Eger, 1877 (16. évfolyam, 1-52. szám)

1877-01-04 / 1. szám

, mint . . . mint ez előtt csak 30 évvel is! Akkor őszinte öröm és megelégedés honolt az arcokon: ma a kényszerült mosoly ezer gondot takar. Ne is csudáljuk, ha azok, akik már megeték kenyerük javát, sóhajtozva emlegetik a „régi időket“ és keserűen kérdezik: ez-e hát az a ti annyiszor emlegetett civilizatiótok áldása: a nyomoruság ? Az egyes államok épen úgy vannak az élettel s annak esélyeivel, mint az egyes emberek. Nagy képzelgéssel, nagy reményekkel, önteltséggel határos önhitt feltevésekkel és messze szétágazó, gyakran nagyon is eszményi tervelésekkel lépnek az élet különböző s egymásra következő korszakaiba az egyes emberek; és azután legtöbb esetben a képzelgések, a nagy és csillogó remények, káprázatos párázattá lesznek : az önteltség, önhittség és nagyszerű tervek vízzé válnak; és az egyes emberek szárnyaszegetten, elcsüggedve, leverten, elerőtlenedve, erőben és anyagilag tönkre jutva vánszorognak tovább, míg elvégre az enyészet, a létei válsága útját állja vergődéseiknek. Így van ezzel sok népfaj és majdnem minden egyes állam, világra szóló és a világ forgandósága kerekeit mozgató államférfi, és ezeknek egy kézre dolgozó csoportozatai. Csak a mostani nemzedék, melynek tagjai kétszer harminc év eseményeit élték keresztül: hány világhatalmat, kis és nagy államot és népet, mindenféle kis és nagy uralkodót, államférfit, hadvezért és dúsgazdag embert látott felemelkedni, délcegen szerepelni és majd alászállani, alábukni képzelgése és önhittsége magaslatáról és az általa bizonyosnak vélt, könnyen megvalósíthatónak látott tervezetei fényköréből s elhódító csillámai közül. így voltak s vannak ezzel: Magyarország s a magyar állam vezető és első rangú szereplést vivő államférfiai is. Századokon keresztül azért küzdöttek a magyar államférfiak, hogy Magyarországnak az önálló és a szabadon lehető mozgásra, kormányzásra, törvényhozásra jogosító stb. és azon állapotokat biztosító államiságát visszaszerezhessék, és mindig azzal hitegették úgy az ország lakosságát, mint önmagukat, hogy ha azon önálló államiság és annak minél függetlenebb tényezői vissza lesznek szerezve, akkor Magyarországban minden nagyon jól fog menni, kereskednek az adók, s fokozódik a jólét, stb. stb. Magyarország államisága 1867-ben valahára csakugyan helyreállittatott; azonban a lakosság terhe nem keresbedett, és jóléte azóta nemcsak nem emelkedett, de sőt terhe mindinkább többült és jóléte alá sülyedt. A közelebbi hét éven át hazánk korábbi politikai kapacitásai, szóvivő szerepvivői egymás után mind lejárták magukat, mind lejárták Magyarország államiságának és a lakosság jóléte lehető eszközeinek és tényezőinek gyarapodhatását, és erőteljes életszerves, működésének feltételeit. Az állam s a lakosság el vannak adósodva; az aránytalanul felszöktetett mindenféle országos, hatósági községi s felekezeti terhek, adók kiteremthetése, és az ezek kicsikarására és összehajszolása végett alkalmazott adó-executio, az adófizetők legnagyobb részét a teljes elpusztulás, a kiélés s kiéhezés örvényéig, s még hitvány ágybelijének és rozzant bútorzatának az elkótyavetyéléséig sülyesztette el. Bezzeg ez előtt 5—7 évvel nem ilyen irtózatos képet rajzolgattak az ország leendő sorsa és állapota felöl: az akkori és az ő utánok következett magyarországi államférfiak! És az a legkeservesebb, hogy ott fenn a hon atyjai és kormányférfiai nem értik, nem látják át azt, hogy az ilyen eszélytelen működés, az az alapnélküli adóemelés, adótöbbítés és az adózókat a napi megélhetés legszükségesb kellékeiből kipusztító adóexecutio , épen nem vezet jóra, de sőt az adózókat a napi megélés és az adóalap legszükségesb eszközeiből is kipusztitja. Azt mondja a deák „Qai perdicit numerum, incipiat iterum.