Krónika, 1978 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1978-01-01 / 1. szám
^JIIIIIIIIIIIIIIIIIIItllllllllllllllllllltllllllllllllllillllllllllttllllllllllllllllllllllllllllllttlllllllllllllllllllllllllllllllllltllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllltlllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllltlllllllllllllH Tisztelet Illyés Gyulának „Azt, hogy a nép fia vagy, igazolnod, sejt, ma nem azzal kellene, honnan jössz, — azzal ecsém, hova mész!” (Illyés Gyula) „Téged szeretnek, könnyen értenek...” — írja a baráthoz, Illyés Gyulához, a ma már negyven éve halott József Attila, a kitagadott, anyja is megcsalt, mindenkitől ellökött ember, aki csupán Németh Andorék öreg díványán húzódhatott meg, ha már sehol nem akadt számára hely, hová lehajtsa fejét. Mindig irigykedve nézte Illyést, aki harcban kapott sebeivel haza tántoroghatott Rácegrespusztára, vagy Ozorára, a család gyógyító melegéhez. Majd így folytatja: „Lásd, öt és fél kilósnak szült anyám/ de elviselte. Azért kell kivárnom/ ki innen vesz föl s elvisel magán,/ hogy szabad lélek legyek a világon. Ki tudja, kinek volt igaza? Annak, aki Balatonszárszón egy tolató tehervonat kerekei elé feküdt, hogy így intézze el minden vitáját az Istennel, emberrel és a földdel, melyből vétetett, s akit a szárszói vasúti irodában Nagy-Magyarország hegy és vízrajzi térképével terít le az állomásfőnök, hogy ebből a nem rászabott parányi, drága országból árulkodással lógjanak ki vézna lábai. Neki volt igaza? — Vagy Illyésnek, ki a zúgva vágtató idő elől félre állt, hogy látója és józan tanúja legyen az élőknek és a halottaknak? Egy író politikai hovatartozását nem a Mű, melyet alkotott, sokkal inkább a sűrűn váltakozó korok még sűrűbben változó esztétái szabják meg. Félszavas csalásokkal, félmondatos hamisításokkal. Tudom, hogy egy esetleges német győzelem után, Illyés Gyula is ott díszelegne Petőfi, Ady és József Attila mellett a nemzetiszocialista Panteonban. Ebben a piszokkal, szennyel elkoszosított világban nem mártírokra van szüksége egy népnek, — hanem élő igazakra! Mi, akik ijedten csomagoltuk a magunk kis bőröndjeit, vágtuk a vándorbotot, — ma puccosszagos jólétünkből hangosan és szemtelenül követeljük az otthonmaradottaktól, hogyha kell, hát haljanak meg az ügyért, melyért mi ünnepi díszvacsoráink boros-pálinkás mámorában, lassan már élni sem tudunk. Hivatott és főleg hivatatlan prókátorok, elfuserált esztéták, távolbalátók bűvkörébe szédült szellemi szegénylegények, akik húsz-harminc éves hazátlanságuk alatt nem olvastak el egyetlen magyar könyvet sem, ma , jaj, drágám, tudod a Juliska nénitől hallottam . . .’’-alapon köpködik meg a hetvenöt éves Illyés Gyulát. Mert „tudod, már a Zsiga bácsi is mondta, hogy az egy piszkos kommunista!" És Ausztráliától Kanadáig, Párizstól New Yorkig fújják a mindig okosok, a kocsmákban felszedett butaságot. Emberek, akik egy életen át az igazságot keresték, most vélt igazuk védelmére hamisan idézik még Szitnyai Zoltánt is, hogy a soha nem olvasó emberek előtt, Szitnyai nagy tekintélyével mocskolják be a védekezni nem tudó Illyést. Pedig Szitnyai Zoltán „Szellemi tájakon” című könyvének 162. oldalán a következőket írja: „. . . ez a költő (Illyés) a magyar költők közül egyetlen, aki 1945- ben feljajdult ,a nyugatra futamodó áradatért’, amellyel ,csobog’ az ország vére is. ,Mit ér magában az üveg, ha a bora kidül?’ íme itt vannak ők, akik ,kidűltek’, akiket a német szakadéktól féltett, és akiket térben még távolabbi kultúra bájolt magához. Beteljesült jóslat, beteljesült látomás. Mit mondjon azoknak, akik ilyen rövid idő alatt feledni tudták a magyar szavak füzérét ringató dúdolást? A költőnek, legkivált ennek a költőnek hangszere a nyelv, szíve dobbanását csak e nyelv húrjain erősítheti hallhatóvá. Ebben a költőben szétbonthatatlan öntvény nyelv meg tartalom. Ez a költő teljesen és egészen magyar. Verseit olvasva az az érzésünk, hogy soha nem ír verset, hanem magyarnak születik.” Ezeket a sorokat Illyés Gyuláról, Szitnyai Zoltán írta. Szitnyai Zoltán pedig soha nem hazudott!!! (A „Nyugat felé” című verset teljes egészében közöljük.) Ezt a verset már üldözve, 1944 őszén írta. Menekült az ország. Halottakat dajkáltak a földek. Emberek mentek, és embereket hajtottak nyugat felé. Vidéki városok megszédült vezetői már kivezényelték a kávéházak teraszára a cigányt, hogy ropogós csárdások örömével gúnyolják a halál felé vánszorgó gyerekek és öregek szenvedését. Mindszenty József veszprémi püspök már fogoly. Bajcsi- Zsilinszky már rálőtt az őt kereső német nyomozóra, és a Ludovika Akadémián, vitéz Tolnay Lajos 1978. JANUÁR KRÓNIKA 3