Major Máté (szerk.): ÉPÍTÉS-ÉPÍTÉSZETTUDOMÁNY - A MTA MŰSZAKI TUDOMÁNYOK OSZTÁLYÁNAK KÖZLEMÉNYEI, 13. KÖTET (1981)
1981 / 3-4. szám - HORLER MIKLÓS: Viollet-le-Duc egy centenárium távlatából
grafikus, író és pedagógus portréja. Ahogy a kollokvium zárszavában P. M. Auzas megfogalmazta: egy zseniális ember, tévedéseivel és túlzásaival, gyarlóságaival és árnyaival, de fényeivel együtt. A kiállítás katalógusában gazdag bibliográfiát adtak közre, mely a Viollet-le-Duct személyével foglalkozó írások jegyzékét tartalmazza a halála óta eltelt időre visszatekintve, beleértve a Franciaországon kívül megjelent irodalmat is. Ebből a bibliográfiából rendkívül érdekesen rajzolódik ki az az utolsó évtizedekben egyre fokozódó érdeklődés, mely iránta széles körben megnyilvánul. Ennek jellemzésére talán elég az európai építészettörténet egyik legnagyobb tekintélyét, Nikolaus Pevsnert említeni, aki 1936-ban megjelent „A modern mozgalom előfutárai William Morristól Walter Gropiusig" c. művének első kiadásában még meg sem említi Viollet-le-Duc-ot, az 1949 évi második kiadásban a jegyzetekben találkozunk vele, míg az 1960 évi átdolgozott kiadásban már méltó helyére talál. Ugyanő 1969-ben és 1972-ben már külön két tanulmányt szentel Viollet-le-Duc és Ruskin, ill. Reynaud kapcsolatának s végül a centenáriumi kollokviumon is részt szándékozott venni, csak egészségi állapotára való tekintettel mentette ki magát a megnyitás előtt. Hasonlóképpen nálunk is csak az utolsó évtizedekben kezdett teret kapni a XIX. sz. különböző jelenségeivel foglalkozó szakirodalomban, bár önálló, monografikus jellegű méltatása mindeddig nem látott napvilágot. A XIX. sz. műemlékvédelmével foglalkozó későbbi írások általában Forster Gyula 1906-ban megjelent alapvető munkájára támaszkodnak, aki maga is Hallaus kritikájára hivatkozva, sommásan elmarasztalja, de részletesebb értékelésével nem foglalkozik. Az ő nyomán Lechner Jenőnek és Lux Kálmánnak a húszas években publikált cikkei, aztán Csányi Károly 1945-ben, majd Gerő László 1958-ban megjelent és a műemlékrestaurálással foglalkozó önálló munkái csupán néhány bekezdést szentelnek neki, mint a középkori építészet nagytudású kutatójának s egyben a XIX. sz.-i purista restaurálási iskola elindítójának. Mint a középkori művészettörténettudomány XIX. századi kezdeteinek egyik európai jelentőségű alakjával első ízben Marosi Ernő foglalkozott a magyar művészettörténetírás romantikus korszakáról írott 1965-ben megjelent alapvető tanulmányában. Ezt követően ugyanő az európai művészettörténeti gon- Viollet-le-Duc. Galéries nationales du Grand Palais 19 février — 5 mai 1980. Editions de la Réunion des musées nationaux, Ministere de la Culture et de la Communication. Paris 1980. A kiállítást rendezte és a katalógust szerkesztette: Bruno Foucart. (A további idézetekben: Katalógus 1980.) 2 Ghislaine Cazenave — Régine Couennaux: Bibliographie présentée par ordre de parution, des articles et ouvrages consacrés ä Viollet-le-Duc apres sa mort. (1879 —1980). Katalógus 1980. 409-415. 3 Forster Gyula: A műemlékek védelme a magyar és külföldi törvényhozásban. Budapest, 1906. 219. 4 Andre Hallays: En Flanant. Journal des Débats 1899. jan. 6. 244, 265 — 266., 1901. nov. 22. 5 Lechner Jenő: Műemlékek és műemlékvédelem Magyarországon. Magyar Mérnök és Építész Egylet Közlönye 1921. évf. 247-250, 258-261. 6 Lux Kálmán: Építőművészeti emlékeink helyreállítása. Technikai fejlődésünk története. Bp. 1928. 547. ''Csányi Károly: A műemlékrestaurálás. Bp. 1945. 4, 5. 8 Gerő László: Építészeti műemlékek feltárása, helyreállítása és védelme. Bp. 1958. 45, 82, 89. 9 Marosi Ernő: Das romantische Zeitalter der ungarischen Kunstgeschichtsschreibung. Annales Universitatis Scientiarum Budapestiensis de Rolando Eötvös nominatae. Sectio Historica Tomus VII. Bp. 1965. 57-58, 60 — 61, 64. 322