Eger, 1867 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1867-01-03 / 1. szám
, ha a további kiegyezés fonalát e feltételek teljesítéséig megszakasztja, s eljárását a tartománygyűlés jegyzőkönyvébe iktatandó határozat által igazolja, a felelősséget azonban a korona tanácsosaira hárítja. Amint a dolgok ma állanak, ismét szomorú látkör bontakozik ki előttünk. Az unió-pártnak végre is igaza lesz abban, hogy Horvátország integritását inkább megtarthatja a Magyarországgal való közösségben, mint egy központi kormánnyal folytatott közvetlen tárgyalások által. A legf. kir. leiratot természetesen minden körben a legnagyobb kíváncsisággal várják, s azt hiszik, hogy az rövid idő múlva fog megjelenni. Hitelintézetek és takarékpénztárak. Nincsenek czáfolhatlanabb igazságok és sarkelvek, mint melyek a számtanon alapulnak, de oly bonyolódott számviszonyok is vannak, melyekben ha a tévedést észre nem vesszük, igen eltérünk az igazságtól, s makacsul ragaszkodunk tévutunkhoz, mert hiszen itt is csak azt tartjuk szemünk előtt, hogy nincs czáfolhatlanabb igazság, mint a számtani. Czélszerű-e és minő módon, minő körülmények közt, és hány kamatra czélszerű kölcsönpénzt venni fel ? E kérdés megoldása bármily czélszerűnek látszik, annyira nehéz, hogy sok jó család csupán azért megy egy lassú sülyedésnek elé, mert ezt nem tudta megoldani. Mint az államoknál, úgy az egyes családoknál is vannak örökös kölcsönök, van törlesztési, van visszafizetési modor, s igen jó és helyes lehet mindez az államok pénzügyeire nézve, míg viszont igen ártalmas lehet a családokéra. Mi haszna van annak, ki 100.000 forint értékű birtokára 100.000 forint kölcsönt vett föl, bár ezen kölcsön örökös és csupán Vioo-tálias, ha egyszer a befizetett kölcsön által csupán csak ezen Vico-téli kamatot képes kibányászni! ? Jó ha fáradság, idő és erőveszteségeit is ki bírta önmagának fizetni, mert ha ezt nem teheté, jobb lett volna, hasznosabb munka után látnia! Mi haszna van annak, ki hasonló helyzetben évenkint 1000 forintot leró ugyan adósságából egyik kezével , de a másikkal ugyanezen 1000 frtot ismét visszaveszi a törlesztési pénztárból. Adóssága száz év alatt sem leend törlesztve, csak az egyének vagy intézetek neve változik, kik s melyek a kölcsönt adták, vagy visszaadták. Mi haszna van annak, ki hasonló helyzetben évenkint csakugyan törleszt 1000 forintot az ő százezernyi adósságából ? Az, hogy 100 év alatt rója le minden adósságát. Igenis, de ha ő ahelyett, hogy kifizet évenkint 1000 forintot, e sommát megtarja és kamatoztatja, szintén csak 5/10 o-tóliasan is, ő a százezeren felül minden évben több-több pénz felett rendelkezhetik, és így a 100.000 forintot 37 év alatt letörlesztheti. Vagyis 100 év alatt sokkal több pénzt adott ki, mint mennyit felvett, s több ideig volt adós is, mint kellett volna. Ezen egyszerű igazságok azonban oly igen bebonyolodnak a mesterséges számítdás által, hogy tévelyeiket gyakran épen s nagy számtudósok nem látják , ugyannyira, hogy nagyon meggyűlne bajunk, ha velük ezek fölött vitatkozásba erednénk. Mindenféle hitelintézet alapelve önlétének s gyarapodásának biztosítása, — semmi figyelemmel nem lévén arra: vájjon mi s mennyi hasznát fogja venni az ö pénzének a kölcsönvevő. Ezt megítélni és létesíteni a kölcsönvevő dolga. Azon pénznek tehát,mely kölcsön adatik s vétetik, kétféleképen kell kamatoznia, t. i. 1) a kölcsönadó, 2) a kölcsönvevő részére. Midőn 5—6 kamatra kapunk kölcsönpénzt, és csupán 5—6 kamatot tudunk bevenni utána, akkor tulajdonképen nem magunknak, hanem a kölcsönadónak gazdálkodunk, annak érdekében működünk — csupán ingyen. Nagy csalódás tehát, azt hinnünk, hogy mindenféle hitelintézet jótékony, még akkor is, ha csak 5—6 kamatra ad, mert hiszen 5—6 kamatnál többet a földbirtok sem jövedelmez , sőt any 4 TV It Egy utazás a canadai erdőkön át. Du Bois L. után. Sok évvel ezelőtt mint tiszt egy kis katonai állomáson voltam alkalmazva a Huron-tó felső végénél. A hely zord, vadkinézésű és magános volt, s a kormány csak azért tartotta meg birtokában, mert fekvése igen kedvező volt a bennszülöttek vadtörzseinek szánt évenkinti ajándékok kiosztására. Nyár folytán kevés időnk volt, a polgárosult világbeli száműzetésünkre gondolni, midőn a vinnebagok, ottavák és minominiek számtalan csolnakjai öblünket ellepték, s jelenlétünk folyvást szükséges volt, hogy a békét a különféle, többnyire egymással ellenségeskedő indián törzsek forró vérű küldöttei közt fentarthassuk; — midőn a főnökökkel ünnepélyes tanácskozások tartottak, és a medves párduczbörbe öltözött vad indián harczosok egyhangú éneke késő éjig hangzott. Azonban midőn az őszi szél a lombjaitól megfosztott erdőségeken végig süvöltött, midőn az utolsó bennszülött vendég is elhagyott bennünket, kunyhójába visszatérendő; s midőn az észak zord tele dermesztő fagyával és mély havával beköszöntött, akkor helyzetünket leirhatlan magánosnak és elhagyottnak éreztük. E szomorú idő egyik legnagyobb nehézsége volt, hogy mihelyt a jég a Huron-tó partján bizonyos szélességet és mélységet elért, a sajka, mely nyáron meglehetősen szabályos időszakonkint számunkra leveleket hozott, többé nem juthatott hozzánk, és hogy ezen, majd hét hónapig tartó tél alatt, összeköttetésünket a világgal csupán futárok által tarthattuk fenn, kik benszülött indiánok személyében, e hosszú időszak alatt kétszer jöttek hozzánk. Midőn ezek megérkezési ideje közeledett, a feszültség és nyugtalanság mindnyájunknál leirhatlan volt, ugyannyira, hogy az érkezőknek gyakran sok mérföldnyire eléjök mentünk, hogy talán oly tudósításokat kapjunk, melyek minket búbánattal töltöttek el. CZA. §* Ily hírnök érkezett egykor hozzám is. Fivérem, egy tüzértiszt , egy ágyú elrepedése következtében Torontónál súlyosan megsérült, s közel volt a halálhoz. E csapás engem igen fájdalmasan érintett, mert ő volt mindenem, mi részemre e világon fenmaradt, miért is elhatároztam , azonnal hozzá sietni. Bajtársaim igyekeztek ugyan, e tervemről lebeszélni, előadván, hogy egy végtelen és áthathatlan rengetegen keresztül kell utat törnöm , mi a vörösbőrű bennszülöttek gyakorloti erejét és kitartását is kemény próbára teszi, azonban minden fáradozásuk hasztalan volt, mert elég erősnek éreztem magamat, ily körülmények közt oly vállalatot végrehajtani, mit az indiánok pénzért megtehettek. Ha Torontóba még jókor érkezhetem arra, hogy fivérem arczát még egyszer láthassam, s kezét megszoríthassam, ez minden fáradságomért elég jutalom és vigasz leendett egész életemre. A szükséges előkészületeket azonnal megtettem, s másnap reggel, egy indián és fia kíséretében , kik vezetőimül voltak szolgálandók, megkezdtem vándorutamat, mely 560 ang. mérföldnyire, ama kietlen erdő rengetegen volt átvezetendő, mely északról a Huron-tótól egész Torontóig terjed, mig testi szükségeink kielégítésére egy ily után nem volt egyedünk , mint fegyvereink , hogy velők vadakat ejtsünk táplálkozásunkra; medvebőrünk és gyapottakarónk, hogy éjjel a hideg ellen magunkat oltalmazhassuk. Mindamellett .elszántan és bizalommal léptünk vándorpályánkra, nehéz hőczipőinkkel fáradságosan gázoltuk át a terjedelmes sivatagot, vad szorosokon hatottunk át, hol alig lehetett utat találni, jártunk befagyott mocsárakon, hol a tomboló északi szél majd a földre terített bennünket, s utat törtünk magunknak végtelen fenyőerdőségeken, melyekben a farkas ordított, és a párducz zsákmányát üldözte. Éjjelre a két indián száraz ágakból tüzet rakott, melynél kávét főztünk, és az elejtett vadat elkészítettük. A legközelebbi fenyősürü alatt kiterítettük medvebőrein-