Tárogató, 1985 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1985-01-01 / 1. szám

NAGY LÁSZLÓ ELVARÁZSOLT KASTÉLY Akár a szeretők, takarják egymást az éjféli óra­mutatók. Új év, új szív! Puszilkodnak poharak, orcák. Mindenki mindenkivel, mindenkié minden­kiével, ölelkezés a girland-hurkák alatt, elvará­zsolt kastélyunkban, honnan az urakat, úrhölgyeket kiszippantotta a hajdani huzat. Hála, hála. Most mi vagyunk idetaszítva, ők meg valahol, mennyor­szágukból, csillagközi fekete lukból morognak ránk s megítélik stílusunkat. Új év, új szív! Csak volnék bátor, áhított hóesésként fölállnék az asztal fenn­síkjára s meredeken így susognék: Uraim, hölgye­im, gyémánttá tömörült a gyanúm, hogy az új év is 6 év. Eljött az évgyűrűk csődje. Szívünket pedig nem lehet kicserélni, marad a kénytelen, idült kép­mutatás, így ne szeressünk. Temessük egymást, gyerekek. Már a pólyások kezében is ásó, pirinyó ásó a csörgő helyett. És ebben a percben az új ba­bák szívére árnyat, betétkönyvet helyez a bájos Nemzeti Mosoly, mert hajlandók mostra születni. Hógolyót a kölköknek, hógolyót. A nemzeti hűtő­intézet emberei térdeljenek a pázsitokra, halásszák össze a hópelyheket hógolyónak, tartósítsák az öröm-ínséges időkre - Susognék mint a hóesés, de nem, az új szívek célzatosan megítélnének. Ordít a költő, gúnyolódik a költő a fekete luk szemszögé­ből - Megadom és átadom a lényem az ünnep hét­színű szivárványának. Vascipőt, sisakot, páncélza­tot lerágnak rólam a percek liliomai. Ég bennem gyertyaként a hit, se füstje, se karma. Nem rajzol karakül-bundás ördögöket legbelső falaimra. Az ártatlanok kórusai is bennem. Ég a gyertya, ég, el ne aludjék. Hiszem, a beethoveni ölelkezésre alkal­mas vagyok magam is, csak legyen, csak legyen karom! Délutánra lebegek már. Délutáni sétalovaglás - az anyaföld sóhaja hordoz. Ágaskodva a toronyig érünk, megtáncoltatnám a harangokat, s ím, köddé vált kezem a bronzon. De megcsendíti fülemet egy finom tiltakozás: Félre, te szentségtörő, a harango­kat csak fejni szabad! Igaz is: illene már megjavul­nom, csönddé válnom, hiszen horkol, buborékol az újévi ország. Hiszen a madárcsőrök is fölpeckelve arany és ezüst korongocskával, ünnepi konfettivel. S vadludak ék­ alakjukat vesztve itt köröznek hang­talanul, szájukból az ünnep szerpentinszalagjai lóg­nak. Csupa jóságos óhaj vagyok. Óriás aranypatkó­kat a síkra írok lebegve utamban. Négylevelű lóhe­réket karéjozok a hegyoldalra. Lázítok sültmalac­­pirosságot az égre. S ha tudnám, hol raboskodnak a sültgalambok, elrágnám láncaikat. Mert hiszek az ábránd erejében, az eleddig unalmas utópiákban. Leszáll a menny a földre. Szép jeleket látok máris: a Mars csillag piás kocavadászként négykézláb mászik a vaddisznók közt. S a lábon maradt kukori­cásra alászállt a millió karátos Vénusz, mintha lo­vagolna: tunikáját föl-fölrántva, csiklandja magát a kukorica címerével. Nem tudom, hol raboskodnak a sültgalambok. De szalagok, flitterek, viszonylagos viszonylatok közt is tudom, hogy hol van Anyám. Iránytűként fordulok távoli Anyám iránt, aki egész nap a fal mellett áll mereven a téli vendégségben. Nem ül, hanem áll, hogy dologtalannak ne lássék. De seprűt se foghat, csak áll és hallgat. Válla tövéig a kezei zúzmarából. Nézzük egymást a játszó tüne­ményeken át. Ő mondta, ha megfagy az ember, előtte édeset álmodik. Szeretnék állva megfagyni, már tetőtől talpig csönd vagyok, csönd.

Next