Egészség, 1986 (98. évfolyam, 1-6. szám)
1986-02-01 / 1. szám
Fejezetek az orvostudomány történetéből (2.) Gyógyvizek és gyógyfürdők Az ember már az ősidőkben is felismerte a meleg fürdők fáradtságot űző, kellemes, nyugtató, pihentető hatását. Talán ez a felismerés vezette az ókori görögöket, rómaikat ahhoz, hogy a nyilvános fürdők valami olyasfajta szerepet is betöltöttek, mint Európában a századforduló előtti és utáni időkben a kávéházak. Mai tudásunk szerint az első gyógyfürdőt, amelyet többé-kevésbé a mai szauna ősének tekinthetünk, mert sokkal inkább volt gőzölő, semmint gyógyfürdő, a guatemalai indiánok készítették. Ennek, de általában a bármiféle meleg alkalmazásával történő kezelésnek egyetlen célja volt: a beteg izzasztása. A varázslók, akik legtöbbször a törzs papjai is voltak, azt tartották, hogy az izzadás során a betegséget okozó rossz lény vagy szellem is eltávozik. Ez azután egyes törzseknél már nem, helyesebben szólva nemcsak a gyógyítást szolgálta, hanem rituális, tehát vallási szertartás rangjára emelkedett, mert az izzadást a megtisztulás egyik módjának tekintették. Ugorjunk át néhány évszázadot. Az i.e. 7. században vagyunk; a görög kultúra már virágzik. A gyógyítás már nem Apolló feladata, hanem ez átszállt Apolló fiára, Aszklepioszra (latin neve: Aesculapius, talán ismertebb). A gyógyítás helyei Aszklepiosz templomai lettek, ezek a templomok mindig egy-egy hűs kerek ölén, lehetőleg forrás, méghozzá „gyógyító erejű”, tehát melegforrás mellett voltak. A gyógyítást Aszklepiosz papjai végezték, akik a századok folyamán lassan egyre inkább orvosok már, s mind kevésbé papok. Az orvosok mellett még mindig az ókori Görögországban vagyunk, az olimpiai játékok őshazájában kialakultak az orvosok mellett a gümnaszták rendje. Ők eleinte csak sportra oktatták az ifjúságot, de eközben felismerték a fürdőztetés és a masszázs jelentőségét, s mivel ezt az orvosok nem vállalták, kezelték, tomnásztatták a sérült sportolókat is, így a mai értelemben vett gyógytorna megalapítójának egy Herodikosz nevű gümnasztát tekinthetünk, aki Hippokratész kortársa volt. Néhány száz évvel később, a hanyatló görög államok mellett új világbirodalom alakul ki: a római. Egykori leírásokból kitűnik, hogy a fürdőkultúrát valósággal életszükségletnek tekintették. A meleg fürdők jelentőségét ismerték, de nem orvosi meggondolások, hanem tapasztalatok alapján. Ennek oka egyszerűen az volt, hogy magával az orvoslással, az orvosokkal szemben közömbösek voltak, így az egyik híres római természettudós, Plinius, büszkén írja, hogy fennállásának első 600 évében Rómában nem volt orvos. Betegség persze volt. Először ők is Apollót ruházták fel gyógyító tulajdonságokkal, majd ez mindig kisebb rendű istenek dolga lett, végül majd minden betegségnek külön istennője is volt. Ezeknek áldoztak, s cserébe elvárták, hogy az isten meggyógyítja őket. Ahogyan azután a hódító háborúik során mind több hadifogoly, rabszolga került Rómába, ott is kialakultak az orvosi iskolák. Ezek az orvosok már tudatosan használták a gyógyfürdetést, a masszázst, sőt állítólag egy római orvos találta fel a zuhanyt is.