Eger, 1887 (26. évfolyam, 1-52. szám)
1887-01-04 / 1. szám
2 szivükben, hol nemzetek létkérdése, s esetleg egyik vagy másik nagyhatalom végleges megsemmisülése forog a fegyerek eldöntésének koczkáján, irtózatos lesz, minőhöz hasonlót még nem jegyzett föl Klió a nemzetek és háborúk történetében, s mely sarkaiból fogja kiforgatni a vén Európát, hogy annak új ábrázatot adjon. A döntő pillanat még nem érkezett meg, de a politikai Pessimismus a háború kitörését a jövő tavaszra immár elkerülhetetlennek tartja, hacsak valamely váratlan, véletlen esemény, mint deus ex machina, az európai politika mai constelláczióit fenekestül fel nem forgatja. Addig — azt mondják, — a mostanában sokat emlegetett orosz-franczia szövetség kérdése is eldől, vagy jobbra, vagy balra. A kérdés az: egyedül, a maga szakállára kezdje-e meg Francziaország a döntő harczot Németország ellen, miután a műveit, fölvilágosodott, szabadságszerető, és szabadságért küzdő franczia nemzetnek a bárdolatlan, rabszolgaságban nyögő, s szabadságtipró orosszal való szövetség sem ínyére nincs, sem dicsőségére nem szolgál, vagy szabadságszereteténél erősebb a gyűlöletérzete, s kész a poklokkal, ha kell, az orosszal is szövetkezni, hogy ez által Németországot, s ennek szövetségesét, Ausztria-Magyarországot, észak-kelet felől megbénítva, ily méltatlan áron is igyekezzék a győzelmet a maga számára — ha lehet — biztosítani. Csakhogy az orosz nem megbízható szövetséges. S ezt — úgy látszik, — tudja Francziaország. Az orosz — minden jel arra mutat, — két kulacsos politikát folytat. Kaczérkodik Francziaországgal, hogy Németországot minden áron oda kényszerítse: engedjen Oroszországnak teljesen szabad kezet Keleten, Ausztria-Magyarország ellen. Mert Németországnak nincsenek e nagyhatalmat közvetlen közelről érintő érdekei Keleten, de annál fontosabb és közvetlenebb életérdekei vannak itt Ausztria-Magyarországnak, s legkivált hazánknak. S ha Oroszország nem is szereti Németországot, annál jobban gyűlöli Ausztria Magyarországot s különösen a magyar nemzetet; jobban mint Angliát, melyek a Balkán tartományokban űzött agressiv garázdálkodásainak folyvást akadályául szolgálnak. Felhívás Eger város tisztelt közönségéhez! Városunk mostohatestvére, a „Czifra külváros“ évszázadon keresztül a város megmentésére, (me posuerunt, custodem civitatis) ki volt sententiázva vízbe fullasztásra; — 1878. augusztus 31-én ledőlt a posuerunt és a város itta a levét; — de azért a víztől megmenekült mostoha testvér, sárban és sötétségben fetreng, mig a többiek sima járdát s tűrhető világosságot élveznek; sőt a Czifra külvárosi polgárok halottaikat is a túltömött s távollevő temetőkbe kénytelenek vinni, ámbár mellettök van az elfelejtett — bár sok névre is elkeresztelt temető, — mely 1826-ban katona-, 1831-ben kolerás-, 1849-ben honvédtemető néven volt ismeretes; de az utóbbi magasztos név mellett is, a közellakók előtt, népszerűségre nem vergődhetett, mivel hiányzik belőle a kápolna, melyben az elhunytak üdvéért Isten szent oltára előtt leborulva mutathatnák be a kegyelet áldozatát. Ezen akadály elhárítására szövetkeztek az ottani lakosok, és egy gyűjtőbizottságot szerveztek, mely bizottság mindenek előtt Érsek őnagyméltósága helybenhagyását kérte ki, mi 2563/1886 szám alatt — július 9-én keltezve meg is adatott; továbbá a városi tisztelt képviselőtestület által utasítva, a polgármesteri hivataltól a 12 negyedmesterek, egy-egy aláírás és hivatalos pecséttel megerősített gyűjtő ívet kaptak, azon meghagyással, hogy kerületükben a kápolnára gyűjtést eszközöljenek. Az I. irén, elsőnek jegyezte be nevét: Nagyságos és Főtisztelendő Ludányi Antal apátkanonok s városi plébános úr 100 írttal; ily szép kezdet alig pár ivén talált követőkre, a negyedmesterek, vagy meg sem mutatták iveiket, vagy részvétlenségre akadva eredménytelenül adták vissza azokat, mindössze 330 írt. gyűlt be, mi az egri takarékpénztárban helyeztetett el. Alulirottak a szent ügy iránti buzgalomban nem csüggedtünk; a Méltóságos és Főtisztelendő egri főkáptalanhoz beterjesztettük a „Szent I.)