Krónika, 1978 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1978-04-01 / 4. szám
Illllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllli IIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIMIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIilllllllMlllllllltlIllllllllllllllllllllllllllllllllltlIllllllllllllltlIIIIIIIIIMIIIIIIMIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIli TIZENHÉT SZILFA ALATT Ó, szállj pipám drága füstje, dohányom bomló ezüstje, lengj messzi a puszta mélyén, hogy futhasson a lelkem véled életemnek kék lepkeként tovaillanó reményén. Itt Barmon, a csikó-tanyán, tizenhét szilfa hajlatán sír az esők vőlegénye: én, az állásszagú bojtár, ki puha talpú kis pulinak Isten mégis a szemébe . . . Szállj pipámnak múló füstje, dohányom foszló ezüstje s ringasd rövid ifjúságom, ami itt a Kerek-érben, Szőr-Tóth Bálint szeme láttán úgy foszlik szét, mint az álom. JÖNNEK, MERT ELMÚLT AZ ÉLET Mondják, hogy vannak kósza lelkek, kik éjfélkor egyre hazajárnak s tört szárnyakkal a csend idején az ablakok alatt megállnak. Szólnának, de nincsen nyelvük, hisz életük is néma volt s béna nyelvükről a szándék, a lázadás tüze földbe folyt. Nem szólnak hát, csak állanak, jönnek, mikor harang kondul, ők a régi magyar némák, kiket megcsaltak bolondul. Jönnek, mert elmúlt az élet, a csont, a hús most már nem teher — jönnek, — széthull az enyészet, mert tudják már, hogy lázadni kell. Settenkednek az ablak alatt, csudálják, hogy benn a család alszik, mikor a hegy csúcsától sír éjéig ér le a vád. Ők virrasztanak ... Az élők félnek, suttogják, hogy ezernyi holt ott remeg az ezüstfényben éjfélkor, ha kisüt a hold. Szegény kicsi póki anyám, emlékszem rá, régen, este, a seprűt, meg a bibliát a küszöb előtt keresztbe tette, hogy a síri lelkek át ne lépjék, ha péntek éjre jött a szombat. — S a temetők népei kint az ajtónk előtt felzokogtak. Árnyékkezüket kinyújtották, fejükön nagy halotti kendő s jelezték nekem fiúgyermeknek, hogy nem suttog nekik a kendő. Most, annyi eltűnt évek után még fél az anyám . . . megcsalom őt: az élőktől a holtakhoz megyek és fellázítom a temetőt. . . Hold süt le az ablakomra, kívül áll egy fehér sereg s csudálja mind, amikor majd szegény szememből könny pereg. A SÍKON ESTE Lágyan sírjatok esti sípok, most magányos vagyok, mint a hold s megszólalnak bennem a síkok: éji bogár zsong, bocskor suttyog — a pásztoré, ezer ideggel él a lomb. S a nádasból az ér szaga keserű, mint népem szava. 1978. ÁPRILIS KRÓNIKA 27