Édes Anyanyelvünk, 1989 (11. évfolyam, 1-4. szám)

1989-01-01 / 1. szám

Intézményesen vállalnunk kell a mozgalom folytatását! Czibere Tibor művelődési miniszter beszéde az „Édes anyanyelvünk” - ver­seny megnyitóján, Sátoraljaújhely, 1988. október 21. A széphalmi mester, akinek em­lékét nemcsak a szobor, a sír, az emlékmúzeum, az egykori megye­háza és benne a levéltár őrzi, jól érzékelhetően jelen van Sátoralja­újhely, a szomszédos Sárospatak, a környék, Borsod-Abaúj-Zemplén megye mai szellemi életében, s 15 éve egyik ihletője, éltetője az or­szágos nyelvhasználati versenynek. Engedjék hát meg, hogy most elő­hívjam a több mint másfél évszá­zadnyi múltból Kazinczy Ferenc­nek a nyelvről vallott három fontos tételét! Az első gondolat talán legtöbbször idézett mondata a nyelvújítási harcot lezáró szép tanulmányának, s így hangzik: „A nyelv egyik legféltőbb kincse, egyik legfőbb dísze a nemzet­nek, s a nemzeti léleknek mind igen szép képe, mind hív fenntartója s éb­resztője.” Tudjuk, milyen meghatá­rozó erejű tanúságtétel volt ez a mon­dat megszületése idején, 1819-ben, s látjuk azt is, mennyire időszerű nap­jainkban. Jó arra gondolni, hogy egy­re többen élnek és tevékenykednek annak tudatában, hogy erre a kincsre vigyázni kell, hogy ezt a díszt méltó­képpen kell tisztán tartanunk... A Kazinczytól vett másik gondolat a tübingai pályaműből való, amely­ben írónk - az abszolutizmus nehéz időszakában - a nyelvnek a tudás ter­jesztésében betöltött szerepét emeli ki. Azt mondja: „... a haza nyelvétől megtagadott gond nemcsak azt a kárt szüli, hogy a tudományok és mestersé­gek nem juthatnak körforgásba, ha­nem azt is azonfelül, hogy maga a tu­domány nem kap annyi gyarapítót, mint különben kaphatna.” Arra figyel­meztet nagy klasszikusunk, hogy a nyelv - mint a gondolkodás, az isme­retelsajátítás, a gondolatközvetítés eszköze - az általános műveltség, a tudományosság szempontjából is meghatározó jelentőségű. Nemcsak a lélek, hanem az elme is pallérozódik, gyarapodik általa. E tanulság ugyan­csak jelenünk egyik törekvését iga­zolja, hiszen ha nem vértezzük föl az új nemzedéket a gondolatátvétel és a gondolatkifejezés képességével, ak­kor megrekedünk az ismereteknek, az összefüggések felismerésének egy alacsonyabb szintjén; épp a legalap­vetőbb eszköz hiányzik akkor a világ legdinamikusabban fejlődő társadal­mainak követéséhez... A harmadik idézet egy nagy tanul­sághoz visz közelebb bennünket. Ka­zinczy Ferenc arra is tanít: „A hazai nyelv a nemzeti szeretetnek legszoro­sabb kapcsa még azoknál is, kiknek nemzetek különböző részekre szaggat­­tatott, s egy testet többé nem teszen.” E mondat igaza mennyire időszerű! A nyelv közösségteremtő erejére em­lékeztet bennünket; arra, hogy az azonos nyelvet beszélők - a közös történelmi múlt s az együtt megélt jelen köteléke által erősítve - megta­lálhatják egymást, s olyan szilárd ka­pocs fűzi őket egybe, amely megtartó erő a nehéz időkben. Volt idő, amikor szégyelltük az erre való hivatkozást, amikor gyanús lehetett a közös nyelv, a közös nemzettudat jelentőségének hangoztatása; ma viszont meggyőző­déssel vallhatjuk, hogy ez segíthet egységünk és cselekvőképességünk, megújulásunk és jövőnkbe vetett hi­tünk megtalálásában. A nemzeti sze­­retetre nagy-nagy szükségünk van! Kazinczy éppen 180 évvel ezelőtt vetette papírra