Egészségügyi Dolgozó, 1948 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1948-01-01 / 1. szám

EGÉSZSÉGÜGYI DOLGOZÓ RÓLUNK... NEKÜNK... Hamarosan beköszönt az új esztendő. Azt hiszem m­indannyiunkban felötlik a kérdés, vájjon mit várha­tunk a következő évtől, milyen változást fog hozni a mi sorsunkban? Mi, hogy a szaktársak kíváncsiságát, ha csak bizonyos fokig is, kielégítsük, felkerestük néhány vezetőnket. Megkértük, nyilatkozzanak arról, milyen eredményes változások várhatók az egészségügyi dolgo­zók életében. De azt is megkérdeztük, hogy mi a véle­ményük a mi munkánkról, hogy építő kritikájuk felhasz­nálásával javíthassunk a h­ányokon. Először Olt Károly elvtárs, népjóléti minisztert ke­restük fel, ki már mint a MABI elnöke is megismerke­dett az egészségügyi dogozók problémáival. Az egészségügyi szakoktatásról szólva a következő­ket mondotta: »Ismer­eted, hogy igen rendszertelenül folyt a múltban az egészségügyi alkalmazottak szakmai képzése. Az előírt képesítés és szaktudás foka nem volt egységes. Nyilvánvalóan evvel ,a körülménnyel függött össze rossz bérviszonyuk és alacsony életszínvonaluk. A fennálló antiszociális rendszer nem ismerte el, hogy az egészségügyi dolgozónak is komoly szaktudásra van szük­sége. Demokráciánknak változtatni kellett ezen a hely­zeten. A népjóléti kormányzat már 1945 ben új alapokra helyezte a védőnőképzést, 1946-ban pedig az ápolónőkép­­zés rendszerét dolgozta ki. A többi egészségügyi kate­gória szakoktatási ké­rése is kidolgozás alatt áll. Ezek­nek a kérdéseknek rendezésével kívánjuk elérni azt, hogy­­az egészségügyi dolgozók feladatuk fontosságához mért egységes szaktudásra tegyenek szert és ezáltal a nekik kijáró anyagi és erkölcsi megbecsülésre igényt tarthassanak.A Következő kérdésünkben azokról a tapasztalatokról érdeklődtünk, amelyeket a miniszter elvtárs az új kép­zéssel kapcsolatosan szerzett. »Alkalmam volt közvetlenül megfigyelni az oktatást, — mondotta Olt Károly miniszter elvtárs — a budapesti szaksze­vezeti ápolónőképzőben, valamint a fővárosi és már a hároméves terv keretében létesített szegedi védő­nőképző intézetekben. A látottak­­alapján meggyőződé­sem, hogy igen komoly munka folyik valamennyiben és kitűnő képzettségű szakerők fognak onnan kikerülni. Különösen figyelemremutó az, hogy a képzőkben a nö­vendékek látókörének kiszélesítésére törekszenek. Ezál­tal világos képet kapnak arról, hogy a rájuk váró munkakör miképpen illeszkedik bele az egészségügybe és a magyar társadalomba. A jelenleg működő iskolák száma sem a szakképzett erőben való szükségletnek, sem pedig a tanulni vágyó jelentkezők számának nem felel meg. Ezért a hároméves terv keretén belül újabb nővérképző iskolákat kívánunk felállítani, a deb­eceni védőnőképző intézet növendék­­létszámát pedig — egyetértésben a kultuszminisztérium­mal — lényegesen fokozzuk. Örömmel láttam azt is, hogy a népi kollégiumi ne­velés jól válik be. A fiatal lányok szociális érzékét ki­fejleszti, fegyelemhez, tervszerű munkához szoktatja őket. Előnye az is, hogy hasznos versenyszellemet visz a tanulásba.« Mi a miniszter elvtárs véleménye az Üzemi Bizott­ságokról? Mosolyogva kapjuk rá a választ: »Hallottam már azt az ellenvetést, hogy a kórház nem termelő üzem lé­vén, nem szorul Ü. B.-re. Nem lehet kétséges, hogy a kórházakban, de a többi egészségügyi intézetben is igen fontos szerepet töltenek be az Ü. B.