal a könyv II. fejezetére, a nem egészen helyesen „chronologiának” nevezettre kívánunk rámutatni. Annál is inkább, mert idegen nyelven ehhez még hasonlót nem írt, sem hazánkfia, sem idegen. A szóbanforgó fejezet címének szabatos magyar fordítása: A hungárok története, időrendi rövid fogalmazásban Nem egyszerű dátum-felsorolásról van itt szó — mint pl. 896: Honfoglalás, 1222: Aranybulla vagy 1526: Mohácsi vész, stb., — hanem kiragadott példáinknál maradva, ismertetésre kerül a Kárpátmedence honfoglalás előtti politikai állapota, a hadműveleti felvonulás, Levente lovas-hadtestének balkáni harcai és így tovább. A figyelmesen olvasó az Aranybulla esetében megtalálja annak kiváltó okait, sőt, magának a decrétumnak főbb pontjait is. Ugyanez vonatkozik Szent László és Kálmán királyaink decrétumaira is, melyek egyébként az első ismert zsidótörvényeket is tartalmazzák. Kitűnő a tatárjárásnak nevezett mongol támadás felvázolása, kiemelve benne a történelmi tényt: a mongolok célja a Magyar Királyság hódoltatása volt. Liegnitz, Bécsújhely, stb. csak hadműveleti mellékszíntérként került a történelembe. Pontos képet kapunk arról a temérdek hadjáratról is, amit Árpádházi királyaink a balkáni térségbe és Halics birtokáért folytattak. Ismertetésre kerülnek Nagy Lajos, Hunyadi János és Corvin Mátyás hadjáratai is, a törökkel vívott rengeteg csetepaté. Ugyanígy Bethlen Gábor, Rákóczi György, Apafi, Thököly küzdelmei. Hol a törökkel, hol a Habsburgokkal. II. Rákóczi Ferenc szabadságharcánál (1703—1711) bővül az események ismertetése. Ennek terjedelme már 8 oldal. Mária Terézia uralkodásával kapcsolatos ismereteinket is bővíthetjük e fejezet olvasása kapcsán („sváb” telepítések, Hadik huszártábornok megsarcolja Berlint, stb.) Aztán jön Napóleon, aki ellen megint több tízezer magyar katona küzd, Habsburg érdekekért. Az 1848-49. évek politikai és harci eseményeiről jóformán napról napra értesül az olvasó. E részek ismertetése 21 oldalra terjed! Mindez érthető, hiszen a rendelkezésre álló adatok egyre inkább bővülnek. Haynau vérengzéseiről, a Bach-korszakról épp úgy értesülünk, mint az 1867-es kiegyezés törvénypontjairól. Az I. világháború ismertetését a szerző rövidebbre fogta, nyilván azzal az indokolással: a külföld előtt is ismert történelem. Mégis, itt, az 5 oldalra nyúló terjedelemben megtalálhatjuk a világégés majd minden nagyobb csatáját és annak kimenetelét. Az ezt követő összeomlás (1918-19) 4-5 oldalon keresztül kerül ismertetésre. Ugyanennyi körüljár oldalszáma a „Vörös Terror” és az ezt kiváltó „Fehér Terror” eseményeinek. Kellő részletességgel olvashatjuk a „király-puccs” leírását, jóformán óra és perc adatolásával. Külön felhívjuk a figyelmet a szerző tárgyilagosságára: sem egyiket, sem másikat nem hallgatja agyon, ugyanakkor megtalálja a helyes mértékeket. Ez az oka annak, hogy hazai szakkritikusok nem a művet, hanem annak „szemléletét” (?) kifogásolják. (Hogy milyen szemléletű, pontosabban: irányzata a MTA történeti chronológiájának, és ugyanígy az odahaza kiadott „Magyarország hadtörténelmé”-nek az 1919-től napjainkig terjedő része, azt elfelejtik hangoztatni.) Térjünk azonban vissza nevezett mű II. fejezetéhez. A II. világháború kitörésének előzményeiről is pontosan értesülünk. Ugyanígy arról is, hogyan keveredett hazánk ebbe a második világégésbe. Szerző ezek ismertetésére itt is 21 oldalt áldoz, nota bene: nem a mi háborúnk volt. Joggal írja erről a részről egy szkv. vk. szds.: „Amit a 3-4 tucat m.kir. vk. úr és egy jó tucat hivatásos magyar történész nem tett meg” — itt sikerült tető alá hozni. Egykori M. Kir. Honvédségünk minden jelentősebb harcmozzanata kerül itt ismertetésre. A Délvidéktől a Donig és a Dontól az Ennsig. Beleértve kiváló vadászrepülőink légiharcait is. A figyelmes olvasó arról is értesül, hogy magyarjaink nem Németországért, hanem