Eger, 1914 (37. évfolyam, 1-67. szám)

1914-01-03 / 1. szám

1­2__________ _______________________________EGER. (1. sz.__________________________________1914. január 3. védő gyógyulást, az egészséges eddig még be nem töltött vágyainak teljesü­lését várja tőle. Lehet, hogy betelje­sülnek; lehet, hogy nem teljesülnek be ezek a vágyak. Az emberi elme előtt megfejthetetlen probléma a jövő, amelynek esélyeit csak a természet vég­telen bölcsességű Alkotója tudja előre, mert hiszen ő intézi a világ rendjét és hogy kontár kezek befolyásától megóvja a végzet alakulását, sűrű és átláthatatlan fátyollal takarja el előlünk a jövőt. És ez a legnagyobb jóság, amit a Teremtő, velünk, emberekkel tehet. Ugyan volna-e becse az életnek előt­tünk, ha apróra tudnánk és ismernénk a jövő titkait? Azt azonban — Istennek hála — tudjuk, hogy milyennek kell lennie a helyes életnek, hogy boldogok legyünk. Ezt nem csupán az isteni kijelentések­ből, hanem az Isten egyszülött Fiának életéből, tanításából és példájából is tudjuk. Aki ilyen, vagy legalább is hozzá megközelítően hasonló életet él, az rátalál a nyugodtságra, a boldog­ságra és Istenben bízva, szilárdan meg­áll az élet nagy csapásai között is. Elvégre ne feledjük, hogy a külső világ eseményei változóak és ami ma így van, az holnap másként lehet. Ennek tudatában a sorscsapásokat fájdalmasan bár, de a jövőbe vetett bizalommal, bátran elviselhetjük. Adja Isten, hogy az újév közelebb hozza az embereket egymáshoz meg­értésben, szeretetben s ne a föld sarára tekintve, hanem szemeinket Istenhez emelve járjuk az uj évnek ismeretlenbe vivő utait. Való igaz: a világ legvallásosabb népe is hitetlenné változik egy emberöltő alatt, ha nem olvas egyebet rossz lapoknál, az. A színház, Kína, a találmányok ugyanan­­­nyit használnak, mintha egyenesen a Szajnába dobom magamat. ő is törte a fejét valamin, de nem jutott megállapodásra. így vesztettünk el újabb tizenöt napot s ekkor eszembe jutott, hogy megpróbá­lom a roulettet. Összegyűjtöttem megmaradt pénzecskémet s az alatt az ürügy alatt, hogy Svájcban keresek foglalkozást, elmentem Monte- Carlóba. — Minden sikerül, amit nagyon akar az ember, — ismételgettem magamban s az Yvonne és a néni mondását. És meg voltam győződve róla, hogy a rulettnek parancsolni fog az aka­ratom. Remegve közeledtem a zöld asztalhoz. Első louisom oly gyorsasággal ment el, hogy szinte meglepett. De aztán ismét játszani kezd­tem s két órával később húszezer frankot nyer­tem már. De húszezer frank nyomorúság volt, nekem legalább százezerre volt szükségem. Elhatároz­tam, hogy ma nem játszom többet, hanem hol­nap újabb energia­pazarlással fogom azt meg­nyerni. De valószínű, hogy másnap a bankár akarata erősebb volt az enyémnél, mert egy óra alatt megkoppasztottak úgy engem, mint azt a szőke asszonyt is, aki az én szerencsémben bíz­va, utánam rakta a tétjeit. Miután volt bennem annyi előrelátás, hogy­­ az utipénzemet a szállodában hagytam, könnyen visszautazhattam Párisba. Előre elképzeltem a Yvonne kétségbeesését s a néném diadalát. Most is előttem van az a pillanat, mikor sötét gondolatok közt megérkeztem a lyoni pá­ Számvizsgáló elnökök a hatvani és hevesi járásokban. A