-k. Hiszen a kórházak a dolgozó nép egészségét védik, amely nélkül nincs te­melés. A tapasztalatok bebizonyították, hogy a kórházak jó működését és az egészségügyi dolgozók életszínvonal emelését az üzemi bizottságok munkája nagy mértékben segítette elő. A kórházak tervbevett üzemesítése esetén az üzemi bizottságok feladata még sokoldalúbb és felelősségteljesebb lesz.« Mit várhatnak az állami intézeteknél dolgozó egész­ségügyi dolgozók a hároméves tervtől? »A többi dolgozóéval együtt az ő életszínvonaluk je­lentős emelkedését is magával hozza — hangzott a vá­lasz. — Kétségtelen hogy az egészségügyi alkalmazot­tak helyzete az átlagosnál kedvező­lenebb, ezért kell kü­lönös gonddal javítani helyzetükön. Szükségesnek tar­tom a fizetési osztályokba sorolt egészségügyi dolgozók sérelmeit külön egészségügyi státusszal, vagy más alkal­mas módon a legrövidebb időn belül orvosolni. A há­roméves terv keretén belül a szakképzés fellendítésén kívül, amelyről az előbb szóltam, meg fogjuk az egész­ségügyi továbbképzést is valósítani. Végül igen fontos feladatom megvalósítani azt, hogy szabadságide­jüket teljes mértékben használhassák ki üdülésre, pi­henésre.« »Írja meg kérem azt is, szólt utánunk Olt elvtárs, hogy a jövőben fokozottabb mértékben kívánunk együttműködni az Egészségü­gi Alkalmazottak Szak­­szervezetével. Az eddig kapott segítség is igen érté­kes volt számunkr­a. A szakszervezet feltárta ,a dolgo­zók panaszait, kívánságait, célkitűzéseit, javaslatokat tett az egészségügyi intézmények és az azokban dol­gozók kérdéseinek célszerű megoldására. A miniszté­rium az így kapott adatok birtokában gyors fejlődést tudott biztosítani. A szakszervezet pedig a népjóléti minisztérium útmutatása alapján sorompóba tudta állí­tani az egészségügyi dolgozókat a magyar egészségügy nagy kérdéseinek és a demokratikus állam érdekeinek szolgálatában. Fokozo­tal együttműködésünk a haladás gyorsabb záloga legyen.« Következő utunk Fodor Gyula alpolgármesterhez vezetett, kinél a fővárosi kórházakban dolgozó egész­ségügyi alkalmazottak érdekében intéztünk kérdéseket. Hogy tudjuk, a főváros igen nehéz helyzetben van, milyen intézkedést tervez Fodor elvtárs, hogy zökke­nők nélkül húzzák ki az évet? »Ha a fővá­­r költségvetését nézzük, mondja az al­polgármester elvtárs, nem túlságosan vigasztaló képet kapunk. Közkórházaink deficitje az 1947—48-as évre 46 millió forint. Megállapíthatjuk, hogy alkalmazottaink helyzete lényegesen csak akkor javulhat meg, ha sike­rül a költségvetés bevételi részét felemelni, kiadásait pedig leszállítani. Arra természetesen gondolnunk sem szabad, hogy akár a dolgozók törvényszerű járandósá­­gát csökkentsük, akár a munkaidőt meghosszabbítsuk. Marad tehát a bevételek emelése az ápolási díjak ren­dezésében és behajtásában, ezen túl a kiadások csök­kentése, a legszigorúbb takarékosság. Takarékoskodni kell az élelmezés, a gyógyszerellátás, a karbantartás vonalán, de természetesen nem úgy, hogy az a beteg­­ellátás rovására történjék.­ Hogyan gondolja alpolgármester elvtárs ezt végre­hajtani? »Elsősorban arra gondolok, hogy meg kell vizs­gálnunk a kórházak jelenlegi ügyvezetését, élelmiszer­rel, gyógyszerrel való ellátását, felhasználási módját, egyszóval az egész gazdasági élet módját. A vizsgá­latba bevonjuk az üzemi bizottságokat, valamint az egészségügyi alkalmazottak érdekeit képviselő szak­­szervezetet. A vizsgálat által felderített anyagot kö­zös ér­tekezleten megvitatjuk és ennek alapján meghatá­rozzuk és bevezetjük az ügyvitel és gazdálkodás leg­egyszerűbben áttekinthető és leggazdaságosabb módsze­rét.­ Halljuk, hogy alpolgármester elvtárs komoly szere­pet szánt ebben a fontos munkában az üzemi bizott­ságoknak.

Next