Eger, 1876 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1876-05-04 / 18. szám
138 lyilag s számvitelileg tűrhető, tisztességes számlát tudjon, hablon nélkül, kiállítani; — s csak jó szerencséje, kispiros-tanonc korában mestere s az iparos-segédek nyers bánásmódja, s dicstelen példája alatt ártatlan kedélye, s erkölcse is alapjában meg nem mételyeztetett, s javílatlanul meg nem romlott! Tények, cáfolhatatlan igazságok ezek ! S e szomorú állapoton nem segít, nem segíthet sem a vasárnapi iskoláztatás gyarlóságos, — sem az úgynevezett „legény-egyletek 11 többnyire egyoldalú, s tévesztett irányú intézménye, mely utóbbiban az iparos segédek, ahelyett, hogy idő és körülmények szerint, némilegszükségesebb szakismeretekre, pl. helyes anyanyelvi irályra, számvetésre, némi könyvvitelre, rajzra, s az ipar- és gyárüzlet különböző ágaiban naponta fölmerülő újabb találmányok, tökélyesbitett intézkedések, eszközök s gépek stb. megismerésére, vonzó, megkedveltető modorban oktattatnának, többnyire énekléssel, versszavalással, színdarabok előadásával, s több efféle rájuk nézve kevés becsű, haszontalan, vagy legalább is fölösleges dolgokkal foglalják el őket. Szakiskola kell ide ! (Folytatjuk.) Egy iparos polgár. Munkás-gyűlés városunkban. A közelebbi napokban Ihrlinger, a hírhedt „Munkások heti krónikája" című budapesti zuglap névleges szerkesztője, egyik hasonszőrű társával, Egerbe jött, s itt egy pár ismert „elvbarátjuk 11 összekolompolásával, a múlt vasárnap, a lefolyt hó utolsó napján, a „Dobó11 címü sorház helységében munkásgyűlést hittak egybe. A gyülekezet korán sem volt oly népes, mint az illetők remélték, mit egyikök, mint sajnos körülményt említett föl. Az összejövetel céljául a budapesti agitátorok azon indítvánnyal léptek föl, miszerint az egri munkásosztály lépjen be a fővárosban alakult „munkás betegsegélyző egyletbe,11 melynek kormányhatóságilag helybenhagyott alapszabályai szerint, azon munkás, ki az egyletbe lép, a szerint, amint heti 10, 15, vagy 20 kr fizetésére kötelezi magát, betegsége esetére, heti dija arányához képest 3, 4,50 és illetőleg 6 trinyi heti segélydijban s egyszersmind ingyen orvosi ápolásban és gyógyszerekben részesittetik. Voltak a gyűlésen egri munkás polgártársainknak némely őszinte barátjai is jelen, kik azokat a belépésre nézve, kellő óvatosságra intették, s az elhamarkodástól visszatartani törekedtek, kifejtvén, miszerint e valóban nemes és pártolásra méltó célt itthon, saját körükben is célszerűn elérhetik, és sokkal hasznosabban valósíthatják, ahelyett, hogy a budapesti egyletnek alárendelve, annak nehézkes és bizonytalan eljárásától tegyék magukat függőkké. Ebből azután némi vita fejlődött ki, mely azonban folyvást az ildomosság korlátai közt maradt. Ennek tulajdoníthatni, hogy a budapesti hírhedt agitátorok, kiket, mint hírlapi ténykedésükből eléggé gyanítható, valószínűleg más egyéb célok vezérlettek ide, mondhatni, süker nélkül, s nem valami rózsás kedv s remények közt hagyták ide városunkat. Lehet azonban, hogy itt terveknek mégis megnyertek néhány dologtalan, üres fejű, vagy hóbortos eszmékkel saturált agyvelejű proselytát. Úgy halljuk, hogy a betegsegélyzőegyletnek is fogtak egy csomó jámbor tagot, sőt azt híresztelték, hogy a Schwartz féle gőzmalom küldöttei is kijelentették az egyletbe lépéseket mintegy 70 munkással. Hiteles forrásból értesültünk azonban, hogy a gőzmalom tulajdonosai, kik ily betegsegélyző egyletet saját munkásaik körében, még a gőzmalom lenállása első időszakában alapitottak, sikeresen berendeztek, s föntartanak, dr. Schwartz Dávid, gőzmalmi rendes orvos tanácsára, — kit a budapesti agitátor urak, szép ígéretekkel, minden áron törekedtek ügyeknek megnyerni, — e dologról tudni sem akarnak. Részünkről egyelőre mi sem terjeszkedünk tovább, mint hogy munkás