községek 1913. évi közpénztári és egyéb számadásainak megvizsgálásához, a vármegye törvényhatósági bizottsága részé­ről kiküldött számvizsgáló elnökök a hatvani és hevesi járások községeire nézve a követke­zők : A hatvani járásban: Hatvan község részére Balázsovics Oszkár (Pusztamonostor), Csányon Scheidl Ágoston (Hatvan), Horton­­nau Gá­bor (Hatvan), Ecséden Szele Gábor dr. (Hat­van), Rózsaszentm­ártonban Matuszka Mihály (Pásztó), Apcon Konrád Géza dr. (Hatvan), Szurdokpüspökiben és Zagyvaszentjakabon Haj­­dukovics Ödön (Rózsaszentmárton), Taron Hen­­nel Károly (Pásztó) és Hasznoson Kiss Ernő (Pásztó). A hevesi járásban: Hevesen Pappszáz Lajos (Pusztatenk), Tarnaszentmiklóson Lipov­­niczky Pál (Heves), Erdőteleken ifj. Dobóczky Dezső (Heves), Átányon Maczky Emil (Heves), Hevesvezekényen Remenyik István dr. (Heves), Tarnabodon Adler Illés (Heves), Tarnazsadány­­ban Puchlin Kázmér (Heves), Erken Petheő Gyula (Heves), Tarnaörsön Makkay Lajos (He­­vesvezekény), Zalánkon Tóth Gyula (Tarna­méra), Tarnamérán Varjú József (Boconád), Boconádon Bazsó Tivadar dr. (Heves), Pélyer Spitzer Vilmos (Heves), Kiskörén Nemcsik Kálmán (Heves) és Komlón Vajda István (Átány). Jellemző apróságok. Az „Eger“-nek egyik utóbbi számában arról panaszkodott a Kvasz-repülés tudósítója, hogy „a fékezhetetlen ingyenközönség elárasztotta a nézőteret s a 2 koronás jeggyel bírók elé tolakodott.“ És pedig azért, mert „még az elég nagy számban kivonult rendőrség és tűzoltóság sem tudta kellően megfékezni s a számára megjelölt helyen tartani“ e publikumot. Jellemző dolog, hogy az ingyen publikum a legjobb helyeket szereti. De ez mindenütt így van. Ellenben nincs úgy mindenütt az, hogy egy repülőnapon a rendet csak a rend­őrség és a tűzoltóság tartja fenn. 1912. nyarán Szászvároson voltam, amidőn Vlaicu Aurél, „Erdély sólyma“, repülni akart. A nagy eseményt öles plakátok hirdették és — nem hiába. lya udvarra, s az, amikor végre hazaértem, elha­gyott szobámban, melybe véletlenül úgy juthat­tam be, hogy senki sem értesült megérkezésem­ről. Másnap reggel elmentem Yvonne-hoz s er­ről se tudott senki. Azt akartam neki ajánlani, hogy szökjék meg velem. Örömmel fogadott, de tervemet nagyon nevetségesnek mondta: A szökés... Nem találtál ennél okosabbat? — Oh, ha te lennél a helyemben! — kiál­tottam fel kétségbeesetten. — Hallgas ide, — mondta s ezzel kezembe adta a telefonnak egyik kagylóját s a másikat magánál tartotta. — Hallgass ide! — mondta s egy számot kért. Én eleinte haragosan, később érdeklődve hallgattam. — Yvonne-om, tegnap este óta megtörtént! Atyám végre igent mondott... Oly boldog va­gyok! — Jeanna Béléneuse? — mormogtam én. — Igen, ő Oskar Tubáéhoz megy férjhez. Az egyik a másik számára volt teremtve, de előbb meg kellett őket ismertetni egymással. És ez a boldogság számunkra.. — Igen, — feleltem megértve, mi az az erős akarat. — És te voltál az, ugy­e, Yvonne, aki ezt a csodát létrehoztad? — Természetesen, — mondta ő. Lábaihoz borultam, az anyja így talált ben­nünket. És másnap reggel nyilvánossá vált a jegy­váltásunk. Yvonne-nak volt akarata, amely győzött. Zsúfolt vonatok, kocsik, automobilok hozták az érdeklődőket. Gyalog is rengetegen