Eger, 1880 (19. évfolyam, 1-53. szám)

1880-01-01 / 1. szám

z útközben való megállás egy­értelmű volna a hátramara­dással, nekünk pedig haladnunk kell, követni azon világí­tó oszlopot, mely után a többi nemzet halad, nehogy utol­érjen a pusztulás éjszakája. Mi nem tévelyeghett­nk kitérőkön, hanem egyenes irányban kell haladnunk. Kivívott alkotmányunk elegendő s gazdag talajt biztosít számunkra ; őrizzük meg ezt és munkáljuk minden erőnkkel, akkor jövőnk biztosítva lesz. Az alkotmány ösvényén vezetőnk az egyetértés, s azon csillag, melynek világánál haladni fogunk, a hon­szeretet legyen; hisz a költő is azt mondja: „Szép csil­lag a honszeretet, gyönyörűségesen ragyog.“ A czél: államiságunk megszilárdítása, alkotmányunk továbbfejlesztése, a közművelődés előmozdítása, a hon java legyen, s ekkor bizonyára teljesülni fog ezen kivá­­natunk: Boldog új évet ! L. JSindter János Lukács egyházi festőművész százados emlékezete. Hinni lehet, hogy Eszterházy az általa épített lyceum­nak nem­csak könyvtárát, hanem kápolnáját s főtermét is Kracker festmé­nyeivel kívánta feldiszitetni, ha ebben öt, a nagyot, Krackernek előhaladott kora s megtört testi ereje meg nem gátolják s máskép intézkedni nem kényszerítik. Ámde művészünk mindarra már csak­ugyan nem válalkozhatott. így kellett tehát történni, hogy a püs­pök a kápolna és főterem fresco-festéséhez, a mit külömben is a belső díszítés öszhangja, ama kor átalános műizlése s az épület műformája egyaránt követelt tőle, külföldről hívta be az ezen festési irányban legnagyobb hitre emelkedett művészeket: Sigristet és Maul­­pertschet, kik közül az elsőnek művével csakugyan a főteremben, az utóbbiéval pedig a kápolnában találkozunk. Meglehet, hogy a meghívott művészek közül előbb Mauspertsch érkezett Egerbe, és ez, meglátván Krackernek akkor talán már befejezett, vagy leg­alább a befejezéshez közel állott frescoját a könyvtár­teremben, a mű szépségéről — mint a szóhagyomán beszélt — meglepetve felkiál­tott: „Én ilyet nem tudok.“ És e néhány szó, e röpke nyilat­kozat a külföldi hírneves művészről Maulpertschtől, azt hiszem a legjobb bírálat s legszebb dicséret volt akkor Kracker művére a kortársak előtt; nem tévedünk tehát, vélem, ha azt arra ma viszont mi is, a legszebb dicséret gyanánt alkalmazzuk. Hogy pedig Krac­ker művét illetőleg, a külföldi művész nem álszerénységből, sem hizelgésből, hanem való őszinteségből nyilatkozott ekkép, arról mű­veiknek összehasonlítása által bárki, még a kevésbbé műértő is máig meggyőződhetik. Igen szépen és találóan emlékezik meg különben e műkincs­ről Eger egyik jeles tollú ismertetője is midőn így ír: „Az egész kép eszméje, compositiója, kivitele nagyszerű , igazán művészeti becsű. Itt a művész jellemző ecsete minden alakban egy-egy saját­­szerű egyéniséget állított elő, s az egész oly eleven, oly valódi­ mintha csak a régibb kor élő és mozgó tényei közt, a gyűlés szín­helyén találnék magunkat. Alig hiszem, hogy ennél becsesebb fres­co létezzék hazánkban1).“ így az ismertetés, melynek e valóban nálunk páratlan frescora mondott igaz szavait az utólsó betűig mi is aláírjuk ; mert e mű hatása igazán nagyszerű s ha csak egyszer is figyelmesen végig szemléltük, bámulattal állunk meg előtte s új­ra meg újra elmerülünk nézésében, és elvégre is azon meggyőző­déssel válunk meg tőle, hogy a művész egész lelkét lehelte e mű­vébe, miért is aztán méltán nevezzük azt összes müve gyöngyének s koronájának. Kracker ezen művét 1778-ban fejezte be s a munkában Zách József festész volt segítségére. Tanúskodik erről a felirat, melyet egy helyit, a kép alsó részében igy olvasunk: Joannes Lucas Krac­ker et Josephus Zach Pinx. anno 1778. — Zach tulajdonkép a képnek csak keretét, a terem alsó falait s a mennyezet csúcsíves ékítményeit festé, melyek a zsinat színhelyére, a trienti góth modo­­ru székes­egyházra emlékeztetik a szemlélőt. Ennyi az, a mit a műből, ugyancsak méltó elismeréssel Zachnak ítélhetünk oda, a többi azonban az utolsó vonásig mind Krackert illeti. Nincs kétség benne, hogy e mű megalkotása volt kiválóan a főczél, melyért Eszterházy Krackert Jászóról Egerbe hozta. S mint látjuk, az éles látású s müvelt szellemű püspök választása a leg­jobban ütött ki, mert a művész, a benne helyezett várakozásnak nemcsak hogy derekasan megfelelt, hanem még e téren, a vele mérkőzött külföldi versenytársakat is legyőzve, a művészet legma­gasabb