Eger, 1867 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1867-01-03 / 1. szám

, ha a további kiegyezés fonalát e feltételek teljesítéséig megsza­­kasztja, s eljárását a tartománygyűlés jegyzőkönyvébe iktatandó határozat által igazolja, a felelősséget azonban a korona tanácso­saira hárítja. A­mint a dolgok ma állanak, ismét szomorú látkör bonta­kozik ki előttünk. Az unió-pártnak végre is i­gaza lesz abban, hogy Horvátország integritását inkább megtarthatja a Magyaror­szággal való közösségben, mint egy központi kormán­nyal folyta­tott közvetlen tárgyalások által. A legf. kir. leiratot természetesen minden körben a legna­gyobb kíváncsisággal várják, s azt hiszik, hogy az rövid idő múl­va fog megjelenni. Hitelintézetek és takarékpénztárak. Nincsenek czáfolhatlanabb igazságok és sarkelvek, mint melyek a számtanon alapulnak, de oly bonyolódott számviszo­nyok is vannak, melyekben ha a tévedést észre nem ves­szük, igen eltérünk az igazságtól, s makacsul ragaszkodunk tévutunkhoz, mert hiszen itt is csak azt tartjuk szemünk előtt, hogy nincs czá­folhatlanabb igazság, mint a számtani. Czélszerű-e és minő módon, minő körülmények közt, és hány kamatra czélszerű kölcsönpénzt venni fel ? E kérdés megoldása bármily czélszerűnek látszik, annyira nehéz, hogy sok jó család csupán azért megy egy lassú sülyedésnek elé, mert ezt nem tudta megoldani. Mint az államoknál, úgy az egyes családoknál is vannak örökös kölcsönök, van törlesztési, van visszafizetési modor, s igen jó és helyes lehet mindez az államok pénzügyeire nézve, míg vi­szont igen ártalmas lehet a családokéra. Mi haszna van annak, ki 100.000 forint értékű birtokára 100.000 forint kölcsönt vett föl, bár ezen kölcsön örökös és csu­pán Vioo-tálias, ha egyszer a befizetett kölcsön által csupán csak ezen Vico-téli kamatot képes kibányászni! ? Jó ha fáradság, idő és erőveszteségeit is ki bírta önmagának fizetni, mert ha ezt nem teheté, jobb lett volna, hasznosabb munka után látnia! Mi haszna van annak, ki hasonló helyzetben évenkint 1000 forintot leró ugyan adósságából egyik kezével , de a másikkal ugyanezen 1000 frtot ismét visszaveszi a törlesztési pénztárból. Adóssága száz év alatt sem leend törlesztve, csak az egyének vagy intézetek neve változik, kik s melyek a kölcsönt adták, vagy visszaadták. Mi haszna van annak, ki hasonló helyzetben évenkint csak­ugyan törleszt 1000 forintot az ő százezernyi adósságából ? Az, hogy 100 év alatt rója le minden adósságát. Igen­is, de ha ő a­helyett, hogy kifizet évenkint 1000 forintot, e sommát megtarja és kamatoztatja, szintén csak 5/10 o-tóliasan is, ő a százezeren fe­lül minden évben több-több pénz felett rendelkezhetik, és így a 100.000 forintot 37 év alatt letörlesztheti.­­ Vagy­is 100 év alatt sokkal több pénzt adott ki, mint mennyit felvett, s több ideig volt adós is, mint kellett volna. Ezen egyszerű­ igazságok azonban oly igen bebonyolodnak a mesterséges számítd­ás által, hogy tévelyeiket gyakran épen s­ nagy számtudósok nem látják , ugyannyira, hogy nagyon meg­gyűlne bajunk, ha velük ezek fölött vitatkozásba erednénk. Mindenféle hitelintézet alapelve önlétének s gyarapodásá­nak biztosítása, — semmi figyelemmel nem lévén arra: vájjon mi s mennyi hasznát fogja venni az ö pénzének a kölcsönvevő. Ezt megítélni és létesíteni a kölcsönvevő dolga. Azon pénznek tehát,mely kölcsön adatik s vétetik, kétféle­képen kell kamatoznia, t. i. 1) a kölcsönadó, 2) a kölcsönve­vő részére. Midőn 5—6 kamatra kapunk kölcsönpénzt, és csupán 5—6 kamatot tudunk bevenni utána, akkor tulajdonképen nem magunknak, hanem a kölcsönadónak gazdálkodunk, annak érde­kében működünk — csupán ingyen. Nagy csalódás tehát, azt hinnünk, hogy mindenféle hitelin­tézet jótékony, még akkor is, ha csak 5—6 kamatra ad, mert hi­szen 5—6 kamatnál többet a földbirtok sem jövedelmez , sőt