Eger, 1875 (14. évfolyam, 1-52. szám)
1875-10-14 / 41. szám
1875. October 14 én. XIV. évfolyam. Előfizetési dij : Egész évre . Félévre Negyed évre . Egy hónapra Egyes szám : 5 ft — kr. . 2 ft 50 kr. . 1 ft 30 kr. . 45 kr. - 18 kr. 41. szám. GER. Politikai s vegyes tartalmú hetilap, megjelenik minden csütörtökön. Kiadó-hivatal : a lyceumi nyomda. Előfizetéseket elfogad : a szerkesztőség (Széchenyi-utca zsebközben 24. sz.) és Szolcsányi Gy. könyvkereskedése (Alapítványi új ház a lyceum átellenében) s minden k. postahivatal. Hivatalos hirdetésekért előre fizetendő: egyszeri közzétételért 1 frt. 30 kr Hirdetésekért, minden 3 halálozott pent sorhely után 6, bélyegadó fejében minden hirdetéstől 30, nyilttérben egy pent sorhelyért 15 kr fizettetik. Nemzeti önméltatás. Ki akarna tudni felőlünk, ha mi önmagunkról folyvást nem gondolkodunk? Ki véd, ki oltalmaz legbiztosabban bennünket, ha nem mi magunk? Nem fölösleges e kérdéseket a béke napjaiban is megszellőztetni. Mert ma már nem csak azon gond és kötelesség fekszik rajtunk, hogy emlékezetünket a késő utódok számára biztosítsuk, hanem a fölött is aggódnunk kell, nehogy nemzeti öntudatát a még élő nemzedék elveszítse ! Az eszmék mai világpolgári s anyagias áramlata a nemzeti önérzet szentélyébe is befurta már magát, ami annál veszélyesebb, mint hogy a nemzetiséget és nemzetet ma már nem védik előjogok s kiváltságos intézmények előnyei. Nincsenek „választott 11 népek, kik egy maguk bírálnák a jog és szabadság íngyszekrényét, s nem tüzetnek az uralkodó nemzetiségek. S ép ez okból a magyar nép is, mint oly város, melynek sáncai s falkeritései mindinkább omladoznak, — ma már minden oldalról nyílt s védetlen behatásoknak van kitéve, s jövőre csupán saját erkölcsi erejére és józan éberségére utalva. S elvitázhatlan tény, hogy nemzeti életünk soha nem volt nagyobb s válságosabb próbára téve, mint a jelen században, midőn minden faj, minden nemzetiség élénk versenyre szállt. S a dolgok természetében fekszik, hogy az uj viszonyok és intézmények nemcsak folytonosan lekötik figyelmünket, de egyszersmind a közéletet is magukhoz idomítják lassankint, s egy uj eszmekört szülnek, melynek átalakító erejétől a nemzeti jellem és egyediség sem maradhat érintetlenül. A behatások folyama alatt mindinkább bágyadtabb színben jelenik meg előttünk az institutiók és eszmék emlékezete, melyek a nemzetet elébb tüzetes gondoskodás nélkül is egy testté forraszták, s létét öntudatosság nélkül is biztosították. Ma azonban a legvérmesebb fölmagasztaltság is meddő illusiókban oszlik szét, ha azt akarná elhitetni magával, hogy a nemzetiség megőrzésére a jelen viszonyok közt ma már elegendő csupán magyarnak születni, s létünk fentartására elegendő a „Partis primae nonist1 avas kedvezménye. S ép ezért mi mindent összeszámítva és latba vetve, nemzeti életünk és jövőnk hasisát, mi sehol másutt, mint egyedül a nemzet erkölcsi erejének mennyiségében és súlyában hiszszük kereshetni, azon erkölcsi erőben, mely mig elég ildomos és számitó egyrészről szellemi culturára s egyéni függetlenséget biztositó anyagi jólétre törekedni, az alatt más részről az önbecsülés kíséretében járni szokott hűséggel őrzi meg ősi jellemét, nemzeti egyediségét. És ezen erkölcsi erőnek föl kell robbannia minden magyar kebelben, ha meggondolja, miszerint e nemzet a gondviseléstől látszik kijelölve lenni mindazon nemesb eszmék, fejlettebb társadalmi formák s tisztultabb polgári fogalmak képviseletére, melyeket egy évezred óta kelet és nyugat között önzéstelenül közvetítünk. A gondolkozó főknek, több műveiben annyi életbölcseségi eszmeanyagot nyújtó Fáy András, megírta valahol aphorismái között, hogy mi nálunk, ha valakit művelt férfiú vagy nőnek kivánunk magasztaltatni, rendesen azzal állunk