Édes Anyanyelvünk, 1990 (12. évfolyam, 1-4. szám)

1990-01-01 / 1. szám

r ANYANYELVÜNK _____4 -6_ A tartalomból Deme László: Nyelvművelés és politika Tímár György: Aki, amely, ami Lőrincze Lajos: Amerikázunk? Balázs Géza: A rádió humora Zimányi Árpád: Még nem kovboj, de már krossz Az Anyanyelvápolók Szövetségének hírei és a szövetség pályázata Szende Aladár: Nyelvismeret és magatartás Szilágyi Ferenc: Háztáji szólások Graf Dezső: Jön a Yo­gi Bozsik Gabriella: Káros kisbetűsítések Az Országos Középiskolai Tanulmányi Verseny magyar nyelvi pályázatfeltételei NYELVMŰVELÉS ÉS POLITIKA 1. „A nyelvédelem, fajvédelem” - szögezte le elmarasztalóan egy cik­kecske címe, nem sokkal felszaba­dulásunk után, a harmincas évek második felének s a negyvenesek el­ső néhány esztendejének elmarasz­taló bírálataként. S bár az ítélet volt olyan igazságtalan, mint amennyire rövid és frappáns, az azért nem mondható, hogy minden alapot nél­külözött volna. A háborús kábulat utáni újraindulás reprezentatív vissza- és előretekintő tanulmánykötetének (Nyelvművelésünk főbb kérdései. Bu­dapest, 1953) szerkesztője, Lőrincze Lajos. Bevezetőjében így jellemzi ezt a korszakot: „Kitűnő kezdetek után...hangjában, tartalmában, elvi ál­lásfoglalásában elsekélyesedik a nyelvművelés. Tagadhatatlan, hogy jelentős tömegsikereket ér el, de a népszerűsödéssel egyidőben vonul­nak vissza a munkától a valódi szak­emberek, s a mozgalom vezetése, irányítása a nyelv dolgaiban csak fél­­ig-meddig jártas, de annál harcia­­sabb dilettánsok kezébe kerül” (i. m. 8). A nyelvművelő munkában részt vevőknek ez a kicserélődése - mint a fogalmazás is érezteti - nem oka a nyelvművelés akkori „elsekélyesedé­­sének”, ítéleteiben szubjektívvá, hangnemében agresszívvá válásá­nak, hanem következménye. Az ok: a közszellem, a társadalmi tömeg­hangulat. A tudomány - a nyelvtudo­mány is - megteheti, hogy elszigete­lődik az élettől, a gyakorlattól; mint mondani szoktuk: elefántcsonttornyá­ba zárkózik, ha távol kíván maradni a mindennapok viharaitól, a megoldan­dó, megoldatlan vagy épp megold­hatatlan időszerű problémáktól. Mint tette is, kijelentvén: a nyelvtudós olyan, mint a biológus, aki csak vizs­gál, leír, osztályoz, jellemez, de nem minősít, nem ismer hasznos és ha­szontalan növényeket; a gondozás, a metszegetés, a gyomnak minősülők irtása már nem az ő feladata, hanem a kertészé. Persze még ez a korszak sem­­volt azért teljes egészében negatív. A nyelv tudós búvárai, ha hátrább hú­zódtak is, tény- és törvényfeltáró te­vékenységükkel nemcsak a múlt megismerését segítették, hanem a je­len megértését és a jövő megterve­zését, kimunkálását is. Csak épp az ő hangjuk volt akkor a gyengébb, s annak visszhangja a törtebb, elmo­­sódóbb, mert a politika - az akkori - azokat engedte, sőt helyezte előtér­be, akik (még ha akaratlanul is) az idegen szavak kritikátlan, válogatás nélküli elutasításával, a „romlott pesti aszfaltmagyarság" kigúnyolásával s egyebekkel a nacionalista indulatok szítását segítették. 2. A társadalmi megújhodás törekvé­seit támogatni kívánó, szemléletében és módszereiben újat kereső nyelv­művelésnek tehát volt mit felül­vizsgálnia a megelőző korszakból. De volt hová visszanyúlnia is. Alapel­ve, melynek értelmében a nyelvmű­velés alkalmazott nyelvtudomány, ko­rábbi felismerésre épült, amit például Pais Dezső így fogalmazott meg, még a huszas évek végén: „a nyelv fejlődésének tudományosan megala­pozott ismerete nélkül általában nem lehet megtalálni az értékeléshez a helyes szempontokat” (idézi Lőrin­cze, i. m. 11). A kitűzött cél sem a nyelvnek valami öncélú tisztántartása volt már, hanem „a nyelvi kultúra emelése", vagyis az, hogy „a nyelvi igényességnek a lehető legmaga­sabbra való növelése népünk minél (folytatás a 3. oldalon)

Next

/
Thumbnails
Contents