any­ 4 T­V It Egy utazás a canadai erdőkön át. Du Bois L. után. Sok évvel ezelőtt mint tiszt egy kis katonai állomáson vol­tam alkalmazva a Huron-tó felső végénél. A hely zord, vadkiné­­zésű és magános volt, s a kormány csak azért tartotta meg birto­kában, mert fekvése igen kedvező volt a bennszülöttek vadtör­zseinek szánt évenkinti ajándékok kiosztására. Nyár folytán kevés időnk volt, a polgárosult világbeli száműzetésünkre gondolni, midőn a vinnebagok, ottavák és mino­­miniek számtalan csolnakjai öblünket ellepték, s jelenlétünk folyvást szükséges volt, hogy a békét a különféle, többnyire egy­mással ellenségeskedő indián törzsek forró vérű­ küldöttei közt fentarthassuk; — midőn a főnökökkel ünnepélyes tanácskozások tartottak, és a medve­­s párduczbörbe öltözött vad indián har­­czosok egyhangú éneke késő éjig hangzott. Azonban midőn az őszi szél a lombjaitól megfosztott erdőségeken végig süvöltött, midőn az utolsó bennszülött vendég is elhagyott bennünket, kuny­hójába visszatérendő; s midőn az észak zord tele dermesztő fa­gyával és mély havával beköszöntött, akkor helyzetünket leir­­hatlan magánosnak és elhagyottnak éreztük. E szomorú idő egyik legnagyobb nehézsége volt, hogy mi­helyt a jég a Huron-tó partján bizonyos szélességet és mélységet elért, a sajka, mely nyáron meglehetősen szabályos időszakonkint számunkra leveleket hozott, többé nem juthatott hozzánk, és hogy ezen, majd hét hónapig tartó tél alatt, összeköttetésünket a világ­gal csupán futárok által tarthattuk fenn, kik benszülött indiánok személyében, e hosszú időszak alatt kétszer jöttek hozzánk. Mi­dőn ezek megérkezési ideje közeledett, a feszültség és nyugtalan­ság mindnyájunknál leirhatlan volt, ugyannyira, hogy az érke­zőknek gyakran sok mérföldnyire eléjök mentünk, hogy talán oly tudósításokat kapjunk, melyek minket búbánattal töltöttek el. C­Z­A. §*­ Ily hírnök érkezett egykor hozzám is. Fivérem, egy tüzér­­tiszt , egy ágyú elrepedése következtében Torontónál súlyosan megsérült, s közel volt a halálhoz. E csapás engem igen fájdal­masan érintett, mert ő volt mindenem, mi részemre e világon fen­­maradt, miért is elhatároztam , azonnal hozzá sietni. Bajtársaim igyekeztek ugyan, e tervemről lebeszélni, előadván, hogy egy vég­telen és áthathatlan rengetegen keresztül kell utat törnöm , mi a vörösbőrű bennszülöttek gyakorloti erejét és kitartását is kemény próbára teszi, azonban minden fáradozásuk hasztalan volt, mert elég erősnek éreztem magamat, ily körülmények közt oly vállala­tot végrehajtani, mit az indiánok pénzért megtehettek. Ha Toron­tóba még jókor érkezhetem arra, hogy fivérem arczát még egy­szer láthassam, s kezét megszoríthassam, ez minden fáradságo­mért elég jutalom és vigasz leendett egész életemre. A szükséges előkészületeket azonnal megtettem, s másnap reggel, egy indián és fia kíséretében , kik vezetőimül voltak szol­­gálandók, megkezdtem vándorutamat, mely 560 ang. mérföldnyire, ama kietlen erdő rengetegen volt átvezetendő, mely északról a Huron-tótól egész Torontóig terjed, mig testi szükségeink kielégí­tésére egy ily után nem volt egyedünk , mint fegyvereink , hogy velők vadakat ejtsünk táplálkozásunkra; medvebőrünk és gya­pottakarónk, hogy éjjel a hideg ellen magunkat oltalmazhassuk. Mindamellett .­elszántan és bizalommal léptünk vándorpá­­lyánkra, nehéz hőczipőinkkel fáradságosan gázoltuk át a terje­delmes sivatagot, vad szorosokon hatottunk át, hol alig lehetett utat találni, jártunk befagyott mocsárakon, hol a tomboló északi szél majd a földre terített bennünket, s utat törtünk magunknak végtelen fenyőerdőségeken, melyekben a farkas ordított, és a párducz zsákmányát üldözte. Éjjelre a két indián száraz ágakból tüzet rakott, melynél kávét főztünk, és az elejtett vadat elkészí­tettük. A legközelebbi fenyősürü alatt kiterítettük medvebőrein-

Next