az imént idézett mon­datot, amelynek folytatásából kide­rül, hogy a „két hazára”, Magyaror­szágra és Erdélyre gondolt, amikor „részekre szaggatott” nemzetről be­szélt. Ma is vállalhatjuk azt a követ­keztetést, hogy a nemzeti szeretet nem állhat meg az országhatárnál, s hogy a nyelv teremt kapcsot a más­más államban élő, de azonos kultúra­Jobbára csak akkor figyelünk föl az élő­nyelvben felbukkanó új jelenségekre, amikor azok már széles körben használa­tosak, hacsak a véletlen még idejekorán nem siet a kutató segítségére. Kényszerű kórházi tartózkodásom során a következő párbeszédre kaptam föl a fejemet: - Hoztál kefirlet? - Kefirtet is, linzertet is hoztam. Hogy is van ez ? A kefir és a linzer tárgy­raggal kefir­t, linzer­t formában szabályos (feltéve, hogy az utóbbi nem lindzer for­mában ejtődik); a kefirtet, linzertet úgyne­vezett elemismétléses alak, a kétszer kitett tárgyragos forma édestestvére a nagyon vulgáris aztat, eztet változatnak. Nyelvta­ni értelemben semmi különbség nincs kö­zöttük, de stílusértékük, használati körük eltér egymástól, különbözik a társadalmi helyzetük. Az aztat, eztet vitathatatlanul a műveletlen beszéd egyik jellemzője. Az én forrásaim nem is mondanak ilyet. Be­szédük elég gondozott, nem követnek el súlyos nyelvi vétségeket, helyesírásuk megfelel iskolai végzettségüknek: érettsé­gizett, különböző életkorú nők, a legfiata­labb harminc, a legidősebb nyolcvan év befi­tető körül van. Eleinte azt hittem, hogy csu­pán családi nyelvhasználatbeli jelenséggel találkoztam, de erre rácáfolt a valóság: egymást nem ismerő beszélőktől vannak kefi­tet adataim. Az előbbihez hasonló társadalmi réteg­ből való beszélőtől hallottam a következő­ket : „Olyan finoman tusolóztam délután!” A nyelvünkben nagyon fiatal jövevény fő­név, a ’zuhany’ jelentésű tus szokásosan­­/ igeképzővel járja: tusol, a kiejtésben eset­leg tussol, tehát a tusoltam szó illett volna az idézett szövegbe. A tusolóztam aligha­nem hibás szóelemzés eredménye. Kétfé­le szóalaktípus is mintául szolgálhatott a - nem tudatos vagy féltudatos - téves elemzésnek. Az egyik lehetőség, hogy a beszélő a tusoló főnevet vette alapul, eh­hez kapcsolta a főnévből igét alkotó, igen termékeny -z(ik) képzőt. Ennek a szóal­kotásnak az a hibája, hogy ez a képzőnk nem szokott helyet jelölő főnevekhez já­rulni. A másik elemzési lehetőség: tus fő­név + -/ képző, amely főnévből cselekvő igét hoz létre + -ózik (~ -ódzik) vissza­ható igeképző. Ez szabályos alakulat volna (vö. burok - burkol - burkolózik), csak ép­pen fölösleges képzőhalmozás. A tusol vagy még inkább a zuhanyoz is jól megfe­lel a közlés tartalmának. A szokatlan nyelvhasználatbeli jelensé­gek sorsát meghatározhatja, hogy milyen társadalmi közegben lépnek föl. Az isko­lázottabb és a fiatalabb társadalmi réte­gekből származó újítások könnyebben törnek utat maguknak, mint az iskolázat­lan beszédből valók. Be kell vallanunk, nem tudjuk megbíz­ható módon megállapítani, hogy a szóban forgó jelenségek milyen mértékben ter­jedtek el. Ezért kérjük olvasóinkat, írják meg szerkesztőségünknek, hogy találkoz­­tak-e már a kefirtet, linzertet (lindzer­tét), tusolózik szóalakokkal, s adataik milyen életkorú, nemű és iskolázottságú beszé­lőktől származnak. Előre is köszönjük a szíves közreműködést. G. Varga Györgyi ÉDESANYANYELVÜNK 1

Next