Krónika, 1978 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1978-04-01 / 4. szám
Dr. Kovács Ernő: Sinka István, a költő Nagyanyáim s a szépanyáim lelke dalolt nekem a pusztán, hogy keljek fel a virágok közül s induljak el a dalok jussán, hagyjam magára a nyájat, mert felőlem az rendeltetett, hogy vihar fújja meg a számat. . . Egyedülálló hang és sors a magyar irodalomban. Ady utáni lírai költészetünk benne éri el egyik csúcspontját. Kristálytiszta nyelvével, tragikus alaphangjával, leheletszerű színeivel, belső igazságával, lázadásával, sokoldalúságával és csiszoltságával. Élete, költészete nem „népi”, hanem ő maga a nép. Egy a legszegényebbekből, a puszták népéből. Tragikus sors: egy a „hárommillió koldus” közül, de olyan orfeuszi hangon éneklő, büszke magyar koldus, aki sohasem nyújtotta kezét alamizsnáért, aki sohasem alkudott meg, ha maga, vagy népe igaza volt mérlegen. Ez a túlérzékeny, tehát igazi költői, alkotóművészi szellem, túlélte a Végzet minden hóhércsapását, hogy végülis dacos, tiszta homlokára költői babérnak nevezett töviskoszorú kerüljön. Nem lehet életregényét, a „Fekete bojtár vallomásai”-t (1942) megindultság düh és elkeseredés nélkül olvasni még ma sem. Méginkább, mint a világirodalom klasszikusai, „Az éjjeli menedékhely”, „A parasztok” szerzői, az évszázados nyomor örökségét személyes élményként járja napvilágra. Ebben egyedüli Sinka István, aki közel 40 évig, nagyszalontai kisiskolás korától első verseskötete sikeréig, a nincstelen parasztok, bojtárok, béresek, napszámosok sorstársa, sokszor mártírtársa volt a bihari puszták mélyén. Tehát nemcsak a szegény népből eredt, de annak mindennapos szenvedéseiben, látástól-vakulásig való robotolásában, éhezésében, fagyoskodásában szenvedőlegesen, mértéken felül is kivette a maga részét. Közel négy évtizedig tartó, sírkövekkel cövekelt tekervényes úton kellett átrágnia magát a szolgasorson. Apját, nénjét, süldőlegény bátyját, feleségét (négy gyermek anyját), egy csecsemő fiát elvitte a halál, a tüdőbaj vagy a szívbaj. Ő pedig üres zsebbel és korgó gyomorral, de lelkében parasztmessiási hittel, érkezik az idegen lelkű fővárosba, Budapestre, annak meghódítására. Tarsólyában első verseskötete, melyet a szeghalmi gimnázium igazgatója, Nagy Miklós adatott ki „Himnuszok Kelet kapujában” (1934), és ezzel megmentette Sinkát a magyar irodalomnak. Keletről hoztam én eget, fényt, hangot, csillagot, formát, és felépítettem belőle templomod ormát, s roppant kapuidat bevontam én arannyal, tető, örök ős víz, hogy hatalmasan és fényesen ömöli el Tisia tündöklő arca előtt, hol villogó fákat, falakat s csudákat ölel a végtelen enyhe mező, s ahol népem imája mint kéktüzű tömjénező aranycsészéje füstöl s küld engemet tiszta, pihenő tükreid partja felé. Akik egyszerű népdalokat vártak Sinkától, azok csodálkoztak, vagy bosszankodtak, amikor ilyen hímesen, mívesen, csalogó verseket olvastak tőle. Ami csináltság van verseiben, az csak annyi, hogy reménységet, hitet akar adni költeményeivel, a himnuszokkal, volt sorstársainak. Sinka István (1897-1969) 24 KRÓNIKA