Krónika, 1980 (6. évfolyam, 1-12. szám)

1980-02-01 / 2. szám

öröm és fájdalom között csapongó gyönyörű dalok teszik a társtalan, beteges, törékeny fiatalembert költészetünk és a korabeli európai irodalom nagy alakjává. Testileg és lelkileg betegen hazamegy édes­anyjához Debrecenbe. Nem elég a betegség és a szegénység, 1802-ben a nagy tűzvészkor házuk is leég, melyet csak a jóbarátok anyagi segítségével tudnak újjáépíteni. A hideg télben, tüzelő nélkül, mint a hagyomány mondja, egy nagy szekrényt szerzett. Fabrikált benne egy polcot és mécses fé­nyénél abban a szekrényben írt, részben azért, mert nagyobb világosságot adott, részben pedig azért, mert egy kicsit melegített is. A sors iróniája, hogy Csokonai — a vérbeli lírikus — életének legnagyobb sikerét kitűnő el­beszélő költeményével, a ,,Dorottyá”-val érte el. Elképzelhetjük, hogy ennek a rokokó-preroman­­tikus-népies összetételű zseninek micsoda hero­­izmusra volt szüksége, hogy nyomorában, beteg­ségében, gyors hangulatváltozásaiban csak a művet nézze, úgy tüntesse fel a világot, mint az Édent és az életet, mint a gyönyörök teljességét. Móricz Zsigmond írja megemlékezésében: „Úgy összetörve, agyonkínozva, nemes nagy szív nem volt talán soha, mint Csokonaié, mikorra az 1­805-iki évet érte. És olyan kevés okot sem adott rá senki rajta kívül. Mert ő egyetlen egy okot adott, azt, hogy nem volt az apró, közönséges lelkek közül való; amiatt tehetetlen volt az élettel szemben, s emiatt nem irányítója volt sorsának, hanem labdája a külső körülményeknek ... Az volt a hibája, hogy egy olyan korban, amikor a tömeg jóformán lelki szükségletek nélkül élt, élő lelkifáklya volt, amire nem volt senkinek sem szüksége". Rhédey Lajosné temetésén megfázott és gyenge tüdeje nem bírt megbirkózni a betegséggel. Néhány héttel később visszaadta talentumát a Teremtőnek, aki elküldte, hogy népének lámpása le­gyen a nagy lelki sötétségben. Ha a régi debrecenieknek nem is tetszett, én egyetértek Kazinczyval, aki költőtársa fejfájára ezt a sírfeliratot ajánlotta: „Árkádiában éltem én is” . . . De azt hiszem, hogy bár tudat alatt, a nagy költő készítette magának az igazit, A tihanyi ekhóhoz című költeményének utolsó versszakában. Magyar sors: Csokonai Vitéz Mihály, élt 32 évet.­ ­ 1980. FEBRUÁR Csokonai Vitéz Mihály versei: L égi boldogsággal Fűszerezted azt. Gondolatim minden reggel. Mint a fürge méh. Földiekkel játszó Repkedtek a friss meleggel Égi tünemény. Rózsáim felé. Istenségnek látszó Egy hijját esmértem Csalfa, vak Remény! Örömimnek még: Kit teremt magának Lilla szivét kértem; A boldogtalan. S megadá az ég. S mint védangyalának Bókol untalan. — Jaj de friss rózsáim Sima száddal mit kecsegtetsz? Elhervadtanak; Mért nevetsz felém? Forrásim, zöld fáim Kétes kedvet mért csepegtetsz Kiszáradtanak; Még most is belém? Tavaszom, vígságom Csak maradj magadnak! Téli búra vált; Biztatóm valál; Régi jó világom Hittem szép szavadnak; Méltatlanra szállt. Mégis megcsalál. Oh! csak Lillát hagytad volna Csak magát nekem; Kertem nárciszokkal Most panaszra nem hajolna Végig ülteted; Gyászos énekem. Csörgő patakokkal Karja közt a búkat Fáim éltetéd. Elfelejteném, Rám ezer virággal S a gyöngykoszorúkat Szórtad a tavaszt. Nem irigyleném. A REMÉNYHEZ KRÓNIKA 15

Next