Krónika, 1982 (8. évfolyam, 1-12. szám)

1982-11-01 / 11. szám

Gosztonyi Péter: Az orvtámadás ...... 1956 november 4-én November 4-e hajnalán öt szovjet hadosztály Grebennik gárdatábornok irányításával megkezdte had­műveleteit Budapest ellen. A főváros védői — nem­zetőrök, rendőrök és kisebb-nagyobb honvéd egységek — felvették velük a harcot, jóllehet legtöbbjüket álmuk­ban lepte meg a támadás. Most már Nagy Imrének is rá kellett ébrednie a keserű valóságra, elhessegetve magától ama naív reményt, hogy mindaz, ami most körülötte lejátszódik, nem más, mint egy tragikus tévedés! Donáth Ferenccel és Tildy Zoltánnal együtt egy rövid proklamációt vetett papírra, hogy a drámai új helyzetet az ország népével közölje. Hajnalban 5 óra 20 perckor a kormányrádió a Parlamentből megszakította híreit. Nagy Imre jelentkezett: „Itt Nagy Imre beszél, a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsa elnöke! Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kor­mányt! Csapataink harcban állnak! A kormány a helyén van! Ezt közlöm az ország népével és a világ közvé­leményével!” Nagy Imre hangja, dacára a benne végbemenő mérhetetlen csalódásnak, férfiasan kemény és határozott volt. Utána lemezről a Himnuszt és a Szózatot ját­szották, ágyúdörgés közepette, harci zaj mellett. (Később hallottuk, hogy meglett, világháborút megjárt férfiak sírtak a készülékeknél, míg az anyák kiskorú gyer­mekeikre zárták rá a lakást, hogy ne mehessenek az utcára­­ harcolni...) Fél óra múlva újabb felhívás következett. Nagy Imre a katonai bizottság tagjait szólította fel,­­Maléter Pál honvédelmi minisztert, Kovács István vezérőrnagyot és Szűcs Miklós ezredest) térjenek vissza a szovjet had­seregparancsnokságról és vegyék át hivatalaik vezetését. Ez a felhívás nyilván csak azt a célt szolgálta, hogy ország-világ előtt leleplezze a Népköztársaság hadi­követeinek gyalázatos, törvénytelen lefogását! Pár perccel nyolc óra előtt a neves magyar író, Háy Gyula és felesége, Éva az írószövetség nevében magyarul és utána angolul, németül és oroszul szóltak a „világhoz”: „A világ minden írójához, tudósához, minden író­­szövetségéhez, akadémiájához, tudományos egyesületé­hez, a szellemi élet vezetőihez fordulunk segítségért. Kevés az idő! A tényeket ismeritek, nem kell ismertetni. Segítsetek Magyarországon! Segítsetek a magyar népen! Segítsetek a magyar írókon, tudósokon, munkásokon, parasztokon, értelmiségi dolgozókon! Segítsetek! Segítsetek! Segítsetek! Ez volt a Szabad Kossuth Rádió utolsó életjele. November 4-én reggel 8 óra 35 perckor meg­szakadt az adás. Valahol „valaki” vagy „valakik” elvágták a főkábelt. Most már csak a vidéki rádiók, egy kivétellel, folytatták harcukat az éterben a forradalom védelmében. A központi katonai ellenállást a Néphadsereg vezérkarában beépített gyér számú szovjet-barát, illetve a kocka fordultában hozzájuk csapódó opportunista tisz­tek egy ügyes csellel elszabotálták, így a Honvédelmi Minisztériumban már november 4-e hajnalán sikerült vagy féltucat tisztnek Úszta Gyula vezérőrnagy irányí­tása mellett a vezérkari főnökség hírközpontját meg­szállni és az a későbbiekben a minisztériumhoz forduló, főleg vidéki helyőrség parancsnokoknak a legszigorúbb hangon meghagyták, hogy a rájuk törő szovjet csapatok parancsnokainak engedelmeskedni tartoznak, a kialakult helyzetet politikai úton fogják rendezni. Tüzelni nem szabad! Tegyék le a fegyvert és engedjék be az oroszokat a laktanyákba... Számos helyen végre is hajtották a parancsot, hisz a politikai helyzet csakugyan nem volt világos. Király Béla (a Nemzetőrség parancsnoka) reggel hat órakor beszélt utoljára Nagy Imrével. Jelentette, hogy a szovjet páncélos egységek elérték a budapesti Rendőrfőkapitányságot és a Parlament felé vették útjukat. Nagy tudomásul vette a hírt. „Nem kérek további jelentést” — búcsúzott a Nemzetőrség parancs­nokától. Nagy tisztában volt azzal, hogy a közeledő szovjet csapatok elől a Parlament épületét a legrövidebb időn belül el kell hagynia. Ekkor már birtokában volt az a „meghívás” amelyet november 4-e első óráiban a budapesti jugoszláv nagykövetség az ő és elvbarátai számára a Parlamentbe küldött. Dalibor Szoldatic, az akkori jugoszláv nagykövet, két évtizeddel később, 1977. november 29-én a zágrábi „Vjesnik”-nek adott interjújában többek között ezeket mondotta: „A szovjet intervenció idején Belgrád utasított bennünket, hogy adjunk menedékjogot mind­azoknak, akik ezt kérik, mert Jugoszlávia egyike azoknak az országoknak, amelyek elismerik a menedék­jogot. így november 4-én reggel Nagy Imre és több más magyar vezető, családostól védelmet kapott budapesti nagykövetségünkön. Összesen negyvenketten voltak...” 1982. NOVEMBER KRÓNIKA 3

Next