Krónika, 1976 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1976-01-01 / 1. szám
alkalmakra, de kisebb nagyobb csoportokban a hét minden napján hol dalkórus, hol sakkozás, bélyeggyűjtés, cserkészet, heti társasvacsora, sport vagy történelmi megbeszélés címén összejön? Hol fogadhatta volna Caracas érsekét, az egész szabadvilágban élő ukránság metropolitáját, más nemzeti kisebbségek küldötteit? Az egész venezuelai magyarságnak tekintélyt, hitelt, elsőbbséget adott egy ilyen emeletes, várkülsejű otthon, karzatával, színpadával. Minden más nemzetiséget megelőztünk ott! Hát még az ifjúságnak a magyar munkába való befogása, nevelése szempontjából milyen döntő jelentőségű egy olyan otthon, ahol a gyermek nemcsak a menekülés viharában leszegényedett szülei meséiből hall egy szebb magyar világról, hanem a falak, a dekoráció, a környezet méltóságot, magasabbrendűséget lehellnek! Nem véletlen, hogy Caracason annyi kismagyar szép, hibátlan, csengő magyar szóval köszöntötte Magyarország bíboros-hercegprímását. A XIV.-ik clevelandi Magyar Találkozó tanácskozásain Busovszky Gusztáv, a San Diego-i Magyar Ház elnöke érdekesen világított rá, milyen sokat jelent fiai magyarságtudata kialakításánál az emigrációban a szülők életének kultúrnívója, életszínvonala. Én magam láttam, milyen hiába hívta egyik egykori közgazdasági egyetemi kollégám, idekinn is már jómódú magyar ember, magyarul még igen jól beszélő neves orvosfiát az általa alapított kis magyar egyesületbe, mert az csak egy harmadosztályú amerikai intézmény albérleti szobájában ülésezett. A szép karriert elért fiatal magyar orvos már csak amerikai felesége előtt is szégyellte volna ilyen „zugegyletbe” lárogatni. Fajtája megbecsülését féltette attól. Emlékszem rá, hogy egy pesti baloldali publicista, Zsolt Béla milyen ékesen fejtegette, hogy az üldözések idején egyetlen menekülése a közösségnek visszahúzódni a családba, az otthonban keresni a fajtához tartozás értelmét és minden szépségét. Ne szépítsünk, ma az egész fajtánk, az egész magyar nemzeti gondolat üldözött. Az a tény, hogy minket Helsinkiben és Bécsben egyszerűen kirekesztettek az Európa biztonságát érdeklő népek tanácskozásaiból, olyan érzéssel borzongat, mintha a népek sorából is ki akarnának radírozni bennünket. A felfordult világrend egész abszurditása benne van abban, hogy most éppen azt a népet iktatják ki az önálló nemzetnek számítók közül, mely legtöbbet tett Európa szabadságáért, mely 1956- ban is megmutatta, milyen áldozatra kész a szabadságért. Nem hisszük, hogy ez a perverz nemzetközi állapot sokáig tarthat. Ma mégis a józanság parancsa, hogy kis és nagy otthonainkba visszavonulva várjuk be a nagy változást. Soha nem volt olyan időszerű még a világon szétszórt magyarságnak, hogy kultúrközpontjait, közös szellemi otthonait felépítse és védje, mint most, ha ezt az ítéletidőt túl akarja élni. Még csak annyit: ha már Mindszenty bíboros utolsó diadalútját említettük. Ő nekünk akkor megígérte, a világ magyarságához felhívással fog fordulni, hogy az örökös nélkül maradó idős magyar házaspárok, vagy akiknek nincs méltó örökösük, gondoljanak arra, hogy vagyonuk idegen államok kincstárai helyett magyar kulturális célokra, lapok, intézmények fenntartására szolgáljanak majd. A halál megakadályozta a felhívás megszületését. De, kérdem, a torontói magyar kultúrközpont nem egyike azoknak az intézményeknek, melyek méltók az ilyen örökhagyók elhatározására? Örül sikereteknek, szeretettel köszönt és gratulál Oláh György Córdoba, 1975 októberén Megbeszélés a Prímással. Mindszenty bíboros és Oláh György a fehér asztalnál 4 KRÓNIKA