követelményeinek is eleget tett. Csak azt kell felettébb saj­nálnunk, hogy Kracker testi ereje e mű befejezésével egészen meg­törött s mindinkább hanyatlani kezdett, s hogy nem volt már ké­pes az Eszterházy kezeiből reá várt többi munkát is teljesíteni s ecsetével hazai művészetünknek a külföldé felett több ilyen diadalt aratni. — E mű az utolsó tőle. Ez volt, hogy úgy mondjam, hattyú­dala. Innentul ecsetével legalább tudtomra sehol sem találkozunk. De nem is találkozhatunk, mert alighogy e festményét 1778-ban befejezte, az erre következett 1779-dik évben már sírba dőlni lát­juk őt. Halála évére és napjára vonatkozólag, tekintettel ama vi­szonyt, melyben Saubererhez állott volt, s melyet elbeszélésem folyamában is eléggé feltüntettem; úgyszintén tekintve Sauberer halála idejét, nem tehetem, hogy itt egy sajátos körülményt, egy az isteni gondviselés végzéséből eredt feltűnő találkozását a vélet­lennek szó nélkül hagyjam. Sauberer munkás és tetteiben dús életének is az 1779-ik év vetett végett. Halálát Danielik „A prémontreiek“ czimü már egyszer idézett nagybecsű munkájában a 363. lapon igy írja le: „Épen nevenapja volt ,­ s üdvözletére a vidéki uraságok számosan gyűl­tek össze. Az ebéd vidám felköszöntések közt folyt le, melyben a vendégek magyar szokásos módra hosszú boldog életéért ittak az ünnepeltnek. Estére nehányan visszamaradván, Lauberer, ki aggkori elgyengülése miatt a lépcsőn le s fel már nem igen járhatott, zselye­széken az étterembe vitette le magát, hogy pár figyelmes szót válthasson vendégeivel. Mint ez az öreg urakkal szokás, ár­tatlan pajkos tréfákkal mulattatták az öreget, midőn egyszerre az ablakok mintegy puskalövési robajjal rendülvén meg, a közönséget riadásba hozták. Némelyek felugrálván, okát nyomozták a zörej­­zajnak, Lauberer pedig vendégei felé fordulván: „Végső órámat jelenti ez nekem“ — úgymond, s a cselédeknek intett, hogy szo­bájába vinnék vissza. Ott András nevű inasának meghagyta, hogy az előszobában aludjék, magára zárta az ajtót, lefeküdt, s másnap reggel ágyában halva találtatott, alvó módjára, jobb kezét feje alatt, bal kezében pedig zsebkendőjét tartotta." És mig Jászon a halál ily véletlenül s megdöbbentőleg, de mégis békésen lép Lauberer ágyához, azalatt Egerben is egy mun­kás élet, mely egészen a vallásos szellemtől áthatott művészeté volt, mind egyre jobban közeledek végső pillanatához. A mélyen érző szív már csak halkan dobogott, az élesen látó szemek el­homályosodtak, az ajkakra a halál fagyasztó hidege ült, a művé­szi vonások alkotásában könnyű, kezek erőben megfogyatkozva lehanyatlottak, jött végre az utolsó pillanat s kiesték az ecsetet , és Kracker a mondott év deczember 1-én, tehát ugyanazon nap s talán ugyanazon órában, melyben Sauberer­­ megszűnt élni. A kik a földön lélekben társulva egyek voltak, attól meg­­­válva a halálban is egymástól mesze nem maradhattak. Az egri plébánia halottainak anyakönyvében 1779. deczember 1-én e szavak állnak bejegyezve: Die 1­a obiit in Urbe Joannes Luccas Kracker Amnor. 62. Marit. Margareth. Klausznerin. Innét értesülünk, hogy Krackernek neje is volt, kit özvegyül hagyott maga után ; de hogy gyermekei voltak-e, avagy maradtak-e, arról semmi biztos tudomásunk sincs. Egerben a Rózsa­ utcza szögletén mutatnak egy házat, mely Krackeré volt volna. Ezt mint értesülök, újabb időben a ház javí­tása alkalmával egy bádog gombon talált irat derítette fel. — Kü­­lömben feltételezhetjük, hogy Eszterházy, ki a lyceum építése körül dolgozott napszámosokat is oly dúsan fizette, mint azt nem egy máig köznyelven forgó adoma beszéli: az általa meghívott művé­szek iránt sem volt kevésbbé szűkmarkú, s juttatott nekik kincs­tárából bőven annyit, a­mennyi elég volt arra, hogy anyagi szük­séget épen ne szenvedtek légyen.­­ És mások is, kik Krackert munkával megkeresve ecsetét igénybe vették, úgy látjuk, hogy fáradalmait szépen jutalmazták. így Besztercze-Bánya város taná­csa, az általa festetett oltárképért 240 frt 40 kr. művészeti dijat biztosított részére. 3) Oly összeg, mely tekintve a múlt századi pénzviszonyokat, csekélynek épen nem mondható, úgy hiszem tehát, hogy Kracker Egerben csendes és jó napokat élt, s távolról sem 2) November 30, mert mint láttuk Sauberert keresztségről And­rásnak hívták. 3) Ipolyi „A besztercze­bányai egyházi műemlékek története" 56 1. I­­V. ö. Magyar és Erdélyország képekben IV. k. 46—47 11.

Next