elő, mennyi nyelvet beszél; míg a műveltebb francia, angol, olasz, ritkán beszél kettőnél többet. „Ezen bábeli ragály — úgymond — nemzeti művelődésünkre nem hathat jótékonyan. — Dolgok és eszmék helyett üres szók foglalják el drága időnket. Soknyelvűségeinket oly formán képzelhetni, mint üres kamra mellett rézedénnyel beaggatott előkonyhát; — volna miben főzni, de nincs mit. S bármit tartsanak a „modern cultur-államok 11 szóvivőinek hangzatos phrasisai azon műveltségről, melyet a nyelvek szajkó tudásának elsajátításában helyeznek , — a gyakorlati élet anyagi — részben cosmopoliticus szempontjából igazuk lehet, de a faj biztosításának érdekében nézetük előnyössé nem válhatik. Bár meghaladott álláspont lenne már féltékeny tiltakozást hangoztatni a culturai szempontnak fajunk rovására való érvényesülése ellen! A magasztos öntudatot, mely a magyar nemzetiséget egy sebezhetlen Achilles-testnek képzelné, senki melegebben átérezni, s ezen megnyugtató érzelemből — a jelen időkben főleg oly jótékonyan hatható, vigaszt készséggel meríteni hajlandóbb volna. Ha csak az lenne már kérdés, hogy a terebélyessé izmosodott nemzeti elem élőfája miként foltoztassék minél magasabbra, aggálytalanul vélnék megszavazandónak a cél bármely eszközét. De mig a kérdés azon szomorú dilemmában van, hogy hazafias vagy cultur-elemet alkossunk-e a jövő számára ? mig ez utóbbi aránynak terje amazéra törpitőleg hathat, a hazafias iránynak meghozandónak véljük az áldozatot, — még ha identiv fogalomnak erőszakolná is valaki a cultúrát és nyelvtudást. Ezer éves — egyedül saját, még pedig kultiválatlan nyelvünk bírtokábani fennállás bizonyítékára hivatkozni, vagy jövőre az emberiség általános törekvéseitől elszigetelten maradni — eszünkben sincs. Sőt a külföldiek haladása és mozgalmaiba vegyülni a tudomány és ipar terén, őket megérteni, általuk megértetni, s ekként ösmertekké lenni, szabályos következménye azon igénynek, melylyel soraikba számíttatni hivatva vagyunk. — Épen ez érintkezés magából fejtendő ki a szükséges nyelvtudást azok részére, kiket pályájuk annak használatára utal, de ebből egy idegennek anyanyelvünkkel! kényszer egyenjogosítása a tantéren — az életérdek kockáztatása. Sajnos, hogy míg más nép már régóta egyéb magasabb érdekekért küzd, addig a magyarnak még most is nemzetisége, nemzeti nyelve miatt kell lándját törni! Olasz-, Német-, Francia-és Angolország stb. egy nyelven imádja Istenét, s egy nyelven zengenek költői ; és Magyarország ?!.... Ámde ne essünk kétségbe ; küzdjünk nemzeti nyelvünk érdekében a törvény, s a politikai ilalom határai között, mellőzve minden erőszakot, de megvárva, hogy kiki teljesítse hazafiúi kötelességét, s akkor aztán bizton várhatjuk, hogy a győzelem ha késik is, de ez nem marad. (Folyt. köv.) Eszme-töredékek szinház-ügyünkről. Szép és nemesért lelkesülni tudó városi közönségünk, lelketlen, hogy öröm-érzettel ne telnék el ama gondolatra, mit az állandó színház eszméje nyújt. Pedig az eszme megvan, csak is az alkalmat kell megragadnunk annak megtestesítésére. Templomot bírni, hol érzelmeink nemesülnek, mely spártai népet, s zengő nyelvet teremt, — mily dicső dolog ! Hol a munkából fáradt agy, az unalomban szunnyadó lélek pihenést, szórakozást s nemesebb elvet nyer. Tehát ezt létrehozni lenne egyik fő feladatunk. Kezeink közt van egy e célra legalkalmasabb épület, csak némi áldozat-kétség, s a múzsa nálunk is felütheti sátorát. Az egri völgy nyugati oldalán, tornya fosztottan, áll a régi imaház. Vakolatából az eső mindinkább kivetkőzteti. Belseje profán tárgyak lakhelye, s honnan a mult századok híveinek áhitatos imája hangzott, most elhagyatva áll a hely, az alatta elterülő völgy felett, mintha gondolkoznék az ott dúló csatákról és a vér öntötte földről.