Édes Anyanyelvünk, 1983 (5. évfolyam, 1-4. szám)
1983-01-01 / 1. szám
Munkaeszközöm: a szülőföld nyelve A tollforgató embernek látszólag kevés fogható munkaeszköze van. Csupán papírra, tollra vagy ceruzára, esetleg írógépre van szüksége. Irigylendőn kevésre. Elég szétnézni egy festő műtermében vagy egy lakatos műhelyében, összehasonlításképpen. Láthatatlan és foghatatlan eszköze azonban annál hatalmasabb: a nyelv. Az a titokzatos és csodálatos, gazdag ragyogású kelme, amely a magyar ábécé betűiből, hangjaiból szövődött össze. Nyelvmegóvó törekvéseink nem mai keletűek. Mégis, talán soha nem voltak annyira fontosak, mint korunkban. A fél ország Budapest fókuszába gyűlt. A frissen jöttek száján felcsendül még egy-egy hazulról hozott, érzékletes, jóízű kifejezés. Évek múlva aztán belevész a tiszaháti, somogyi, vasi nyelvkincs a köznyelv szükségszerűen szürke tengerébe. Választott hivatásom - különösen annak mennyiségileg legfontosabb ága, a műfordítás - szakadatlanul óv, figyelmeztet, körmömre koppint, valahányszor kibicsaklik papíromon a hazulról hozott magyar nyelv. Nem hagy ellustulni, nem engedi, hogy kényelmesen a kezem ügyében levő kifejezéseket szedegessem össze; nemcsak hogy aktivizálja meglévő szókincsemet, hanem rákényszerít, hogy folytonosan gazdagítsam, hiszen minden egyes vers, amit lefordítok, külön erőpróba, külön világ, még földrajzilag is. Annak a világnak földrajzi környezetéhez, történelmi múltjához, vérmérsékletéhez, szellemi világához kell idomítanom magyar nyelvemet. Egy példát idézek: nemrég egy mordvin népdalban ezzel a madárnévvel találkoztam: barázdabillegető. Már majdnem leírtam, amikor eszembe jutott: a mordvinoknál nincs barázda! Különösen a régi ének keletkezési idején nem volt. Valószínűleg a népdal (kései) feljegyzője „modernizálta” az ismeretlen nevű madarat. Sürgősen kerestem hát egy másik, odaillő madárnevet. A barázdáról jut eszembe egy másik baklövésem. Egy grúz verset, amely az ivótülköt dicséri (Csokonai csikóbőrös kulacsának kaukázusi testvére) és annak hajdani „tulajdonosára”, egy Irma nevű bivalyra emlékezik, így kezdtem: „Bivalyom, Irma, türelmes pára! Ballagtál békéneke nyomába ... ” A baklövést nem vette észre a lektor. Nem vettem észre én sem a korrektúrában. Megjelent a könyv, abban sem. Jó idő múlva, amikor újra fellapoztam, vágott szinte ököllel a szemembe durva tévedésem, írtam akkor erről egy magamat bíráló kis cikket. (A gúny ellen a legjobb védekezés az öngúny.) Több olvasólevél próbált megvigasztalni : igazam volt, hiszen a bivaly valóban az eke nyomában jár az első barázda mentén, amelyet maga húzott. Jóindulatú olvasóim azonban nem tudtak megnyugtatni. Hosszú pályámon, persze, voltak győzelmeim is. Hiszen a műfordítás: győzelmek és kudarcok szakadatlan hullámzása. Emlékszem, milyen örömmel töltött el, amikor Rilke „Orfeusz, Eurüdiké, Hermész” című versében ezt a sort: „und jener grosse, graue, blinde Teich” („és az a nagy, szürke, vak tó” így oldottam meg magyarul: „S ott volt a roppant, hályog-tükrű tó”. A „nagy, szürke, vak” kopogósán hangzó jelzőket egy - remélem - szemléletesebb képpé tömörítettem, hiszen számunkra a „szürke és vak” a hályoggal azonosul képzettársításunkban. Hosszan tudnám még sorolni bukásaimat és apró diadalaimat. De inkább a Pápáról magammal hozott nyelvről, ajándékképp kapott munkaeszközömről szólnék még. Városi gyerek voltam, de nem igazi, hiszen Pápa mezőváros volt, az alsóváros pedig valóságos kálvinista falu. Ifjúságomat, e „zöld vadont” növények, vadak, bogarak, madarak népesítették be. Még iskolába se járó kisgyerek voltam, amikor édesapám - kunyerálásomra - elelyütt magával vadászni, hol a városaljára, hol a Bakonyiba. Ha elfáradtam, leültem, megvártam, sokszor órákig szórakoztam egyedül, bogarakat piszkáltam, vadvirágot szedtem, madarakat figyeltem. Játszótársam volt az egész természet. Fűszálból nyállal tükröt kerekítettem, bogáncsból bababútort ragasztottam, a pattanóbogarat a tenyeremre vettem, és bukfencezésre csiklandoztam, cserebogarat mászattam az ujjaim hegyén, csibort fogtam ki a Bakonyér kiöntéseiből - része voltam a gyönyörű zöld világnak. Később, már érettebb koromban kezdtem csak azonosítani régi ismerőseimet, a növényeket, állatokat. Az addig névtelen „gaz”-ból pásztortáska lett, ökörfarkkóró, cickafark, zsálya. A „bogár”-ból kék niüinke, ganajtúró, hőscincér. Mindegyik külön személyiség. Mit tudtam én akkor, hogy majdani munkám kelléktárát gyűjtögetem! Aztán a dajkák a házunkban! Tapolcafői, nyárádi, pápasalamoni parasztlányok. Ha búcsúra mentek, magukkal vittek a falujukba. De otthon is velem volt a falu, személyükben és nyelvükben. Meg a hetipiac nénéi, a sokfalus környék küldöttei - ahányféle színű almát, ahányféle tollú „tikot” árultak, annyiféle árnyalattal kínálgatták. A budapesti piacokon ma is rögtön ráismerek a hazai hangokra, akár egy szóból. Tudom jól, hogy óriási előnnyel indultam a sokárnyalatú hazai nyelv birtokában. Nem is illik dicsekednem vele: „ingyen kegyelemből” jutottam hozzá. A természettől távol, kövek között felnőtt pályatársaimnak azt tanácsolnám: ne nyugodjanak bele nyelvi örökségükbe. Kutassák fel és alkalmazzák bátran az immár szótárakban porladó, feledésbe merülő nyelvi kincseinket. Csoóri Sándor új prózakötetét olvasom, „A félig bevallott élet”-et. Erre a két szépséges mondatra bukkanok: „A beton, akár az inkvizíció vagy a meddő abszolutizmus engesztelhetetlen. Nem más, mint az ég és a föld közé becsúsztatott szigetelő réteg...” Volt Pápán beton is, aszfalt is. De facsomók sarjadtak ki a résein, árvacsalánbokrok, arany kutyatej-medáliák. Rab Zsuzsa ÉDESANYANYELVÜNK !