polgártársainkat őszintén figyelmeztetjük e tárgyban a legkörültekintőbb óvatosságra. Okuljanak azon szomorú tényekből, melyek hasonló budapesti szédelgő egyletek csúfos bukása által, ezrektől fosztották meg hazánk szegény félrevezetett polgárait. Oly népes városban, mint Eger, hol a munkás-osztály oly tekintélyes számot képvisel, s hol a célt két virágzó kórház előnyei is tetemesen megkönnyítik, ily valóban szükséges és rendkívül fontos betegsegélyző egylet fölállítása önállólag s függetlenül is teljes sikerrel eszközölhető. E kérdést egyébiránt, alkalmilag még bővebben fogjuk tárgyalni. A TÁRGA. §* A vasgyuró. — Klassikus elbeszélés. — KUrlIn Jenőtől. — Ez már sok !Ahol a part szakad. Hatezer év repült el fölöttem. . . . . . . Hát te mit nevetsz itt, mint egy tiliaréna, mely népről azt írja Terentius, vagy más, hogy addig nevetett, mig szája füléig repedt; s akkor még egyet kacagva, kikacagta magát az árnyékvilágból. Rettenetes állapot ! Ha nem beszélek, megfojt a méreg; — s ha beszélek, el lehetek rá készülve, hogy ez a félrecsavart fesű fiatal óriás meghal — örömében, mint Chile, Philistion, Diagoras, Juventius, Philippides, vagy Philemon poéta, midőn látta, mily passióval eszi a fügét asztaláról egy szamár. Négy ember van, kiket valóban respektálok : Anaxagoras, Sokrates, Cató és Fülöp római császár, mert ezekről az van megírva, hogy soha sem nevettek. Crassus ... ez már nevetett, életében egyszer. Borzasztó népség az az iróbad ! Siresius könyvet írt a kopaszságról, Dion a hajfürtről, Homéra béka s egérről, Favorin a negyednapos hideglelésről, Lucián és Apuleius a szamárról, Themison az útifűről, Ephron a nevetésről, Martion a retekről, Homér a borról, Hipokrates a daráról, Orpheus és Hesiod a veszekedésről, Demokrit a 4-es számról Pythagoras a hagymáról, Diodes a répáról, Chrisippus a káposztáról, Phanitas a csalánról, Asklepiades a mustról, Cató a kelkáposztáról, Massala minden egyes betűről, Merő a szúnyogról, Erasmus a bolondságról. Homér leírja, hogy milyen volt Ulysses kutyája a Ragus; Juvenál Atalantéét az Aurát, és Rodrusét a Chiront ; Coelius Lisimachusét a Doridest; Propertius Aretusáét a Grancist ; Virgil Xenophontét a Hilaxot, Ovid Erigonesét a Mérát és Actionét a Métát ; Mantuallus Attalusét a Catenáriust és Lucernáriust. Virgil csaknem lepingálja Castor lovát a Cillárt; Cares Nagy Sándor ökörfejü lovát a Bucefalt ; Tranquiilua Caesar lovát a Doianirát, melynek lábai ujjakkal voltak ellátva ; Homér Hectorét a szélsebes Aethont ; Politian, Claudian és Virgil Achilleséit, a harapós Xantust és rugós Bált; Plutarch Cyrusét a vad Pelacest; Dión Cassius Adrianét a Boristhenest, mely síremléket is kapott; Virgil Evander fiáét az Aethont, mely gazdája temetésén könyezett; Claudián Plútóéit az Orneust, Nicteust, Ditist, Alastort. . . De azt, mi valamennyi ló és kutya névnél érdekesebb volna, nem említi egyik sem .... legalább én nem olvastam sehol, miért nevetett, Crassus akkor egyszer életében! És miért nevetsz te most, te anthrogophag, te massagéta !! cára ! !Vagy úgy !... mert 6000 évről beszéltem ötven évem daVagy azt hiszed, nem éreztem át már ezerszer Ádám keserűségét, midőn Évát megátkozta egy alma miatt! Nem hallom gyakran álmomban is Ábel halálkiáltását? Jubal firollyáját, Tubalkain kalapácsütéseit. Csalódos ! A múlt, rám nézve nem múlt, mert beleélem magamat. Nimróddal csodálkozom az első elejtett vad hullája fölött ; Dejacessel bámulom a koronát; Cheopssal büszkén tekintek a husz év alatt épült gúlára, mely miatt annyira szegénnyé lett, hogy lányát kelett eladnia; érzem Sostrata büszkeségét, midőn megtekinti az általa épített pharosi tornyot ; látom Semiramist sétálni a 300 toronnyal, 100 kapuval pompázó Babilonnak 200 láb magas, 50 láb széles falain, és részt veszek az építő Cresiphon örömmámorában ;