a világbolsevizmus ellen küzdöttek egy antibolsevista szövetség keretében, amelynek létrehozása a II. világháború után a NATO-ban újra megtörtént. A sors iróniájaként — sajnos — hazánk ezúttal a másik oldalhoz sorolt. Kitűnő a történeti adatolás az 1945-ös éveket követően is: kezdetben látszat-demokrácia, utána vörös terror a javából. Olyannyira, hogy igaz Gosztonyi dr. megállapítása: Rákosi „apánk” több honvédtisztet juttatott bitófára, mint a bresciai hóhérnak elnevezett Haynau! Foglaljuk össze: az „Armati Hungarorum” e második fejezete a szóbanforgó mű fő erőssége. Amint arra már utaltunk, nemcsak dátumhalmazat. Sokkal inkább első — idegen nyelven megjelentetett — „mini-történelme" hazánknak. Terjedelme közel jár a 200 oldalhoz, és ezzel a könyv legbővebb fejezete is egyúttal. Történelmünk egyik — eddig megjelent — legértékesebb forrása. Nemcsak a külföldinek, a magyar szakembereknek is. Ha pedig arra is áldoz, és kézbeveszi a közel másfél kilós, díszes kiállítású művet és a szakértő szemével felméri, hogy egy oldalba mennyi anyagot sűrített a szerző immár mégiscsak egy világnyelven, mint ilyen: egyedülálló nemzeti kincsünk! Beszámolónk nem volna teljes, ha a könyv többi fejezetéről nem szólanánk. Az I. fejezet a szellemes visszavágások egész sorozata „elleneinknek”. Német, de inkább osztrák részről, ezzel kapcsolatban több ellenzés publikálása várható. (11—21-ig terjedő oldalak.) A IL, IV., V. és VI. fejezetek értéke sem lekicsinylendő. Ezek azonban inkább szaktanulmányok, haladó szellemű képzetteknek. Katona Sándor fejezete, amelyik a „3. Honfoglalás” címet viseli, kiemelt dicséretet érdemel. Akkor is, ha az Akadémia (jelenleg is irányított) logikátlan álláspontjával merőben szemben áll. Kitűnő elemzéssel vázolja mégiscsak felejthetetlen kárpátmedencei honalapításunkat. Juha Ferenc tengerészetünkről írt fejezete önmagában unicum. Nemzeti érdek vezette, hogy az abban ismertetettekre is felhívta történészeink figyelmét. Úgy az első, mind a második taglalásában. Különösen akkor, amikor a világtörténelem tájékozatlanságból (!) állandóan csak „osztrák” tengerészetről beszél. Gosztonyi Péter előadásának leirata különösképpen értékes 1848-49-es szabadságharcunkról. Kiemelendő fejezetének pontos adatolása kivégzett mártírjainkról és Haynau terrorjáról, épp úgy, mint a megjegyzésnek szánt jogi fejtegetései. (Csak sajnálni tudjuk, hogy ugyanilyen formában nem került publikálásra Szabó Ákos Rákócziról szóló előadása.) Szepesi András (t) magyar nyelven már publikált két értekezése (Kamarilla és az alkotmányos Ferenc József) bizonyára nemtetszést fog kiváltani osztrák, és az ún. aulikus körökben. Annak ellenére, hogy a taglalt történelmi korszakok ismertetése reális, nyelvezete pedig a fordítók munkáját dicséri. Szabó László értekezése az I. világháborúban történt részvételünk arányairól ugyancsak dicséretre méltó alkotás. Több magyar olvasóban keltett már csodálkozást, mert ki hitte volna, hogy nagyobb volt véráldozatunk, mint a háborút kívánó, kardcsörtető osztrákoké? Vértes Béla (j) rövid összefoglalója és az utána facsimilében 21 oldalra terjedő kimutatás az annak idején Németországba kitelepített honvéd-alakulatainkról, olyan hiányt pótol, melyre 40 évig várt a hadtörténeti gárda. A G.—Payer Endre tollából kibontakozó XVII., XVIII., XIX. és XX. fejezet leginkább a német olvasóból vált ki érdeklődést. Olyannyira, hogy e fejezetek hadtörténelmi adatolására való tekintettel — immár német és osztrák katonai irattárak, egyetemi tanszékek szolgálati könyvnek minősítették. A fejezetek tanulmányozása a magyar olvasót sem hagyja érdeken kívül. Külön dicséretet érdemelnek a könyvben található térképvázlatok. Van belőlük 57. Kitűnő a 66 oldalt kitevő fekete-fehér képanyag (kb. 150 képpel) és ugyanígy a 24 oldalt magába foglaló színes oldal. A tv HÍDFŐ 15. oldal