Eger, 1872 (10. évfolyam, 1-52. szám)
1872-05-16 / 20. szám
154 annak, hogy a múltban gazdaságot tanulni nem tartották szükségesnek. Ha az ipar és kereskedésnek szintúgy meglettek volna jobbágyaik, mint volt emitt, úgy bizonyosak lehetünk benne, miszerint azoknak állapota is igen gyarló és hátramaradott volna. Hasonló viszony azonban az ipar s kereskedésnél természetesen képtelenség lévén, fejlődésnek indultak ezek korán, folyvást több és több értelmiség által emeltettek följebb, érvényt szereztek maguknak a társadalmakban mindenütt, s már-már világszerte divattálön, csupán ezekkel törődni, csupán bennök keresni a társadalmi létezés sarkoszlopait. Így történt, hogy a mezei gazdaság, mely kényszerített munkán alapulva, értelmi fejlettséget nem követelt, képviselve sem volt erősek által, s már-már elhitték, hogy az csak paraszthoz illő, s hogy kezelése semmi tudományt sem kíván, sőt olyannal mégsem is fér. Ez, elmaradottságának fő oka. S e körülményből önként foly az okozat, hogy az iskolázatlan magyar bor külföldön nincs divatban még. Erre pedig visszavihető az, hogy boraink árában nincsen meg azon különbség, mely elegendő ösztönző erővel bírna itthon a termelőre kitűnőt és nagy selességű terményt állítani elő. De nincs a magyar bor kellő méltánylásban saját előkelőbbjeink asztalán sem. Ezeknél is azonnal többet ér és többnek tartatik a bor, ha a rajnai vagy francia etikettek alatt jelenik meg, mi természetesen szintén nagyban hozzájárul ahhoz, hogy szegény boraink, legyenek különben bármi jók, a mindennapiasságból kivergődni nem bírnak. • Hogy segíthetünk e szégyenletes bajon? Úgy, hogy hazai fogyasztóink szűnjenek meg elfogultak lenni saját jeles boraink iránt, termelőink azon része pedig, amely finomabb hegyi boltok termelésével foglalkozik, minél jobb árut iparkodjék fogyasztóink rendelkezésére állítani. Termelőinknek különösen nagy figyelmet kell fordítani a pincére , mely nélkül, higyjük el, hogy a legjelesebb nyersanyagból sem válik azon termény, mely fölemelt fővel állhatna meg akár a kül-, akár a belföldi fogyasztó előtt. Értelmes pincekezelés hiányában boraink divatba jöni nem fognak soha, sem honn, sem külföldön. Megveszik őket egyszer másszor emitt is amott is, ha azonban törhetlenek nem lesznek, mindenfelé bukás vár reájuk. Diósi és Gréger londoni magyarbor-kereskedő urak egyre panaszkodnak haza írt leveleikben boraink kezeletlensége felett, hogy többnyire forrva, és felfordulva érkeznek hozzájuk a leghíresebb termelők kezéből jött borok. S e tények ösztönzők lehetnének lanyhaságunk felserkentésére. Fájdalom, tévhitünkben rejlik a hiba, melyet azért nehéz levetkőzni, mert igazságnak tartjuk. Nem hiszünk az okszerű pincekezelés hatalmában, hanem pancsolás a cím, mellyel orthodox termelőink a rendesebb pincekezelést illetni szokták, így aztán vajmi nehéz lesz szabadulni a zsákutcából, melybe bortermelésünk egész ügye oly hatalmasan beékelte magát. Oly termelőt, ki a borkezelés fontosságát egészen helyes világítás alatt szemléli, csak szórványosan találhatunk a hazában, olyat pedig, ki e jobb felfogásnak megfelelőleg tettleg kezelné vagy kezeltetné is borait, csak fehér hollókint láthatunk e széles és nagy borországban. Méltán panaszkodik e felett Korizmics úr, és kérdi : miért van ez így? Mert vegytani és természettudományi ismeretek hiánya miatt igazságok helyett meséken és avas obscuritásokon táplálkozunk inkább. Szűznek nevezzük a bort, mely vita de fekszik pincéinkben, s mely, mig ott fekszik, nekünk jó is lehet, de amint kiviszszük a napvilágra, a változó hőmérsékre, a szüzecske makrancos lesz, s aztán természetesen senkinek sem kell. Ha írja aztán a kül vagy belföldi vevő, hogy mi lett a szűzből , ha írja, hogy újra forr, hogy megtörött, vagy épen hogy megecetesedett vagy megnyúlósodott, azt már sehogy sem akarjuk hinni, habár ily szüzet többé ugyanazon vevő tőlünk venni soha sem fog, hanem azt hisszük inkább, hogy megfúrták útközben a hordót, kivettek belőle, feltöltötték vízzel, szóval, hogy Úti rajzok. (Folyt.) Miután egy alkalmatos szél meggyőzött bennünket arról, hogy a Hyde-parkban is csak úgy marja az ember szemét és tüdejét a por, mint épen a pesti városligetben: megindulunk saját öröklött alkalmatosságunkon hazafelé más uton, a két angol mértföld hosszaságú Oxford utcán, s iránytűm és térképem után oly biztossággal