jöttek. A repülés megkezdése 4 órára volt ki­tűzve. De mert a gyorsvonatot (amely éppen a rengeteg utas miatt késett, kiknek fölszál­lása tömérdek időt vett igénybe s kiknek nagy része a lépcsőkön és folyosókon állva ipar­kodott Szászváros felé) meg akarták várni. */45 is elmúlt, midőn a karcsú gépet a han­gárból kivontatták. A rendre csendőrség, rendőrség, tűzoltóság ügyelt föl. Az 1 K-s — legolcsóbb — jegyek tulajdonosai csak nagy kerülővel juthattak he­lyeikre. Hogy útközben az előkelőbb helyekre ne mehessenek, minden 20—30 lépésre egy-egy katona állt. Megjegyzem, a Vlaicu-repülések szinte ki­fejezetten román „nemzeti“ (?) ünnepek voltak. Annyira, hogy a tűzoltók is kieresztett inggel tüntettek román mivoltuk mellett. Igaz, hogy aztán furcsán is néztek ki! S e kifejezetten román ünnepen a katonaság segédkezett a rend föntartásában. Ugy­e, jellemző ? De akad még jellemzőbb is! Az 1913. év szeptemberében a románok „M/”-egyesülete (Van-e, ki e nevet nem ismeri?) gyűlést tartott Szászvároson. Nagy felvonulást rendeztek. Mintegy 10,000 főnyi falusi pa­rasztság vonult át a városon, Zeneszó mellett. A szászvárosi közös gyalogezred zenekara játszott. Román indulókat! A menet élén száztagú lovas­­bandérium. Viseletük nagyon hasonlít a romá­niai honvédség ruhájára. A lovascsapat élén közismert helybeli oláh urak. Vállukon széles román trikolor. Oláh nemzeti színben vannak tetőtől-talpig. Román kokárda, román bocskor­­szíj. Még a lovak is román pokróccal vannak leterítve. És büszkén lépkednek a „nemzeti“ induló hangjaira, melyet a közös gyalogezred zenekara játszik. Nem tudom, miért vállalkozott a k. u. k. zenekar e „hangos“ szereplésre. Nagyon való­színű azonban, hogy a román urak küldöttsége kérte meg az ezredparancsnokot. S ha ez az első szóra nem adta meg mindjárt az enge­délyt, hát biztosan addig kérlelték, míg bele­egyezett a zenekar szereplésébe. Mert a románság, ha akar valamit, ke­resztül is viszi. Emlékezetes, hogy a legutóbbi népszám­lálás statisztikai lapjain a „román” szó nem szerepelt, hanem csak az „oláh.” igen helyesen. Az „oláh“ komoly magyar szó, melynek hasz­nálatát nemcsak nagy történeti múltja indo­kolja, de amelynek bizonyos közjogi jelentő­sége is van. Eddig rendben van. Ezt minden magyar ember tudja. És mégis mi történt? Egy képviselőházi ülésen egy nemzetiségi képviselő meginterpellálta Khuen - Héderváry grófot és tiltakozott az ellen, hogy a románokat oláhoknak nevezzék. Orvoslást kért. S felállt Héderváry és kijelentette, hogy intézkedni fog, miszerint az „oláh“ szó helyett a „román“ használtassák. Roppant jellemző egy dolog! Engem, aki „magyar“ vagyok, románul „ungur“-nak mon­danak. De én köteles vagyok őket úgy hívni, amint ők magukat nevezik. Az „oláh“-t románul szabad csak mondanom. S egy „oláh“-t csak „románcnak szabad szólítanom. Most nézzük, mit is jelent ez a szó „román“. Az oláh kiválóan keverék nyelv. Van sok magyar, német, francia és egyéb szava, és van sok latinból vett fogalomjelzője. E sok kifor­gatott, nyak­atekert latin szó révén aztán ők a rómaiak egyenes leszármazottainak tartják magukat. Ezt jelenti nevük is, ami a latin „romanus“-ból van ferdítve „román“-ra. az oláh-

Next