Új hídfő, 1990 (43. évfolyam, 1-12. szám)

1990-01-01 / 1. szám

XLIII. évfolyam, 1. szám A MAGYARSÁG SZOLGÁLATÁBAN ÁLLÓ EMIGRÁCIÓS POLITIKAI LAP 1990. JANUÁR HÓ Terebessy Emőke: Begyógyulhat-e Csernobil sebe? A szovjet azt híreszteli, gyógyulnak Csernobil sebei. A kievi konferencián, hol kiértékelték Csernobilt, 600 nem­zetközi tudós, orvos, fizikus, újságíró vett részt. A szovjet tudósok beszámol­tak arról, milyen védőintézkedéseket tettek a katasztrófa után. A SZU egészségügyi­ minisztérium meghívására, dr. Martin Körbling or­vos-professzor is részt vett a heidel­­bergi poliklinikáról. Emlékezzünk!... 1956 november vé­gén... otthon megkezdődött a magyar szabadságharcosok deportálása a Szovjetunióba. A Nyugat tétlenül néz­te a Magyarországon uralkodó terrort. A szovjet bolsevista érdekszférákat a Nyugat akkor is jobban tiszteletben tartotta mint az ezrével elhurcolt ártat­lan magyarok emberi jogait. „Érdek­szférák... és európai stabilizáció”... ma is ezek a jelszavak! Beszámolójában a látottakról, hal­lottakról érdekes előadást tartott a heidelbergi egyetemen. A csernobili katasztrófa után —úgy mondták a TASS híradójában — mindössze 29 ember halt meg azon­nali sugárzás következtében. A kievi konferencián már hozzáfűzték: „Ki­számíthatatlan a jövőben még hány áldozata lesz!” Makabre hangzik ez, még a szükséges és azonnali megoldá­sok ellenére is. A Kievi Lenin Múzeumban össze­gyűlt szakembereknek a szovjet tudó­sok lépésről-lépésre ismertették a ka­tasztrófát és következményeit. A szovjet egészségügyi miniszter és a Nemetközi Atomic Energy Agency (LAEA) józan számadatokkal vázol­ták fel, mi történt a robbanás után. 36 órán belül 50000 embert telepí­tettek át a közeli Pripjat városkából, majd 90000 lakost a reaktor körüli 30 km-es zónából. Pripjat — a szellem városa —­ azóta is lakatlan. Két méte­res betonfallal vették körül. A város­ka üzleteiben a polcok tele vannak éle­lemmel, ahogy a robbanás pillanatá­ban voltak. Az elhagyott magas beton­házakat rágja az idő vasfoga. Még olvasható a régi neon-reklám: „Az atom a te barátod és nem ellenséged”. Ez körülbelül úgy hangzik — az adott helyzetben — mint a németországi KZ kapujának bejárata feletti „kö­szöntő”: Arbeit macht frei”. 315 orvosi állomást létesítettek a já­ró­betegek részére a közeli falvakban. A katasztrófa után 600000 embert vizsgáltak felül a sugárzónában, 2000 orvos és ápolónő segítségével. 37 500 embert, köztük 12600 gyer­meket (kik részben önként jelentkez­tek) klinikákon megfigyelés alatt tarta­nak. Beismerték, a környező lakosság még mindig rettegésben él és külön­böző bántalmakban szenved. Hosszabbtávú megfigyelésekre is berendezkedtek, a betegek állapotáról komputerekkel gyűjtik az adatokat. Eddig 500000 vízpróbát vettek, vizsgáltak. Iható-e a víz a környéken? Az első 12 hónapban — a robbanás után —, 30 millió földpróbát, 700000 tej­próbát, 120000 húsféleséget vettek vizsgálat alá. 600000 emberen végeztek mérése­ket, mennyi kártékony anyag rakódott le szervezetükben. Szovjet tudósok a kievi találkozón úgy nyilatkoztak, a kritikus körzetben 97%-a a lakosságnak sugárbántalmak­­ban szenved, de az akkori gammasu­gárzás 50 millirem-ről az első év után 15%-ra esett. Caesium ártalmak 99%­­ról 50%-ra estek, tehát javult a helyzet. Nagy különbségeket fedeztek fel a folyók, tavak vizsgálatánál. A Dnye­per kevésbé fertőzött, mint mellékfo­lyói. A legtöbb radioaktivitás Ukrajna patakaiban, folyóiban és tavaiban rakódott le. A robbanás után a mérges gázok még 10 nap múlva is szálltak az atom­reaktorból, s szennyezték a levegőt. A legtöbb jód 131,­a tejtermékeket mér­gezte. Jodprophylaxe vizsgálatokat 5,4 millió emberen végeztek. A rák-leukémia megbetegedések emelkedését a robbanás óta nem ész­lelték. Felvetődött a kérdés Kievben: ész-

Next