Az Egészség, 1974 (68 [88]. évfolyam, 1-6. szám)
1974-02-01 / 1. szám
A változó idegrendszer DR. SZENDE ÁDÁM Már a régi görögök megfogalmazták a „panta rhei” (minden folyik, vagyis minden változik) elvet, de ki gondolta volna, hogy ez az elv szó szerint érvényes az idegsejtre és a belőle kiinduló hosszú (axon) és rövid (dendrit) nyúlványokra is? A közelmúlt vizsgálatai bizonyítják, hogy az idegsejt saját állományának négyszeresét termeli naponta, és az újonnan képződött anyagok mintegy mozgólépcsőn folyton-folyvást vándorolnak a sejtből az idegnyúlványokon azok végződései felé. Állandóság helyett változékonyság A neuron, az idegrendszer legkisebb egysége, az idegsejtből és a belőle leágazó hosszú axonból és a rövidebb dendritekből, tehát a nyúlványokból áll. Az agy és az agyon kívüli idegsejtek és nyúlványaik felelősek szellemi képességeinkért és belső szerveink összehangolt működéséért, mozgásunkért egyaránt. Ezt a képességét a neuron és a belőle szőtt idegrendszer annak köszönheti, hogy — mint az elektronikus számítógépek — információk felvételére, tárolására, feldolgozására és közlésére képes. Régóta ismeretes, hogy az embrionális fejlődés egy bizonyos szakasza után az idegsejtek száma már nem szaporodik, az első életévek után pedig a nyúlványok száma sem. Az idegsejt és a hozzátartozó nyúlványok tehát egyszeriek — és ellentétben szervezetünk többi sejtjeivel — nem osztódnak, hogy az újonnan képződött sejtek friss, pihent stafétaként ellásák az osztódás után elhalt régi sejt feladatát. Az emberi agy 10—15 milliárdnyi sejtje tehát éppen egyszeri volta miatt állandónak, stabilnak tűnt. Miután viszont az életnek alapvető kritériuma az anyagcsere, sokáig azt feltételezték, hogy az idegsejt és a belőle ember esetén egy, zsiráf esetén akár négy méter hosszú nyúlványok (axonok) a környező szövetnedvekből nyernék az anyagcseréhez szükséges építőelemeket. Soká uralkodott a szigetelt telefonkábel modellje is, amelynek alapján a testben szerteszét elágazó idegnyúlványok középső részét a vezető kábelnek képzelték el, hüvelyüket pedig szigetelésnek, amely az ideg belsejében terjedő elektromos ingerület irányát szabná meg és hibás terjedését gátolná. Az idegsebészek gyakorlata már évtizedekkel ezelőtt kételyeket támaszon az idegek telefonkábel modelljével szemben. A sebészek rájöttek arra, hogyha baleseti sérüléskor átvágtak egy ideget, akkor annak az idegsejttől távol eső része elpusztult, degenerálódott, majd meghatározott idő után a sérült ideg újra kinőtt, és ellátta régi feladatát! A telefondrót sosem javítja meg önmagát. A stabilnak, állandónak hitt idegnyúlvány viszont képes erre. A stabilitás és a telefondrót-elmélet körül tehát kételyek támadtak. 1948-ban két kutató, Weiss és Hiscoe egy perifériás idegnyúlványt egyszerűen csak leszorítottak, mire a leszorításnak az idegsejt felé eső végén körkörös duzzanat keletkezett, jeléül annak, mintha abban valami áramlanék, ami az akadálynál kibuggyan. A másik oldalon semmiféle duzzanat nem volt. Ez a kísérletsor alapozta meg tulajdonképpen az ún. axonális transzport, tehát az idegnyúlvány szállítószalag- vagy mozgólépcső-elméletét. Eszerint feltételezték, hogy az idegsejtből az idegroston át, annak végelágazásáig az ún. szinapszisokig építő elemek, enzimek, üzemanyag és ingerátvivő anyagok egyaránt transzportálódnak. Az akkori mérések a szállítás sebességét napi 1 — 3 mm-nek találták. Nem volt tehát már 1948-ban sem kétség afelől, hogy az idegsejt és az idegnyúlvány stabil szerkezeti elemein nemcsak elektromos aktivitás zajlik, hanem az idegsejtből az idegnyúlványon át állandó szállítás is történik. Hal és izotóptechnika Az idegnyúlvány agyon kívüli, ún. perifériás szakaszain az anyagtranszportot (anyagszállítást) kétséget kizáróan igazolták. Nem volt azonban Az agyban az idegsejtek és nyúlványaik szétbogozhatatlan szövevényt alkotnak