ónát“ tiszteletére épitendő kápolna tervrajzát és 3200 írtra menő költségvetést; reményünkben nem csalódtunk, a nagylelkűségéről országszerte ismert főkáptalan, deczember 2-án tartott tanácskozmányából, kegyes volt 400 fotót utalványozni fölsegélésünkre. Egy negyedrészben van meg eddig a kívánt összeg, de bízva Eger város polgárainak nemes érzületében, hogy az üdvös czél kiviteléhez tehetségük szerint járulni fognak, alulirottak, a negyedmesterek által üresen vissza adott iveken, fogjuk azon részekben a gyűjtést folytatni, hol eddig az nem történt. Egerben. Január 1. 1887. Kocsis Ferencz bizottsági alelnök, Jósvay Gábor pénztáros, Bóta Nándor ellenőr, Czeglédy Antal, Józsa György, Nagy István bizottsági tagok. Egri kér. iparoskor. Az „EGER“ tárczája. Újév napja. — Karczolat Földváry Kálmántól. — — Mit írsz pajtás ? E kérdéssel köszönt be hozzám újév estéjén, egy jó barátom. — Új év napja a themám; irok az „Egernek.“ Tudod, hogy munkatársét csaptam fel. — Szép tőled, de ne ij. Okosat úgy sem tudsz; legalább újat nem. Amit írnál a jövőről, gondviselésről, reményről stb. azt már kimerítették mind a régi klassikusok. Nincs itj semmi, a felfedezések sem újak; volt már mind, — elmosta az özönvíz; elmossa a mostaniakat is : puskapor, vasút, dinamit, torpedo mind blikkli. — Az igaz, barátom, hogy a klassikus művek a szellemvilágban olyanok, mint az alkohol vagy spiritus a likőrgyáros kezében ; készít belőle mindenféle zamatot, de hát ad hozzá más ingredientiát is; — én azonban újat irok. — Hahaha! — Ne kaczagj. Vadonat újat irok. 1. A klassikusok idejében, újév nap nem a tél közepére, hanem tavaszkor esett. 2. Az emberek nem bírtak még a képmutatás azon művészetével, mely ma már közkincs. 3. Az emberek nem voltak oly szemtelenek, hogy más házához menjenek a gazdát insultálni; pedig ha valaki, — pl. az adós, uzsorás — hitelezőjének gratulál, ez már még Az „egri kér. iparoskor“ eszméje az iparosok egynehányától alig tíz nappal ezelőtt jön megpendítve, újév napján máris megalapittatott, és pedig egyelőre 124 alapító és rendes tag által. Az első közgyűlésen, Miticzky József ideiglenes elnöksége alatt, elnökké egyhangúlag lovag Tóth István polgártársunk is szemtelenség, holott az jól tudhatja, miszerint a fenálló természetes viszonynál fogva, kész lenne a gratuláló őt egy kaján vízbe belefojtani. — Én újat, modern genre képet festek. . . — Halljuk, beszéld el, mit fogsz írni. — Amit ma láttam, hallottam, tapasztaltam. — Halljuk ! — Az utczákat kisebb-nagyobb csoportok lepik el. Három tagból álló két csoport találkozik. Az egyik: Voltatok már X. Y. J. K. P.-nél? Másik csoportbeli: Nincsenek otthonn. Előbbi a többiekhez: Siessünk. Most nincsenek otthonn, ott hagyjuk névjegyeinket. Másik: Megálljatok, hát ti kiket nem találtatok otthon, mert mi meg oda megyünk, s névjegyeinket ott hagyjuk. Előbbi: F. G. H. K. L. M. N.-nel is most találkoztunk, tehát ezek sincsenek otthon, az utczán végeztünk velük — Adió ! Másik csoport: szegény professióból gratulálok, magyarul: kéregetek, hasonlóval találkoznak. 1. cs. Kaptatok-e már valamit? 2. cs. Csekélység! Nem érdemes annyit járni. 1. cs. Voltatok-e már N.-nél? 2. cs. Elragadtatta magát a gazember. 1. cs. Én megfogtam a gazembert, kisrófoltam belőle egy forintot. Nincs otthon, elillan illyenkor korán, máskor alszik 8—9-ig, de ma már 7-kor elment, hogy menekedjék a jó kívánatoktól. 2. cs. Kíván neki jót a kő, a mely üsse meg. (El.) Két ifjú úri ember: A és B. találkozik. A. Voltál már a vén gebénél? B. Voltam, látogassa meg a kolera.