* Ha már most belátjuk azt, miként az eddigi haladásunk, csak kárunkra válik, keressünk egy uj és üdvösebb irányt, és azzal evezzünk. Bízzunk saját erőnkben, s igyekezzünk azt érvényesíteni, akkor bizonyosak lehetünk benne — nekünk is lehet még „boldog uj esztendőnk,“ a mikor a mi arcainkon is az őszinte megelégedés fog honolni, s a mikor nem kívánjuk vissza a régi jó időket. Gázel-bég. Történeti beszély. — Boldog Arábia lángoló égalja termi az aloet, mely csak egyszer virít életében, s szintén e föld szüli a márványarcú, tíszkebltt nőket, kik csak egyszer szeretnek életükben. — Arábia pusztáin nőnek fel a nemes paripák, melyek nem úgy repülnek, mint a madár, hanem úgy, mint a nyíl, mely utólért azt. — Földje megtermi a 100 magot, s azonkívül a banánt, kenyérfát, kókuszt, datolyát. — Sőt a sziklák, melyeken mit sem lát az ember hegyi moszat és kőrózsán kívül, ezen sziklák keblei sem terméketlenek. — Ott rejlik a vas, mely meghódítja az aranyat, s ott rejlik az arany, mely előtt meghajlik a villogó acél. — Villogó . . . villogó . . . van-e valami villogóbb a gyémántnál és az arab nő szemeinél! — Jó lesz nekünk egy kissé Arábiába rándulnunk ! . . így gondolkozik Szelaheddin szultán, és felültet 40,000 spáhit. Hogy pedig a netalán elhulló spáhik paripái gazdátlanul maradjanak, ad melléjük 20,000 janicsárt, kik lovon épen úgy, mint gyalog, balkézzel vagy jobbal, lándzsával vagy karddal egyenlőn harcolnak. Az a 200,000 mameluk csak arra való lesz, hogy a számot nagyobbítsa . . . mert hiába, egy szultánnak tömérdek kísérettel kell utaznia ! Minden készen van, de az indulást megelőző éjjel a szultán álmodni méltóztatik, s álmában saját fejét látja egy arab lándzsára tűzve. Az álom — azt mondja a korán — Allah intelme, s jaj azon igazhitű muzulmánnak, ki arra nem hallgat! Tehát egy álom miatt elmaradjon az egész hadjárat ? A szultán hivatja Güzel-béget. Güzel-bég annyit tesz, mint „szép vezér“, ámbár a 23 éves bég övig érő ál-szakálával akármi volt inkább, mint szép. — Fiam Güzel-bég, szól Szelaheddin, miután kaftánja széleit legkegyelmesebben megcsókolni engedé, — hány éves is vagy te ? — Huszonhárom, isteni Padishah. — Igen fiatal vagy, de nem tesz semmit, én már 19 éves koromban csatát nyertem. . . Tudod, miért hivattalak ? — Parancsolj rabszolgáddal, hatalmas Padishah. — Hiszem, hogy jó szolga vagy, de mutasd meg, hogy vezér is tudsz lenni. — Én meg akartam hódítani Arábiát, de Mohamed az éjjel egy lándzsára tűzött fejet mutatott, azt mondá, „ez feje azon vezérnek, ki Arábia ellen indul.“ — Allah nagy, s nem akarja halálodat. helyett.— Én nem is fogok menni, de jelöltem egymást magam — Kétségkívül a legidősbet és legbölcsebbet országodban, a helytartó-pasát. — Nem fiam, én oda a legifjabbat és legvitézebbet ... téged foglak küldeni. Az ifjú hoszú álszakása alatt egy izom sem mozdult meg, s leborul a „fényes kapu“ előtt, megköszönni ama végtelen kegyet, hogy ő az, kinek az álom jövendölése szerint Allah fia helyett meg szabad halnia. — Hatalmas Padishah, ennyi kegyelem őrültté tesz ! — Ne siess a hálaadással, lesznek parancsaim is, melyeket elhanyagolván, önmagadat fogod halálra ítélni. — Tudasd velem parancsaidat minden igazhivőknek egyedüli ura ! — Arábiát meghódítod. Az ifjú mélyen meghajol. — Onnan elküldöd nekem a legszebb rózsát, legragyogóbb gyémántot, legszilárdabb keblet és legerősebb karokat. C— Parancsaid szerint. " •Jóóst pedig fúvasd meg a harsonákat s vidd el magaddal Mohamed zászlóját . . . talán ki fogod kerülni az álmomban jelzett sorsot. -4 TAKGA.