haladtunk London tízezer utcája között, mint ha épen Szarvaskőben jártunk volna. Midőn a Kings street nevű utca végén egy térre jutunk, hol vagy öt-hat utca összefutott a szögleten, ott verte a mellét, valami putton-féle hordozható szószékből egy hektikus kebelű angol fiatalember, körüle néhányan mosolyogva pipáztak, mások könyeztek, a suhancvilág gyömrözte egymást, szóval : igazán a teljes szabadság korát élvezék ! Ajánló leveleim t. Bárány Nándor úrhoz szólottak, ki a kiállítás magyar részének vezérügynöke volt, őt kelle tehát még aznap fölkeresnem. Helyette, Londonban élő s nagyszerű üzletet vezető öccsét volt szerencsénk megtalálni, ki még eléggé jól beszéli a magyar nyelvet, kivált igen jól birja a vendégszeretetet. Testvére részére átvett leveleimet másnap egy jegy válta föl a posta utján, mely a kívántnál is több előnyben részesített a kiállítást illetőleg. Nem lehetett messze az éjfél, midőn fáradt tagjaink lenyugosztása után néhány percre társam melodikus hortyogása emelt ki merengésemből, talán figyelmeztetve, hogy repüljek vissza képzelő tehetségemmel az édes távol hazából, hova oly örömmel repült lelkem, hagyjam el azon kedves köröket, melyek fölött már bizonyosan az álom tarka szárnyai lebegtek; tépjem ki magamat az édes visszaemlékezés gyöngéd szálaiból, melyek annál erősebben fűzik a lelket, mennél távolabbról nyúlnak. Ám a fölvillanyozott lélek erőt adott a fáradtság ellen, s az álomnak ugyancsak soká kellett küzdenie, míg legyőzhető a való hatását, s az egy öles széles nyughely lezárulni látható, a valódi legfinomabb londoni porral födött szempilláimat. Még tizenegy napot tölténk a világvárosban, mely idő alatti élményeink kötetek hasábjait töltenék be; bizonyosan nem maradt ki valamely főbb s nevezetesebb helyiség vagy tárgy figyelmünk keretéből. Leghálásabb napjaink valának a kristály-palotában, a minden fogalmat meghaladó, s bármily tudomány-szomjat kielégítő britt museumban s a nagyszerű kiállításon, hol két-két teljes napot tölténk. Összesen négy magyar utassal is találkozunk. Az idő többi napjait a város nevezetességei : az országgyűlési termek, a mesés Westminster, a rémhelyi királyi kincstár Towerben, a Therse alatti alagút, hol egy kissé borzalmas kalandunk is akadt, de ezek csak fölületes leírása is lapunk keretén teljesen kívül esnek. Aki Londont tanulmányozni akarja, annak nem magunkféle alázatos pénzügyi állapottal kell indulni oda, hanem örökösen tölt zsebében legyen a keze, mert anglias bátyámék ugyan nemcsak az Úr nevét nem veszik hiába, hanem még az ember szeme közé sem néznek ingyen, és valóban szintúgy borzongott a hátam, midőn egyikmásik cirmos képű gentlemandli reám vetette piros savóba játszó szürke szemeit, mert az ominózus tekintést rendesen valami fizetés követte, gyufát, vagy bármiféle apróságot szuszakolva a jámbor utas nyakára. A Londonban töltött idő hasonlíthatlanul legszebb percei valának a Crystal-palaceban átélt aug. 16-ika, midőn először érkeztünk meg vasúton a minden képzeletet fölülhaladó egészen jegec-iivég tündér-palotába, melynek ragyogó kebelén naponkint a mulatni vágyó nép ezrei a legköltőibb vagy prózaibb mulatságokban keresnek szórakozást. A velocipédek minden lépten-nyomon ellökéssel fenyegetik a bámész halandót, ki nem tudja nagy meglepetésében, mit bámuljon? Az ember nagyságú önmozdonyok, automaták, mindenféle mesterséget utánoznak ; itt a játékok, bajazzók, hinták minden kigondolható nemeit egy gőzgép vezeti; távolabb kissé a tudományosabb fajta emberek szórakoztatására a vizözön előtt élt, s kövületekben fönmaradt részeik után teljes életnagyságban s színben előtüntetett ős állatok vicsorgatják borzalmat keltő fogacskáikat. Van ott a plesiosaurok, ichtiosaurok, s egyéb sau példányból annyi, hogy némely erősebb képzeletű ember tökéletesen a paradicsomban találja magát. E jegec-palota dísztermében sokszor tíz, rendesen négyezer emberi hang szokott egy világhírű nagy orgona kísérete mellett énekelni, az utóbbit magam is szerencsés voltam hallani saját szerény muzsikális képzettségű füleimmel ; egyéb bírálatot azonban magam sem tudok e csodás dologról adni, mint palóc Bera bá’ a nemzeti szinházbani disz előadásról, ki nagyszerű meglepetését és elragadtatását csak e sokat mondó költői hangokban volt képes visszaadni . . . fura vót no, oszt nagyon fura vót! (Folyt. köv.J