Krónika, 1978 (4. évfolyam, 1-12. szám)

1978-04-01 / 4. szám

Dr. Kovács Ernő: Sinka István, a költő Nagyanyáim s a szépanyáim lelke dalolt nekem a pusztán, hogy keljek fel a virágok közül s induljak el a dalok jussán, hagyjam magára a nyájat, mert felőlem az rendeltetett, hogy vihar fújja meg a számat. . . Egyedülálló hang és sors a magyar iro­dalomban. Ady­ utáni lírai költészetünk benne éri el egyik csúcspontját. Kristálytiszta nyelvével, tragikus alaphangjával, leheletszerű színeivel, belső igaz­ságával, lázadásával, sokoldalúságával és csi­­szoltságával. Élete, költészete nem „népi”, hanem ő maga a nép. Egy a legszegényebbekből, a puszták népéből. Tragikus sors: egy a „hárommillió koldus” közül, de olyan orfeuszi hangon éneklő, büszke ma­gyar koldus, aki sohasem nyújtotta kezét ala­mizsnáért, aki sohasem alkudott meg, ha maga, vagy népe igaza volt mérlegen. Ez a túlérzékeny, tehát igazi költői, alkotóművészi szellem, túlélte a Végzet minden hóhércsapását, hogy végülis dacos, tiszta homlokára költői babérnak nevezett tövis­koszorú kerüljön. Nem lehet életregényét, a „Fekete bojtár vallo­másai”-t (1942) megindultság düh és elkeseredés nélkül olvasni még ma sem. Méginkább, mint a világirodalom klasszikusai, „Az éjjeli mene­dékhely”, „A parasztok” szerzői, az évszázados nyomor örökségét személyes élményként járja nap­világra. Ebben egyedüli Sinka István, aki közel 40 évig, nagyszalontai kisiskolás korától első verses­kötete sikeréig, a nincstelen parasztok, bojtárok, béresek, napszámosok sorstársa, sokszor mártírtársa volt a bihari puszták mélyén. Tehát nemcsak a szegény népből eredt, de annak mindennapos szenvedéseiben, látástól-vakulásig való robo­tolásában, éhezésében, fagyoskodásában szen­vedőlegesen, mértéken felül is kivette a maga részét. Közel négy évtizedig tartó, sírkövekkel cöve­­kelt tekervényes úton kellett átrágnia magát a szolgasorson. Apját, nénjét, süldőlegény bátyját, feleségét (négy gyermek anyját), egy csecsemő­ fiát elvitte a halál, a tüdőbaj vagy a szívbaj. Ő pedig üres zsebbel és korgó gyomorral, de lelkében pa­rasztmessiási hittel, érkezik az idegen lelkű fővá­rosba, Budapestre, annak meghódítására. Tar­sólyában első verseskötete, melyet a szeghalmi gim­názium igazgatója, Nagy Miklós adatott ki „Him­nuszok Kelet kapujában” (1934), és ezzel meg­mentette Sinkát a magyar irodalomnak. Keletről hoztam én eget, fényt, hangot, csillagot, formát, és felépítettem belőle templomod ormát, s roppant kapuidat bevontam én arannyal, te­tő, örök ős­ víz, hogy hatalmasan és fényesen ömöli el Tisia tündöklő arca előtt, hol villogó fákat, falakat s csudákat ölel a végtelen enyhe mező, s ahol népem imája mint kéktüzű tömjénező aranycsészéje füstöl s küld engemet tiszta, pihenő tükreid partja felé. Akik egyszerű népdalokat vártak Sinkától, azok csodálkoztak, vagy bosszankodtak, amikor ilyen hímesen, mívesen, csalogó verseket olvastak tőle. Ami csináltság van verseiben, az csak annyi, hogy reménységet, hitet akar adni költeményeivel, a himnuszokkal, volt sorstársainak. Sinka István (1897-1969) 24 KRÓNIKA

Next